logo

IX Sextilis AD

Az irodalmi élet Tiberius alatt

Augustus halála után a válság jelei mutatkoztak a római szellemi életben, s így az irodalomban is. Ennek oka elsősorban a császári önkényben keresendő: ami Augustus alatt leplezve volt, az Tiberius uralkodása idején nyilvánvalóvá vált: vége a köztársaságkori szabadságnak, mert egyetlen ember akarata érvényesül minden területen, s ez a császár, aki nem egy évig birtokolja a főhatalmat, mint korábban a consulok, hanem élete végéig, s mindenki gyanússá válik, aki ezt megkérdőjelezi, vagy a régi szép időket emlegeti. Aki pedig érvényesülni akart, szépeket mondott Tiberiusról és áldásos intézkedéseiről. Jól tükrözi ezt az új helyzetet A fenségről című értekezés szerzője — aki feltehetőleg Tiberius korában írta művét —, amikor ezeket a mondatokat idézi egy korabeli filozófustól: „Irodalmunk oly nagy általános terméketlensége jellemzi a korszakot. Vagy bizony — folytatta — hitelt kell adni annak a szóbeszédnek, hogy a demokrácia a nagy tehetségek jó táptalaja, s szinte egyedül csak benne virágoztak az irodalmi kiválóságok, majd vele is haltak? Táplálni ugyanis nagy szellemek gondolatait — ezek szerint — a szabadság tudja; ez kelt reményt, egyszersmind hajlandóságot az egymással való versengésre és az elsőségért küzdő becsvágyra. Továbbá, a köztársasági államban kitűzött pályadíjak a szónok szellemi kiválóságát állandóan gyakorlativá élesítik, mintegy kicsiszolják, s így az a tényleges politikai helyzettel együtt — jól látható — ugyancsak szabadon kicsillan. Mi, mostaniak azonban — mondta —, úgy látszik, gyermekkorunkban megtanultuk a törvényes szolgaságot, és már zsenge eszmélésünk óta ennek szokásaival és erkölcseivel vagyunk csaknem gúzsba kötve, így hát nem élvezhetjük az irodalomnak — szerintem — legszebb és legtermékenyebb forrását, a szabadságot. Épp ezért semmiben sem leszünk soha nagyvonalúak, hacsak hízelgésben nem" (44, 1-3; fordította Nagy F.).

Augustus uralkodásának első felében — mint láttuk — nem gyakorolt nyomást az alkotókra, sőt, támogatta őket, s személyes baráti viszonyt tartott fenn a legnagyobbakkal. A Maecenas-kör mellett eltűrte a Messala-kört is. Ovidius száműzetése azonban azt sejteti, hogy idősebb korában megváltozott — ebben feltehetőleg politikai okok is közrejátszottak. Politikai türelmetlenségét mutatja az is, hogy Timagenés görög történetírót és Cassius Severus szónokot szintén kiutasította Rómából.
Az előbbi történeti munkáiban Róma-ellenesnek tűnt fel a szemében, az utóbbi pedig mint korának csodált szónoka durva és sértő hangnemben kritizálta a korabeli viszonyokat. De nem járt jobban Titus Labienus sem, akit szókimondó éles nyelve miatt Rabienusnak (Veszettnek) tituláltak kortársai: 12-ben elégették könyveit, s emiatt önkezével vetett véget életének.

Ez az intolerancia tovább fokozódott Tiberius korában, s ha hihetünk Tacitusnak, gyakran vezetett felségsértési (laesae maiestatis) perekhez. Clutorius Priscus római lovagot, aki Ger-manicus halálára írt gyászelégiájáért nagy jutalomban részesült, 21-ben halálra ítélték, mert Tiberius fiának, Drususnak betegsége idején már megírta ennek is gyászversét, még nagyobb jutalom reményében.
Drusus azonban felgyógyult, az eset pedig kitudódott (Annales 3, 49). Ugyanez történt Cremutius Cordus történetíróval 25-ben, akit azon vád alapján ítéltek el, hogy „közreadott évkönyveiben magasztalta Marcus Brutust, Gaius Cassiust pedig az utolsó rómainak mondotta" (Annales 4, 34, 1; fordította Borzsák L).

De még csúnyább halállal ért véget Sextius Paconianus élete: a princeps ellen írt versei miatt a börtönben megfojtották (Annales 6, 39). Sok esetben Tiberius csak később szerzett tudomást e rémdrámákról, amelyeket túlbuzgó, érdemekre pályázó adminisztrátorai rendeztek, ám jóváhagyta intézkedéseiket. E perek azért is tanulságosak, mert kiderül belőlük, hogy a felső rétegek között voltak olyanok, akik a köztársaság iránti szimpátiájuknak Tiberius-ellenes megnyilatkozásokban adtak hangot, s erre a császári kormányzat érzékenyen, sőt, drasztikusan reagált.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban