logo

XI Sextilis AD

Tudományos irodalom az ezüstkorban

Közismert tény, hogy az ezüstkorban nagy tekintélye volt a tudományoknak, amelyeket tágabb értelemben fogtak fel, s filozófiai alapon tárgyaltak, még a természettudományokat is. Varrót követve az egyes tudományágakat rendszerben kívánták leírni. Az első szerző, aki erre vállalkozott, Aulus Cornelius Celsus volt. Életéről alig tudunk valamit, feltehetőleg Tiberius korában tevékenykedett. A kézirati hagyomány szerint Artes címen egy átfogó enciklopédiát írt, amely a mezőgazdasággal (de agri cultura) kezdődött, öt könyvben, s ezt folytatta hatodik könyvként a De medicina (Az orvostudományról) első könyve. E műve nyolc könyvben teljes egészében fennmaradt. Ezt folytatta a hadtudományról szóló munka, majd a retorika hat könyvben, utána pedig a filozófia következett, s végül a jogtudomány. E munkákat folyamatosan adta ki Celsus, ám miután valamennyi megjelent, egységes kiadásban egyesítette őket, s ennek következtében egyetlen műként hagyományozódott az utókorra. Quintilianus a római filozófiai írók között is említi, s dicséri stílusát (10, 1, 124). Annak ellenére, hogy műveit olvasták, és sokszor hivatkoznak rájuk a későbbi szerzők, csupán a De medicina című munkája maradt ránk, feltehetőleg gyakorlati hasznossága miatt. Enciklopédiájának tematikája arra utal, hogy nem a varrói hagyományt követte, hanem a catóit, ám kiegészítette Cato négy tudományát két olyannal, amelyek saját korában igen fontossá váltak: a filozófiával és a jogtudománnyal.

A De medicina becses emléke az antik orvostudománynak, mivel a Kr. u. 1-2. századból alig maradt fenn valami az egyébként biztosan gazdag orvostudományi szakirodalomból. Különlegessége e munkának, hogy filozófiai alapon tárgyalja az egészség és az orvoslás kérdéseit, világos és érthető nyelven, s éppen emiatt szélesebb érdeklődésre is számíthatott. Sokszor említi saját véleményét gyógyászati kérdésekben is (vö. 3, 24; 7, 7, 6; 8, 4), ugyanakkor műve mégis sok helyen általános jellegűnek tűnik fel, ezért nehéz eldönteni, hogy a gyakorlatban művelte-e az orvostudományt vagy sem.
Az orvoslást három részre osztja aszerint, hogy az diétával, gyógyszerrel avagy sebészeti beavatkozással történik-e. Egyes könyvei a következő témákat tárgyalják: 1. az egészségvédelem, megelőzés; 2. a prognózis, diagnózis; 3. a belső betegségek (belgyógyászat); 4. a test betegségei a fejtől a lábig: a capite ad calcem; 5. a gyógyszeres kezelés; 6. az egyes testrészek betegségei; 7-8. sebészet, operáció, a csontbetegségek. Talán a mű filozófiai alapjaival magyarázható az, hogy több olyan általánosabb érvényű megállapítással is találkozunk benne, amelyek a szűkebb értelemben vett orvostudományi munkákból hiányoznak, például a non comprehensibilis natura, a helyes életmód (Prooemium 27), az okos ember könnyen lemond valamely téves nézetéről (8, 4).

Bár Agrippa világtérképéhez kommentárokat is készítettek, és a korábban keletkezett történeti művekben is előfordulnak földrajzi leírások, mégis az első kifejezetten földrajzi munkát latin nyelven Pomponius Mela írta, aki saját bevallása szerint a hispaniai Tingenterából származott (2, 96). A munka keletkezésének idejére egyetlen utalásból lehet következtetni: a régóta elzárt (clausa) Britanniát haddal megtámadta a legnagyobb császár (principum maximus), s visszatérte után diadalmenetet tartott (3, 49). Ez a császár csak Claudius lehet, aki 43-ban hadjáratot vezetett Britanniába, majd a következő évben győzelme jeléül diadalmenetet tartott. Ezt a feltételezést erősíti a Claudius-clausus szójáték is.
A mű eredeti címe De chorographia (A földrajzról) görög eredetű; a chóra görög szó vidéket, földet jelent, s a mű első két szava latinul ezt az orbis situs szókapcsolattal adja vissza. Az előszóban a szerző panaszkodik, hogy a téma visszariad az ékes stílustól, hiszen helyek és nevek felsorolását igényli. Ennek ellenére fontos a témája, mert értékes ismereteket közöl.

Egy más alkalommal — mondja — majd részletesebben és pontosabban fogja tárgyalni ugyanezt a témát, ez alkalommal csak a legfontosabb dolgokat adja elő, tömören. Ezért hiányoznak nála a távolságokra utaló számadatok s egyéb részletek. A bevezetés után röviden áttekinti a Földet és annak részeit (1, 3-24), majd utána a Földközi-tengert veszi kiindulópontul, annak is az africai oldalát, utána átmegy Asiára.
A 2. könyvben kezdi Európát Scythiától kezdve, majd rátér Galliára és Hispaniára a Földközi-tenger oldaláról nézve. Ezután ismerteti a Földközi-tenger fontosabb szigeteit. A 3. könyvben a külső oldalról haladva írja le Galliát, Hispaniát, Germaniát, Sarmatiát és Scythiát. Végül ismét áttekinti a szigeteket. Könyvének anyagát nem saját kutatásaiból veszi, hanem a korábbi szakirodalomból állítja össze jól átgondolt logikus formában, feltehetőleg az iskolai oktatás követelményeit tartva szem előtt. Forrásai között megemlíti Cornelius Nepost (3, 45; 3, 90), a karthágói Hannót és Eudoxost (3, 90).
Hogy elkerülje az egyhangúságot és az unalmat, az egyes népekről csodálatos dolgokat (mirabilia) mesél: a scythákon túl az amazonok laknak (1, 12), Aethiopia népei közt megemlíti a Trogodytae népet, akik inkább sziszegnek, mint beszélnek (1, 44), az Augilae néven nevezett nép asszonyai esküvőjük éjszakáján mindazokkal lefekszenek, akik ajándékokat hoznak nekik, egyébként igen szemérmesek (1, 46), a Blemyes népnek nincs feje, az arcukat a mellükön hordozzák (1, 48). A Nilus annyira termékeny, hogy a göröngyöket is életre kelti (1, 52), Iopéről (mai Jaffa) azt állítja, hogy a vízözön előtt keletkezett (1, 64). A Neuri népről megjegyzi, hogy mindegyik tagja meghatározott időben farkassá változhat, majd ismét visszaváltozhatnak (2, 14). Ezt az adatot Hérodotos is említi, de hozzáfűzi, hogy hihetetlen (4, 105); Mela tényként közli.

Rangos szakírók közé sorolhatjuk Lucius Iunius Moderatus Columellát, aki a római szerzők közül a legterjedelmesebb és legrendszeresebb munkát írta a mezőgazdaságról. Mint az 1. század több alkotója, ő is Hispaniában született, a Baetica tartományban fekvő Gades (ma Cadiz) municipiumi rangú városában. Az általa idézett és említett személyek (például Celsus, a filozófus Seneca) életkorából, s azokéból, akik idézik őt (például az idősebb Plinius), arra lehet következtetni, hogy valamikor a századforduló táján született. Egy Tarentumban talált felirat szerint a VI. Ferrata legio katonai tribunusa volt. E legio Tacitus szerint (Annales 2, 79) az 1. század közepe táján Syriában állomásozott. Talán itteni tapasztalatára utal, amikor megemlíti, hogy a szezámot Syriában és Ciliciában június—július hónapban vetik (2, 10, 18). E feliratot feltehetőleg halála után állították, s ez azt jelentené, hogy Tarentumban halt meg, hogy mikor, arra csak következtetni lehet.
A De re rustica 3. könyvében a bő szőlőterméssel kapcsolatban megemlíti Seneca birtokát, („amely Senecának, e kiváló tehetségű és tudományú férfinak a birtokában van” 3, 3), e nomentumi birtokról viszont tudjuk az idősebb Pliniustól (Naturalis historia 14, 49), hogy 61 körül vette meg Seneca. Mivel Seneca 65-ben halt meg, Columella pedig úgy beszél róla, mint aki még életben van, a 3. könyv 61 és 65 között keletkezett. A 12. könyv utolsó szavaiból kiderül, hogy művét öregkorában fejezte be: Nec tamen canis natura dedit cunctarum rerum prudentiam. Nam etiam quicumque sunt habiti mortalium sapientissimi, multa scisse dicuntur, non. omnia — „A természet azonban az ősz öregeknek sem adta meg, hogy minden dologban jártasak legyenek. Mert azok is, akiket a legbölcsebb emberek között tartanak számon, sokat tudnak ugyan, de nem mindent" (15, 59, 5).

Columellának Itália-szerte több birtoka volt: Carseoliban, Ardeában, Albanumban és még Etruriában is Caere környékén. A mezőgazdaság szeretetére nagybátyja, Marcus Columella indította, aki gondos gazda volt. A görög és római szakirodalmon kívül mások, de legfőképpen saját tapasztalatait is hasznosította nagyszabású művében, amelynek egyes könyvei az alábbi témaköröket dolgozzák fel:

I. könyv: a birtok kiválasztása, a vízellátás, a villa épületei;

2. könyv: a szűkebb értelemben vett földművelés: trágyázás, szántás, vetés stb.;

3-5. könyv: gyümölcs-, szőlő-, olajtermesztés;

6. könyv: az állattenyésztés (marha, ló, öszvér); gyógyításuk;

7. könyv: az apróbb háziállatok (juh, disznó stb.);

8. könyv: baromfitenyésztés, halászat;

9. könyv: vadgazdálkodás, méhészet;

10. könyv: a kertészkedésről; mivel Vergilius ezt a feladatot az utódokra hagyta (Georgica 4, 148), versben, hexameterben ír e témáról.

11. könyv: a gazdatiszt (vilitus) kötelességei; teendőinek időrendje: calendarium rusticum.

12. könyv: a gazdatiszt feleségének (vilica) teendői: a megtermelt javak őrzése; tartósítása.

A bevezetésben részletesen elmondja, mi indította művének megírására. Sokan panaszkodnak a földek terméketlenségére, a mostoha időjárásra, pedig hát nem ezek az okai az alacsony terméshozamnak, hanem a hozzá nem értés és a hanyagság. Minden mesterségnek — építészetnek, ékesszólásnak, zenének stb. — megvannak a maguk tanítói — még a hajápolásnak is —, egyedül a mezőgazdaságnak nincsenek professzorai és tanulói, jóllehet földművelés nélkül megszűnne az élet a Földön (Praefatio 1, 1-4). Bezzeg régen nem így volt: híres hadvezérek, mint C. Fabricius és Curius Dentatus, fényes győzelmeik után visszatértek az eke szarvához (Praefatio 1, 13-14). Ma viszont fürdőkben csapják agyon a drága időt, éjjel pedig lebujokban részegeskednek, s elszokva a munkától elsatnyulnak (Praefatio 1, 15-17).

Az eredmény siralmas: külföldről kell behozni gabonát, hogy éhen ne haljunk (1, 20). E bajokon csak úgy lehet segíteni, ha újból megtanulunk dolgozni, s a mezőgazdaságot annak tekintjük, ami: igazi tudománynak (scientia Praefatio 1, 22-33). A sikeres mezőgazdasági tevékenységhez ugyanis három dolog kell: tárgyismeret, pénz a befektetéshez és a munka akarása: pruden-tiam rei, facultatem impendendi, voluntatem agendi (1, 1).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban