logo

IX Sextilis AD

A tudományos költészet - Germanicus

Az alexandriai költészet hagyományait követve, a római irodalomban is divatba jött tudományos témákról írni. A mintát a későbbi költőknek Lucretius De rerum naturája és Cicero Aratos-fordítása szolgáltatta, de Vergilius Georgicája és Ovidius egyes művei is hozzájárultak ahhoz, hogy a tanító költemény műfaja Tiberius korában is virágzott, s az sem véletlen, hogy éppen a csillagászatot és a csillagjóslást vette témájául.

A görög mitológia, képzőművészet, tudomány sokat foglalkozott az égbolttal, de számára a csillagok csak égi jelenségek voltak: az idő és az időjárás mutatói. Platón tanítványa, Eudoxos, aki sokat foglalkozott az egyiptomi papok asztrológiájával, azt a véleményt képviselte, hogy a kaldeusok csillagjóslásai minden alapot nélkülöznek (Cicero, De divinatione 2, 42, 87). Ez az oka annak, hogy Aratos is csak az égi jelenségekről írt. Hipparchos (Kr. e. 150) viszont már azt tanította a sztoicizmus hatására, hogy a csillagok rokonságban vannak az emberrel és az emberi lélek az ég része (Plinius, Naturalis historia 2, 95).
A kaldeusok asztrológiai tanait Béróssos kaldeus pap közvetítette a görög világ felé a Kr. e. 4. sz. végén, s tekintélye oly nagy volt, hogy Athénben szobrot is állítottak neki „isteni jóslataiért" (Plinius, Naturalis historia 7, 123). A Kr. e. 2. században azután Rómába is eljutottak a kaldeusok, s jóslataikat egy drachmáért árulták Ennius azon töredéke szerint, amelyet Cicero idéz (De divina-tione 1, 58, 132). Cato megtiltotta bérlőinek, hogy idegen asztrológusoktól kérjenek jóslatot, Cornelius Scipio Hispanus pedig Kr. e. 139-ben kitiltotta őket Rómából és Itáliából (Valerius Maximus, 1, 3, 2), mert hamis csillagjóslásaikkal és hazugságaikkal a sötétséget terjesztették jó pénzért. Ám e szigorú rendelet nem sok eredménnyel járt, mert a kaldeus jósok egy-egy gazdag családnál meghúzták magukat. Például 87-ben, amikor Marius bevonult Rómába, Cn. Octavius nem menekült el, mert a kaldeus jósok azt jövendölték neki, hogy nem lesz bántódása (Plutarchos, Marius 42). Marius katonái azonban megölték.
Még az olyan nagyságok környezetében is megfordultak kaldeus asztrológusok, mint Pompeius, Crassus és Caesar: Cicero szerint azt jövendölték nekik, hogy boldog öregségben, saját ágyukban fognak meghalni (De divinatione 2, 47, 99). Mindebből nyilvánvaló, hogy az az asztrológia, amelyet a 2. században még elvetettek a rómaiak, az 1. században kezdett tért hódítani Rómában is, mégpedig két okból. Panaitios kivételével a sztoikus filozófusok — Zénón, Kleanthés, Chrysippos, Poseidónios — magukévá tették a divinatio (a jóslás) tanát.

A Pompeiusszal és Ciceróval baráti viszonyban álló Poseidónios (135-51) tudományos tekintélye nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a rómaiak kezdték komolyan venni az asztrológiát. Különösen, ha olyan előkelő és nagy tekintélyű tudós is komolyan vette és tanította, mint Nigidius Figulus (100-45). Bár Cicero kétkedéssel fogadja az asztrológia tanításait, mégis közöl róla egy rövid összefoglalást, feltehetően Poseidónios alapján (De divinatione 2, 42, 89). Augustus korában, mivel maga a császár is erősen hitt benne, és támogatta, költők és tudósok egyaránt foglalkoztak vele. Suetoniustól tudjuk, hogy az ifjú Octa-vianus Agrippával együtt Apollóniában meglátogatta Theoge-nés asztrológust, aki miután megtudta életének adatait, leborult előtte és a világ uraként köszöntötte (Augustus 94, 12); vö. Horatius, Ódák 2, 17.
Ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy a császári család egyik kiváló tagja, Tacitus Annalesének pozitív hőse, Germanicus (Kr. e. 15—Kr. u. 19) is belefogott egy asztronómiai tanköltemény írásába. Germanicus kiváló hadvezér és szónok volt. A pannonok lázadását Kr. u. 7-8-ban leverte, germaniai győzelmeiért pedig 17-ben diadalmenetet tarthatott. Ezután Tiberius Keletre küldte, ahol gyanús körülmények között hunyt el. A száműzetésben élő Ovidius is nagyra tartotta tehetségét és komoly reményeket fűzött hozzá (Epistulae ex Ponto 2, 5, 41-56); Suetonius szerint görög nyelven írt tragédiákat; az idősebb Plinius egyik versét említi (Naturalis historia 8, 155); azonban csak Phaenomena című tanító költeményének 1. könyve maradt fenn (725 sor), és néhány sor a 2. könyvből (vagy esetleg egy másik csillagászati művéből).

E mű, amely Aratos görög szövegét vette mintául, tudományos témáról lévén szó, hűen követi az eredetit. A 2. könyv töredékei már nagyobb önállóságról tanúskodnak. Augustus halála után kezdte el írni, mert a nagy császárt már mint égben levőt említi (558. sor). Feltehetőleg a germaniai hadjárat idején látott munkához, keleti küldetése alatt folytatta, de korai halála miatt nem tudta befejezni.
Az elkészült részből úgy látszik, hogy Cicerótól eltérve, felhasználta Hipparchos Aratos-kommentárját, de más prózai forrásokból is meríthetett. Stílusa emelkedett, s olykor elszakad az eredetitől, például Astraea Virgo (96. skk.) és az állatkörök leírásánál (531-564). A sztoicizmus hatására a csillagokat istenekként ábrázolja: közöttük fides és iustitia uralkodik. Tehát nem pusztán fordítja Aratost: átdolgozásában felcsillan sajátos eszmeisége és a témához illeszkedő mértéktartó, nemes stílusa.

A mű bevezetése jellemző a korra, és mintául szolgált a későbbi római költők számára. Aratos Zeusszal kezdi művét, Ger-manicus Tiberiusszal:

Ab love principiumz magno deduxit Aratus:
carminis at nobis, genitor, tu maximus auctor,
te veneror, tibi sacra fern doctique laboris primitias.

„Nagy Jupiterrel kezdte a művét híres Aratus: én
pedig, istenatyánk, teveled buzdítom a versem,
istenes áldozatom teneked jár, és a tudós könyv legjava is."
(1, 1-4).

Germanicus tehát felújítja azt a hagyományt, amelyet az Augustus-kori költők teremtettek meg: úgy ajánlja művét a császárnak, mint istennek, s ezzel feltehetően Tiberius iránti lojalitását juttatta kifejezésre. Példáját más korabeli alkotók is követték, például Valerius Maximus is Tiberiusnak ajánlja művét. Tiberius ugyanis az előszó szerint nemcsak Germanicus ihletet adó isteni atyja, hanem a béke, a pax Romana biztosítója is:


Haec ego dum Latüs cogor praedicere Musis,
pax tua tuque adsis nato numenque secundes.
„Míg a latin Múzsák ezeket hirdetni tanítnak,
Numenként temagad s békéd is védje szülötted."
(1, 15-16).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban