logo

XI Sextilis AD

Az idősebb Plinius

Gaius Plinius Secundus Comumban született Észak-Itáliában Kr. u. 23-ban, gazdag lovagrendi családban. Korán katonai szolgálatba lépett, s hosszú éveket töltött katonaként Germaniában 46 és 58 között. Halála idején pedig a Misenumban állomásozó hadiflotta parancsnoka volt, s így érte a halál 79-ben a Vezúv kitörésekor, amikor is tudományos megfigyeléseket végzett. Katonai parancsnokként több előkelő kortársával került baráti viszonyba, Gnaeus Domitius Corbulo és Pomponius Secundus hadvezérekkel, az ifjú Titusszal, a későbbi császárral. Életét és műveit aránylag jól ismerjük unokaöccsének és fogadott fiának, az ifjabb Pliniusnak a leveleiből.
Ez egyik levelében felsorolja nagybátyja műveit: De iacula-tione equestri unus (A lovassági harcmodorról), De vita Pomponi Secundi duo (Pomponius Secundus életéről két könyvben), Bellorum Germaniae viginti (A germán háborúkról húsz könyvben), Studiosi tres (A tudós; retorika három könyvben), Dubii sermonis octo (Kétértelmű szavak nyolc könyvben), A fine Aufidi Bassi triginta unus (Aufidius Bassus végétől harmincegy könyvben), Naturae historiarum triginta septem (A természet története harminchét könyvben) — „terjedelmes, tudós és nem kevésbé változatos munka, mint maga a természet" — írja róla ifjabb Plinius (Epistulae 3, 5). Az említett művek közül csak e legutóbbi maradt ránk.

Vespasianus trónra kerülésétől (Kr. u. 70) fontos tisztségeket töltött be: részt vett az iudaeai hadjáratban, majd Syria kormányzója lett. Ezekben az években írta két legfontosabb művét, a már említett A fine Aufidi Bassi című történeti munkáját, amely 50-től 70-ig tárgyalta az eseményeket, Claudius uralkodásának végétől Vespasianus trónra lépéséig. E munkájában ugyanúgy megmutatkozott a Flavius-ház iránti lojalitása, mint a Naturalis historiában, amelyet 77-78-ban adott ki, s a leendő császárnak, Titusnak ajánlott.

A Naturalis historiát gyakorlati hasznossága tette közkedveltté, s ennek köszönhető, hogy fennmaradt, afféle lexikonként, enciklopédiaként használták. Felépítése a következő:

Az 1. könyv az előszót (praefatio), az egész mű tartalomjegyzékét és a felhasznált latin és görög szerzők felsorolását tartalmazza.

A 2. könyv a kozmológia, azaz a világmindenség leírását nyújtja.

A 3-6. könyv az ismert világ földrajzát és néprajzát összegezi.

A 7. könyv az antropológiának és fiziológiának van szentelve. A 8-11. könyv az állatvilág leírását (zoológia) foglalja magában.

A 12-19. könyv a növényvilágot (botanika) ismerteti.

A 20-32. könyv a gyógyászatot és orvostudományt tárgyalja; felsorolja azokat a növényeket és állatokat, amelyekből gyógyszereket készítenek. Ezen belül külön fejezetet szentel az orvostudomány történetének: a 29. könyv mintegy felét.

A 33-37. könyv a metallurgia és mineralógia kérdéskörét vizsgálja, a fémeket és az ásványokat, s ezeknek kapcsán a képzőművészeteket is tárgyalja, éppen emiatt az antik művészettörténetnek fontos forrása.

Az előszóban földijét, Catullust idézi: azért ajánlja Titusnak munkáját, mert Titus szokta értékelni írásait (namque tu solebas nugas esse aliquid meas putare). Majd egy Lucilius-idézettel azt is elárulja, kiknek szánja művét: nem a legműveltebbeknek (nec doctissimis). Miközben folytonosan magasztalja Titust, azt is elmondja, hogy műve a természetről szól, mégpedig annak is az anyagi vonatkozásairól, s éppen ezért sok dolgot vulgáris elnevezéssel, vagy idegen szóval kell megneveznie. Büszkén hangsúlyozza, hogy sem a latinok, sem a görögök közül nem mert senki sem efféle munkára vállalkozni: hogy tudniillik egyedül feldolgozzon mindent. Nem könyveket kíván adni, hanem kincsesházat: thesauros oportet esse non libros (Praefatio 17). Éjjel-nappal gyűjtötte az anyagot, mert az élet virrasztás: profecto enim vita vigilia est (Praefatio 18).
Azon szerzők neveit, akiknek műveiből merítette anyagát, felsorolja, mert a tisztesség ezt kívánja. Mivel kímélni akarja Titus idejét, e praefatióhoz csatolja az egyes könyvek tárgymutatóját (tartalomjegyzékét), hogy a császárnak, ha valamit keres benne, ne kelljen mindent végigolvasnia, hanem csak a megadott helyet kell megkeresnie. Előtte — írja az előszó utolsó mondatában — csak Valerius Soranus alkalmazta a tárgymutatót a római szerzők közül. Ez is arra utal, hogy könnyen kezelhető lexikonnak szánta művét, amelyben gyorsan utána lehet nézni a kívánt kérdésnek.

Mint ahogy ifjabb Plinius fentebb említett leveléből (3, 5) kitűnik, nagybátyja állandóan olvasott és jegyzetelt, s ha ezt nem tehette, akkor felolvastatott magának. Az volt a véleménye, hogy nincs az a rossz könyv, amiben ne lenne valami jó (dicere etiam solebat nullam esse librum tam malum, ut non aliqua parte prodesset 3, 5, 10). Felolvasások alkalmával mindig mérges volt, ha megismételtettek egy részt a felolvasóval, ha az valamit hibásan ejtett, mert szerinte ez az ismétlés megfosztotta őt újabb tíz sortól. Ennyire takarékosan bánt az idővel: tanta erat parsi-monia temporis (3, 5, 13). Még fürdés közben is diktált gyorsíróinak, s Rómában azért járt gyaloghintón, mert ott olvashatott és jegyzetelhetett (3, 5, 14-15). Az ifjabb Plinius szerint 160 könyvnyi feljegyzését Hispaniában 400 000 sestertiusért eladhatta volna Larcius Liciniusnak, de nem tudott tőlük megválni (3, 5, 17).

Mindez azt mutatja, hogy az idősebb Plinius a megtestesítője annak a tudományos kíváncsiságnak (curiositas), amely olyannyira jellemezte az ezüstkor alkotóit. Ez a hajlam még Senecánál is megmutatkozik: Naturales quaestiones (Természettudományos kérdések) című munkájában, amelyben olyan kérdéseket vizsgál, mint az égi jelenségek, az üstökösök, a földrengések stb. Mindezek a paradoxa (különlegességek, furcsaságok) és a mira-bilia (csodálatra méltó dolgok) műfajába tartoznak, amelynek legismertebb szerzője Licinius Mucianus volt, aki mint Vespasianus bizalmi embere különböző funkciókban sok időt töltött keleti provinciákban, s ami érdekeset látott, leírta.
Sajnos, művéből csak töredékek maradtak fenn. Plinius Naturalis historiája azonban több ennél: a tudható dolgok teljes anyagát tartalmazza, s mint ilyen egyedülálló nemcsak a római, hanem a görög irodalomban is. A korabeli sztoicizmus is szerepet játszott abban, hogy a kozmoszt egységes egésznek tekinti, amelyet a Providentia (az isteni előrelátás) irányít, s méltó arra, hogy az ember megismerje. E világmindenségnek nemcsak a Föld és az égitestek a részei, hanem maga az ember és alkotásai is, ugyanúgy, mint az állatok, a növények és a kőzetek. E szemlélet leginkább tetten érhető a kozmológiát tárgyaló második könyvben. E hatalmas munka többi könyveiben az eklektikus, praktikus római funkcionárius munkálkodik, aki hazájának kíván szolgálatot tenni azzal, hogy a legkülönfélébb forrásokból egyetlen nagy munkába gyűjti egybe azokat az ismereteket, amelyeket a mindennapi életben használhatónak vagy érdekesnek tart.

Plinius Naturalis historiának stílusát sok kritika érte, s ez természetes, hiszen a sok különböző forrásból vett anyagot sok esetben csak egymás mellé rakta. Ez a módszer Varro tudományos munkáiban is érvényesült, azonban Varro egy szerinte „tudományos" rendszer részévé tette a forrásokból összegyűjtött anyagot, ám a stílussal ő sem törődött tudományos műveiben.
Plinius azonban művének azon részeiben, amelyekben hatni akart az olvasóra, például az előszóban, vagy ott, ahol a tudományt, a természetet és az itáliai földet dicséri, művészi stílusra törekszik, s nem is sikertelenül.
Feltételezhető, hogy történeti műveiben egészen más stíluseszményt követett, mint Naturalis historiájában, amelyben az adatok és tények sokaságára, nem pedig stílusára összpontosított. Az a vágy vezette, hogy a rendelkezésére álló rövid idő alatt minél több munkából készítsen jegyzeteket és kivonatokat, s arra már nem futotta idejéből — s talán nem is tartotta fontosnak —, hogy azokat egységes stílusban öntse formába. Az idő kihasználásának ez az olthatatlan vágya e korszak több alkotójára jellemző. Suetonius írja Titus császárról, hogy egyszer egy olyan nap estéjén, amikor nem tett valami jót, így sóhajtott fel: amici, diem perdidi — „barátaim, elvesztegettem a napot" (Titus 8). De hasonlóképpen vélekedett Columella is: a kertészetről hexameterben írt 10. könyvében található ez a két sor:

Invigilate, viri: tacito nam tempora gressu
Diffugiunt, nulloque sono convertitur annus.

Virrassz, férfi: a halk léptű perc úgy tovaröppen, hogy
már fordul az év, de te lomhán észre se vetted."
(Res rustica 10, 159-60).

Plinius Naturalis historiájának sikerét bizonyítja, hogy teljes egészében ránk maradt. Ez azért figyelemre méltó, mert már korán készítettek belőle kivonatokat, s egyes összefüggő részeit, kiszakítva az egészből, külön is használták, például a középkorban nagy közkedveltségnek örvendett a Medicina Plinii (Plinius Orvostudománya) címen az a kivonat, amelyet a 20-32. könyvekből állítottak össze.
Ugyancsak sokat merített belőle Iulius Solinus a 3. században, Collectanea rerum memorabilium (Említésre méltó dolgok gyűjteménye) című munkájában. Még a középkor viharosabb századaiban is másolták, és a praefatio után az 1. könyvben idézett sok görög és latin szerző miatt igen nagy tudományos tekintélye volt. Bár a humanista korban és később, amikor egyre több tévedésére derült fény, Plinius tudományos tekintélye kezdett meginogni, de forrásértéke — az antik tudomány- és művészettörténet, vallástörténet és néprajz szempontjából — ma is pótolhatatlan.

Plinius Naturalis historiájának keletkezését nyilvánvalóan motiválták az 1. század nagy római építkezései és képzőművészete (vö. Castiglione 1971, 117-149). Ugyanez elmondható Sextus Iulius Frontinus műveiről, aki 74-ben consul, majd 9697-ben Britanniában legatusként tevékenykedett, Nerva császár (96-98) alatt pedig curator aquarumnak, azaz a vízvezetékek felügyelőjének nevezték ki. Három műve maradt ránk: a De aquis (vagy De aquae ductu) urbis Romae és a Strategemata.
A De aquis urbis Romae (Róma városának vízellátásáról) olyan témakörről közöl szakismereteket, amelyre Róma méltán büszke lehetett, s amelynek építészeti-művészeti vonatkozásai is voltak: a vízvezetékekről. A Strategemata (Hadicselek) című munkája inkább anekdoták fűzére, mint komoly hadtudományi munka, Valerius Maximus modorában. Frontinus mint vízügyi szakember és katona a földmérés iránt is érdeklődött: De agrorum qualitate című munkája az első e műfajban. E tudomány művelőit a rómaiak gromaticinek nevezték el groma nevű szerszámukról, amellyel a földterületeket mérték.

Érdemes még megemlíteni Caelius Apiciust, aki Tiberius korában De re coquinaria (A konyhaművészetről) írt egy rövid művet, amelyet a későbbi kiegészítések 10 könyvvé duzzasztottak, ami népszerűségét bizonyítja.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban