logo

XVII October AD

A folyamatos elbeszélés

A császári propagandának különösen hatásos eszköze volt az Aeneas-mondakör művészi feldolgozása, amivel egyszerre két eszmét: a rómaiak és a görög hőskor kapcsolatát, valamint az uralkodóház isteni származását hirdették. Augustus uralkodása alatt terjedt el a fővárosban és az előkelő körökben a homérosi eposzokat illusztráló domborművek készíttetése és a házakban való felállítása. A „fabula iliaca” néven ismert márványdomborművek esztétikai szempontból ugyan nem jelentősek, de rendkívül jellemzőek a korszak szellemi világára és irodalmias művészetére. A miniatűr ábrázolásokból szerkesztett, gyakran terjedelmes domborműveket, valószínűleg könyvillusztrációk alapján vagy nagyobb festészeti kompozíciók mintájára készítették.
A homérosi eposzok tartalmát jelenetekre bontva mutatják be; minden képhez magyarázó feliratok csatlakoznak. Az egyes epizódokat ábrázoló jeleneteket hosszabb vagy rövidebb sávokban rendezték el, de vannak közöttük olyan nagyobb egységek is, amelyeknek szereplői panorámaszerű városképben mozognak. A helyszínt jelző tájképi elemek, az alakokhoz képest kisméretű épületek, városfalak, hajók, továbbá a jelenetek folyamatos sorolása, a későbbi diadaloszlopok domborműszalagjainak előfutárai voltak.

Augustus korában már kifejlett formát öltött a római művészet egyik jellegzetes műfaja: a folyamatos vagy megszakítatlan elbeszélő képsorozat. Ennek lényege az olyan ábrázolás, amelyen egymás mellett és egymást követően sorakoznak egyazon eseménysorozat jelenetei anélkül, hogy az epizódok el lennének határolva. Egy képen vagy képszalagon belül tehát a főhős vagy több szereplő ismételten megjelenik; ezért a jeleneteket külön-külön, a megfelelő rendben kell szemügyre vennünk, hogy a történet mondanivalóját követhessük. Az Augustus-kor említett alkotásai közül az Odysseia-freskók és a homérosi táblák tartoznak ebbe a körbe. A leghíresebb példák: Traianus és Marcus Aurelius oszlopainak domborművei, az i. sz. II. században keletkeztek.
A folyamatos ábrázolás eredetéről sokat vitatkoztak. Elődeit az ókori keleti művészetekben, az egyiptomi és főként az asszír királyi domborművekben keresték. Megállapították, hogy már a görög templomok domborműszalagjain, különösen pedig a hellenisztikus művészet mitológiai frízein fellelhetők a folyamatos elbeszélés elemei. A műfaj azonban Rómában érte el legfejlettebb, legkedveltebb és legmonumentálisabb alkalmazását, s a római művészet sajátos és jellegzetes megnyilvánulásává vált. Mai ismereteink szerint valószínű, hogy kiindulását a hellenisztikus könyvillusztrációk elterjedése segítette elő.

Midőn Alexandriában meghonosodott, majd széles körben elterjedt a papiruszra írott könyvek illusztrálása, a szétteríthető tekercs egymást követő miniatúra-képei mintegy maguktól kínálták a filmkockaszerűen felbontott elbeszélő képsor összeolvasztását és monumentális alkalmazását. Az adott lehetőséget azonban csak Rómában karolták fel és fejlesztették tovább. A könyvillusztrációval mutatnak kapcsolatot az eddig említett Augustus-kori alkotások. Hozzájuk csatolhatunk még egy igen érdekes példát: a Farnesinaház festett képszalagját, melyen egy kalandos regény jelenetei megszakítatlan folytonossággal követik egymást.
Nyilvánvaló, hogy a rómaiak számára ez az ábrázolási módszer különösen vonzó volt. Annál inkább állíthatjuk ezt, mert a római triumphalis festészet és a domborműszobrászat legkorábbi emlékei között is megtaláljuk a könyvillusztrációktól függetlenül - a folyamatos elbeszélés példáit. Az Esquilinuson talált köztársaságkori falfestmény olyan triumphalis ábrázolást örökít meg, amelyen a háború eseményei képszalagokba rendezve, egymást követően sorakoznak fel. Domitius Ahenobarbus domborművén egy képen belül, sőt összeolvasztva mutatták be a census időben egymást követő jeleneteit.

Az eredet-kérdést más oldalról világítja meg a görög művészet elbeszélő módszerével való összevetés. Ha a görög művészetben, főként annak virágkorában valamely történetet vagy hosszabb lefolyású eseményt kívántak bemutatni, rendszerint kiragadták a cselekmény legjellemzőbb és legdöntőbb pillanatát, s azt drámaian, az előzményeket és a következményeket éreztetve, úgy ábrázolták, hogy nem is volt szükség további folytatásra. De még ha a tárgy lényegéből következett is az epizódokra bontás szükségessége, mint például Héraklés munkáinál: olyan jellemző drámai momentumokat ragadtak ki és mutattak be külön-külön, amelyek magukban állva is teljes értékű s hosszabb történést kifejező alkotásokká váltak. Ezzel a sűrítő és dramatizáló előadásmóddal áll szemben a római művészetben kedvelt epikus, összefolyó eseményláncolatot képező, elbeszélő módszer. A folyamatos ábrázolásmód tehát a római társadalom gondolkodásmódjából következő sajátos művészi forma, amely elválaszthatatlan az eddig említett alapvető vonásoktól.

A rómaiak a meghatározott esemény konkrét s részletes leírását nemcsak a tér, hanem az idő vonatkozásában is megkívánták. Ha például egy szertartás fontos és elengedhetetlen cselekményei egymást követően zajlottak le, nem arra törekedtek, hogy közülük egyet kiemeljenek, és azt mint a legfontosabbat ábrázolják, hanem inkább egymás mellett, egy képen mutatták be őket, mert így kaptak pontosan regisztráló képet a valóságról.
Ha egy háborúban aratott győzelmet kívántak megörökíteni, nem azt várták a művészektől, hogy egyetlen és költői fantáziával kidolgozott képbe sűrítsék az egész hadjáratot mint például a Nagy Sándor-mozaikon láthatjuk -, hanem azt, hogy valamennyi fontosabb eseményt egymás utáni sorrendben ábrázoljanak. A módszer ez esetben is a tartalmi vonatkozást hangsúlyozza ki: minél több részletre bontottak egy eseménysort, annál pontosabb lehetett az egyes epizód leírása, s annál kevésbé volt szükséges a cselekmény költői átformálása, sűrítése, idealizálása: tehát a valószerűség szempontjából való „meghamisítása”.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora