logo

XXV Junius AD

A katonák gyakorlatoztatása

A légió szervezetének tárgyalása után a gyakorlatozásra térünk vissza, amiről, mint már mondottuk, a hadsereg a nevét kapta. Az újoncok és a még tapasztalatlan katonák délelőtt és délután harckiképzésen vettek részt. A régi és tapasztalt katonák naponta egyszer, megszakítás nélkül gyakorolták magukat a fegyverforgatásban.
A karóbábukon, illetve karókon is szerfölött hasznos gyakorolni, mivel ilyenkor tanulják meg szúrva és vágva eltalálni az oldalakat, lábakat vagy a fejet. Egyaránt eddzék magukat az ugrásban és öklözésben, a pajzsra ugorva verjenek ki rajta hármas ütemet és üljenek vissza, majd pedig előrehajtó mozdulatokkal végezzenek távolugrást, azután hátrafelé ugorjanak. Hajítófegyverekkel gyakorolják azt is, hogy távolból leütik azokat a bizonyos karóbábukat, ilyen módon fejlesztve egyfelől a célzás művészetét, másfelől a jobb kar erejét.

Az íjászok vagy parittyások pedig ágakat, azaz gally- vagy szalmanyalábot állítottak célpontul, úgy, hogy 600 lábnyira (kb. 180 m) távolodva el a céltól, nyilaikkal, illetve a rudas parittyából kilőtt kövekkel minél gyakrabban találják el. Ezért azután a csatában nem jöttek zavarba, amikor azt kellett csinálniuk, amit a gyakorlótéren mindig játszva cselekedtek. Szokjanak hozzá ahhoz is, hogy a parittyát csak egy ízben forgassák meg a fejük körül, amikor kivetik belőle a követ. De minden katona puszta kézzel is gyakorolta az egy font súlyú kövek hajítását. Ezt könnyebben lehet gyakorolni, mivel nem kell hozzá parittya.
Szorgalmas és állandó munkával gyakoroltatták velük a hajítódárdák, illetve „szakállas-parittyák” célzását is, olyannyira, hogy télvíz idején fedőtéglákkal, zsindellyel, ha pedig ezek hiányoztak, náddal, sással vagy szalmával fedett lovaglótermet készítettek a lovasság számára és mintegy csarnokokat a gyalogságnak, melyekben csapadékos rossz idő vagy szélvihar idején a hadsereget fedél alatt képezték.

De a tél bizonyos napjain akkor is, ha a havazás és az eső éppen szüneteit, a nyílt mezon kellett gyakorolniuk, nehogy a folyamatos edzés hiánya miatt lelkükben és testükben elpuhuljanak. A lehető leggyakrabban kell fát vágni, terhet vinni, árkokat átugrani, tengerben vagy folyókban úszni, teljes lépésben menetelni vagy futni fegyveresen is, teljes felszerelésben, hogy ne tűnjék nehéznek a háborúban az, amihez a békében naponkénti fáradalmakon keresztül hozzászoktak. Mert amennyire harcra kész a jól begyakorolt katona, úgy fél attól a képzetlen.
Elvégre is tudni kell, hogy a háborúban több hasznát vehetjük a gyakorlatnak, mint a nyers erőnek; ha ugyanis a fegyverforgatás tudománya lehanyatlik, nincsen különbség katona és paraszt között.



Forrás:
Flavius Vegetius Renatus: A hadtudomány foglalata