logo

IX Sextilis AD

Az ezüstkor irodalma

A császárkori irodalom első nagy korszakát, amely Augustus halálától (Kr. u. 14) Traianus haláláig (Kr. u. 117) tart, az ezüstkor irodalmának szokták nevezni. Ez a terminus akkor kapja meg jelentését, ha az aranykorhoz viszonyítjuk. „Olcsóbb ám az ezüst az aranynál" — Vilius argentum est auro — írja Horatius (Epistulae 1, 1, 52), s az „aranykori", „ezüstkori" minősítéssel a kritikusok ugyanerre utalnak: az utóbbi korszak irodalma mind eszmeiségében, mind formakincsében alatta marad az előbbinek. E sommás ítélet következménye azután az, hogy a római irodalommal foglalkozó könyvek általában értékén alul tárgyalják, rövid terjedelemben. Gyakran ragasztanak rá efféle címkéket: „retorikus", „jelentéktelen". Az biztos, hogy más jellegű, mint az aranykori irodalom, ám ami más, az nem szükségszerűen rossz is.
Már J. W. Duff figyelmeztetett ezen egyoldalú szemlélet káros voltára: „Alapvető tévedés lenne, ha figyelmen kívül hagynánk az ezüstkori irodalom összetett jellegét, vagy ha úgy képzelnénk, hogy sajátos jegyeit a puszta retorikus címszóval összegezhetjük, vagy ha elfeledkeznénk e korszak realistáiról: Petroniusról, Martialisról és Iuvenalisról" (1960, 11).
Augustus halála után tovább erősödtek azok a tendenciák, amelyek már e nagy szervező uralkodásának második felében jelentkeztek a bel- és külpolitikában. A birodalmi kormányzás fő kérdésévé a konszolidáció vált, nem pedig újabb területek meghódítása. Szórványosan ugyan még ebben a korszakban is csatolt egy-egy császár új területeket a birodalomhoz (Claudius, Domitianus, Traianus), ám ezeket a sikereket nem mindenki fogadta osztatlan örömmel, s nem is bizonyultak tartósnak.
Sokkal fontosabb volt ennél az eddig megszerzett óriási birodalom kormányzásának elveit kidolgozni és a császárság intézményének égisze alatt a gyakorlatba átültetni. S ez sikerült is. Birodalom-szerte béke uralkodott, a pax Romana, amely létbiztonságot adott Itália és a provinciák lakosainak. Helyesen állapította meg Alföldy Géza, hogy a római császárkor első két évszázada virágkor volt mind a politikai, mind a társadalomtörténet szempontjából nézve. A császári monarchia adminisztrációja a római szociális modellt a provinciákba is átültette, s ezáltal a tartományokban is kialakult egy homogén arisztokrata elit réteg (1984, 85).

E kiegyenlítődésnek köszönhetően e korszakban a római szellemi élet már nem azonos Itália szellemi életével. Most már nemcsak Itáliában teremnek nagy tehetségek, hanem a távoli Hispaniában is: a Senecák, Lucanus, Columella, Martialis és Quintilianus innen kerülnek a fővárosba s válnak Róma szellemi életének fontos tényezőivé. Ennek ellenére Róma marad a birodalom politikai és szellemi központja: ide áramlik a szellemi elit nemcsak a nyugati, hanem a keleti görög provinciákból is, s ennek eredményeképpen igazi kozmopolita világvárossá válik.
Talán ez indította Senecát arra, hogy az egyetemes testvériség gondolatát feszegesse, Iuvenalist pedig arra, hogy a jöttment idegenek felelőtlenségét tűzze tollhegyre szatíráiban. E kor alkotói tisztában vannak azzal, hogy Róma műemlékei, újabb és újabb monumentális középületei, kultúrája minden más, korábban híres várost háttérbe szorít. Martialis szerint még a világ hét csodáját is fölülmúlja a Colosseum:

Omnis Caesareo cedit labor Amphitheatro,
unum pro cunctis fama loquetur opus.

„Cézári amfiteátrum előtt hátrál valamennyi:
Híre ez egy műnek túltesz a többiekén."
(Liber spectaculorum 1, 7-8; fordította Csengery J.)

E korszak császárai tanult, irodalmi érzékkel megáldott emberek voltak, akik az irodalmat is művelték — egy-két kivételtől eltekintve. Tiberius (14-37) megírta Iulius Caesar és Octavianus Augustus életrajzát. Caligula (37-41), bár nem írt, hírhedt kritikus hírében állott: Vergilius, Livius és Seneca műveit élesen bírálta. Claudius (41-54) főleg a történetírásban, Nero (54-68) a költészetben tűnt ki. Vespasianus (69-79) emlékiratokat írt, Titus (79-81) verseket, Domitianus (81-96) eposzt. Az öreg Nerva (96-98) már korábban jó költőnek számított. Traianus (98-117) nem pályázott ugyan irodalmi babérokra, de baráti kapcsolatban volt az ifjabb Pliniusszal és Dión Chrysostomosszal.

Az ezüstkor császárai tehát műveltségüknél fogva alkalmasak voltak arra, hogy pártfogolják az irodalmat, s e mecénási tevékenységüknek vannak is bizonyos jelei, például Caligula megengedte, hogy az Augustus és a Tiberius alatt elítélt Titus Labie-nus, Cremutius Cordus és Cassius Severus műveit ismét terjesszék és olvassák (Suetonius, Caligula 16, 1), Nero költői kört tartott fenn, Vespasianus támogatta a történetírókat (idősebb Plinius, Iosephus Flavius), Titus és Domitianus a költőket. Komoly problémák forrásává vált viszont a princepsek hatalma, amely oly mértékben megerősödött, hogy sok esetben a császár megértésén vagy jóindulatán múlott egy műalkotás fogadtatása és írójának sorsa. Nero, például, azért jelentett veszélyt a korabeli költők számára, mert a költészet terén is császár kívánt lenni, s féktelen irigységgel fordult a nálánál tehetségesebb költők ellen.
Tiberius és Domitianus alatt könnyen felfedeztek császár-vagy császárságellenes utalásokat az irodalmi művekben, éppen emiatt az alkotóknak alaposan meg kellett fontolniuk, mit és hogyan írnak. Phaedrust például kétértelmű meséi miatt a mindenható Seianus elítélte; Tiberius kivégeztetett egy sor, a köztársaságot visszasíró alkotót; stb. A császári ellenzék írói a sztoikus filozófia eszméivel erősítgették lelküket, s derűs szívvel mentek a halálba, például Thrasea Paetus, Seneca; de ennek az lett a következménye, hogy a filozófusokat kiűzték Rómából, például 71-ben és 89-ben.

Szerencsére az alkotók vállalták a kockázatot, s különféle ravaszkodásokkal — a császárnak való ajánlás, császárdicsőítés — elérték, hogy közreadhassák, ami a szívüket nyomta. Igaza lehet J. P. Sullivannek, amikor hangsúlyozza, hogy a művészet olyan emberi lény produktuma, aki alá van vetve személyes, irodalmi, politikai, sőt még gazdasági környezete nyomásának is.
A művész felülemelkedhetik ugyan efféle tényezők bénító hatásán, de mi nem tételezhetjük fel, hogy e tényezők nem hatottak művészetének milyenségére. A művészet ugyanis nem üres térben születik, hanem konkrét társadalmi környezetben. Az ezüstkor különösen alkalmas arra, hogy ezen negatív erők kölcsönhatását kutassuk, mert e kor irodalma gazdag és sokrétű, ugyanakkor adatokkal lehet bizonyítani, hogy egyes alkotóira komoly nyomás nehezedett. Tacitus és ifjabb Plinius többször kifejezésre juttatja, hogy az irodalom zsarnokság alatt nem virágozhatik.

A 20. század emberének nagyobb tapasztalata viszont megerősíteni látszik azt a gondolatot, amelyet Sullivan idéz Jorge Luis Borgestől: „A diktatúra jót tesz az íróknak. A cenzúra arra készteti őket, hogy mondandójukat egyre nagyobb gonddal, egyre árnyaltabban öntsék formába." Lehetséges, hogy ebben leli magyarázatát az a tény, hogy az ezüstkorban is születtek olyan magas színvonalú művek, amelyek művészi minőségükben és az európai irodalomra tett hatásukban az aranykori alkotásokkal vetekednek, például Seneca és Tacitus művei, Persius és luvenalis szatírái, Phaedrus meséi, Martialis epigrammái stb. Új műfajok jelennek meg például a verses mese, a regény, az erkölcsi esszé, a magánlevél stb.


De nemcsak új műfajokat teremtett meg az ezüstkor, hanem új stílust is, mind a prózában, mind a költészetben. Azt is el kell ismerni, hogy ez a változás az iskolai nevelés, a retorika számlájára írható. A retorikai iskolákban már Augustus alatt fontos szerepet játszottak a declamatiók (minta- és próbabeszédek), amelyekben előtérbe került az érzelmi ráhatás, a lélektani meggyőzés. Ezen iskolák tananyagában a költők tanulmányozása elsőrendű feladat volt, s ennek eredményeképpen a prózában divatossá vált az érzelmileg színezett stílus, amely olykor meglepte, olykor gyönyörködtette a hallgatóságot.
Az állandó gyakorlás és a gyakori recitatiók (felolvasások) tág teret biztosítottak az egyéni új stílus kialakulásának. A retorika hatása az egyes szerzők esetében más és más téren jelentkezett: Senecánál a tömör sententiák kedvelésében, Lucanusnál a részletek eltúlzott, expresszív kidolgozásában, Tacitusnál a rejtett utalások szövevényében és a jellemfestésben. A szónokok nem annyira bizonyítani akartak az ezüstkorban, mint inkább hatni és tetszeni, emiatt az apró, korábban jelentéktelennek tartott részleteket — mint egy kisplasztikai alkotást — nagy műgonddal dolgozták ki, aminek aztán gyakran az lett az eredménye, hogy az egész háttérbe szorult a résszel szemben: a klasszikus harmónia felborult.

Természetesen maguk az alkotók is tisztában vannak azzal, hogy új stílust teremtettek, például Tacitus Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) c. munkájában Aper, a modern szónoki stílus védelmezője, így írja le azt: „Én pedig azt szeretném, ha a szónok, miként a bőkezű és jó ízlésű háztulajdonos, nemcsak azért húzna tetőt a feje fölé, hogy távol tartsa az esőt és a szelet, hanem azért is, hogy szemét és látását gyönyörködtesse; ha nemcsak olyan felszereléssel venné magát körül, amely mindennapi szükségleteit elégíti ki, hanem volna háztartásában arany holmi és vésett kő is, amelynek kézbevételében és gyakori szemlélésében kedve telnék" (22, 4; fordította Borzsák I.).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban