logo

IX Sextilis AD

Költészet és tudomány az Astronomicában

Az 1. könyv előszavában azt is elárulja a költő, hogy két nagy szeretet fűti: a költészet és a tudomány szeretete: duplici cir-cumdatus aestu /carminis et rerum (1, 21-22). A vers harmóniáját egybe akarja kapcsolni a titkos tudományok harmóniájával. Manilius, mint Lucretius, hittel szereti tárgyát és apostoli lelkesedéssel hirdeti, hogy az értelem mindent legyőz: ratio omnia vincit (4, 932). Ő is hangsúlyozza, hogy költőként olyan témáról szól, amely még érintetlen:

Nostra loquar; nulli vatum debebimus ora,
nec furtum, sed opus veniet, soloque volamus
in caelum curru, propria rate pellimus undas.

„Mind magamé, más költőktől nem vettem a szókat,
nem rablott, de sajátom e mű; egyedül repülök fel
gyors szekeremmel az égbe, hajómmal siklok a vízen."
(2, 57-59).


Tudományának elvi alapját ez a felismerés szolgáltatja: az ember abban különbözik az állattól, hogy az istenségből részesül:


Quis dubitet post haec hominem coniungere caelo?
Eximium natura dedit linguamque capaxque
ingenium volucremque animum, quem denique in
unum descendit deus atque habitat segue ipse requirit.

„Mindezután ki akarna kizárni, te ember, az égből?
Néked a természet magas értelmet s üde nyelvet,
szárnyas lelket adott, s egyedül bele röppen az isten,
benne lakik, s kutat őmaga önnön lénye után is."
(2, 105-108)


Az ember tehát, mint az istenség része, amikor az isten szándékát kutatja, önmaga értelmét, jövőjét keresi. Ezt azonban csak a csillagok közvetítésével lehet elérni, mert isten szándékát és a jövőt a csillagokon keresztül közli az emberekkel, ezért fontos megismerni a csillagvilágot (asztronómia), s azt, hogy milyen hatást gyakorolnak a világra, s benne az emberre (asztrológia). Isten azt akarja, hogy megismerjük terveit, ezért az asztrológia tudományával ajándékozta meg az emberiséget. E tudományt Hermés Trismegistos adományozta az embereknek; (tu princeps auctorque sacri, Cyllenie, tanti 1, 30) a kaldeusok és az egyiptomi mágusok jegyezték le, s terjesztették el a görög világban, s így jutott el Maniliushoz.
Ezzel Manilius hangsúlyozza, hogy ő közvetlenül merített e titkos tanokból, tehát nem Varro és Nigidius Figulus közvetítésével. Kiemeli továbbá, hogy kevesek számára ír, nyilván a megfelelő filozófiai műveltséggel átitatott arisztokraták számára: nec in turba nec turbae carmina condam — „nem tömegben és nem a tömegnek fogom írni a versem" (2, 137).


Anyagának elrendezésében Manilius Lucretiust követi: minden könyvet prológus nyit, és epilógus zár, s ezekben ugyanúgy, mint Lucretius, fennkölt stílussal kíván hatni az olvasóra. Az érvelési technikából is sokat kölcsönöz Lucretiustól, ennek ellenére eszmeiségét tekintve tökéletesen szemben áll Lucretiusszal, s Vergiliust tekinti mintájának. Mint Vergilius, vallja és propagálja, hogy van fatum és providentia, s azt, hogy az istenek törődnek a világgal és az emberrel; előre meghatározzák sorsát:


Fata regunt orbem, certa start omnia lege,
longaque per certos signantur termpora casus.
Nascentes morimur, finisque ab origine pendet.

„Sors mozgatja a kozmoszt: mindent megszab a törvény.
Hosszu időt biztos tények szabják darabokra.
Felkélünk s lemegyünk: kezdettől függ a mi végünk."
(4, 14-16)


Ami költői stílusát illeti, Manilius kiemeli, hogy tankölteményében nem édes verseket kell keresni, mert az általa hirdetett tan megelégszik azzal, ha tanítják: nec dulcia carmina quaeras (3, 38), s visszariad a szépítgetéstől. Tehát magával a tannal akar hatni, s e tekintetben eltér Lucretiustól, aki múzsai bájjal akarta közelebb hozni az epikureizmust a közönséghez (1, 635). Tárgyszerű, visszafogott stílusával az asztrológia tudományos komolyságát akarja hangsúlyozni.
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem is lett volna képes olyan elementáris költői erővel kifejteni témáját, mint Lucretius. Mégis büszkén hirdeti, hogy saját stílusában (vox propria 3, 40-42) költ: s valóban kitágította a latin költői nyelv határait.

A humanisták nagyra értékelték; s ez nem véletlen: Poggio fedezte fel 1417-ben. Scaliger poeta ingeniosissimusnak és ni-tidissitnus scriptornak minősíti, s csak azt rója fel hibájául, hogy bizonyos szavakat — caelum, mundus, sidera — sokszor ismétel, de ez az ismétlődés természetszerűleg következik tárgyából.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban