logo

XX September AD

A szerzőség kérdése - Petronius Arbiter

Több késő császárkori szerző idéz hosszabb-rövidebb részleteket egy műből, amelynek címét egymástól eltérő változatokban közlik: Satirae, Saturae, Satiricon, Satyricon stb., szerzőjét pedig a Petronius, Arbiter vagy Petronius Arbiter néven idézik. E töredékeket először Franciscus Puteolanus gyűjtötte össze és adta ki 1482-ben (editio princeps), de e kiadás csak a rövidebb töredékeket tartalmazza.
A 17. században Trauban (ma Trogir) előkerült a leghosszabb töredék, amely a Trimalchio lakomája címen ismert részt foglalja magában, első jó kiadása 1664-ben látott napvilágot. A töredékek értelmezésében fontos állomást jelent P. Burmann kommentáros kiadása 1743-ból, majd pedig Fr. Buecheler kritiTcai kiadása 1862-ből, amely abban a sorrendben rendezte el a töredékeket, amelyben ma is találjuk azokat a modern kiadásokban és fordításokban. Ezzel megteremtődtek a Petronius-kutatás feltételei.

Természetes, hogy már a humanisták korától kezdve izgatta a kutatókat, mikor keletkezett az a mű, amelyből a töredékek származnak. Poggio Augustus utánra datálta, Scaliger pedig Nero korára gondolt. Niebuhr és Mommsen a 3. századra tette a mű keletkezését bizonyos feliratok alapján, Buecheler pedig nyelvi kritériumokra hivatkozva Tiberius és Claudius korára. Mivel az első grammatikai írók, akik idézik (Acro, Terentianus Maurus, Flavius Caper) a 2. század vége felé éltek, a mű keletkezését a 2. század vége előtti időkre kell helyezni. Ma a kutatók többsége a műből merített belső érvek alapján a Nero korára való datálást tartja valószínűnek. Ezek a különböző kutatók által feltárt érvek a következők:

a) Nyelvhasználat: a ritmusok és grécizmusok sok közös vonást mutatnak Seneca Apocolocyntosisával és a pompeii feliratokkal.

b) Két hosszabb versbetétje (Carmen de hello civili 119; Troiae halosis 89, 1) Lucanus Pharsaliájára és Nero Trójáról szóló elbeszélő költeményére utalhat.

c) Trimalchio említi, hogy Hermeros és Petraites párviadalait ábrázoló poharai vannak (52, 3; 71, 6). Régészeti leletek bizonyítják, hogy e gladiátorok ebben a korban éltek, s léteznek ilyen ábrázolások.

d) Szintén Trimalchio lakomáján emlegetik Menecrates énekest és Apelles tragikus színészt, az előbbi Nero kedvence volt, az utóbbi pedig Caligula alatt vált ismertté (73, 3; 64, 4).

e) Az 51. fejezetben található a törhetetlen üveg története, amelyet feltalálója egy caesarnak mutat be. Az idősebb Plinius is említi az esetet, s a császárt Tiberiusszal azonosítja (Naturalis historia 36, 195).

Annak ellenére, hogy E. V. Marmorale és R. Martin nem fogadják el a Nero korára való datálást (Marmorale a 2. századra, Martin a Flaviusok korára helyezi a mű keletkezését), K. F. C. Rose érvei tovább erősítették annak valószínűségét.

Szintén Nero kora mellett szól az a tény, hogy ebből az időből ismerünk olyan Petroniust, akinek, bár nem százszázalékos biztonsággal, de mégiscsak tulajdoníthatjuk a Satyricon szerzőségét. Erről a Petroniusról Tacitus fest érzékletes portrét:
„Néhány napon belül ugyanis egyetlen menetben hullott el Annaeus Mela, Cerialis Anicius, Rufrius Crispinus és Titus Pet-ronius... Petroniusról néhány korábbi dolgot kell említenünk. Mert ő a nappalt alvással, az éjszakát hivatalos ügyekkel és az élet gyönyörűségeivel töltötte, s mint ahogy másokat szorgalmuk, őt semmittevése tette híressé, mégsem tartották korhelynek és tékozlónak, mint általában azokat, akik vagyonukat elfecsérlik, hanem finom ízlésű életművésznek....Bithynia proconsulaként, majd consuli minőségében mégis tetterős és intézkedésre termett férfinak mutatkozott. Azután visszasüllyedvén a bűnökbe, vagy a bűnök utánzásával, mint a választékos ízlés mestere (elegantiae arbiter) Nero bizalmas baráti körébe került be, mert a császár csak azt tartotta a bőség kellemes és kényeztető ajándékának, amit Petronius jóváhagyásra ajánlott (Annales 16, 17-18; fordította Borzsák I.).

Tigellinus azonban féltékeny lévén Petronius befolyására, bevádolta őt a császárnál, s Petronius önkezével vetett véget életének: „Mégsem dobta el magától elhamarkodottan az életet, hanem felvágott és tetszése szerint bekötözött ereit megint csak felnyitotta és beszélgetett barátaival, nem komoly hangon, vagy mintha az állhatatosság dicsőségére pályázna. Hallgatta is szavaikat, de nem a lélek halhatatlanságáról, nem is a bölcsek tanításairól, hanem könnyed dalokat és játékos verseket. ...Még végrendeletében sem hízelgett — mint a legtöbb halni készülő — Nerónak, Tigellinusnak vagy más hatalmasságnak, hanem a princeps bűneit a megrontott ifjak s asszonyok nevével együtt, és minden gyalázatának újdonságát leírta és lepecsételve elküldte Nerónak: perscripsit atque obsignata misit Neroni (Annales 16, 19; fordította Borzsák I.).

Tacitus fenti leírása Petroniusról fontos, mert bár nem állítja, hogy Petronius író volt, de jellemzéséből feltételezhető róla, hogy képes volt olyan szellemiségű művet alkotni, mint amilyen a Satyricon. Továbbá az sem tűnik lehetetlennek, hogy a kéziratokban a Petronius név mellett megjelenő Arbiter melléknév a tacitusi arbiter elegantiae visszhangja lehet. Az pedig, hogy még halála idején is dalokat és verseket hallgatott, majd leírta Nero rút tetteit, sejteti, hogy köze lehetett az irodalomhoz, így a Satyriconn szerzője is lehet.

A tacitusi jellemzés hitelességét megerősíti Plutarchos, aki szerint Titus Petronius a valóban meglevő hibák ellenkezőjével vádolt egyeseket: gúnyosan kimosolyogta a meggondolatlan és féktelen pazarlókat szűklátókörűségükért és ízléstelenségükért; ezt tette Neróval is (Különbség a hízelgés és a barátság között 60 d-e). Az idősebb Plinius pedig megjegyzi róla, hogy Petronius összetört egy 300 000 sestertiust érő achát merítőkanalat, hogy Nero ne örökölhesse (Naturalis historia 37, 20).

Plutarchos és Plinius megállapításai még két további szempontból is értékesek:

a) Praenomenét Titusként közlik szemben egyes Tacitus-kéziratokkal, amelyekben Gaius szerepel. Egybehangzó tanúságuk alapján feltételezhető, hogy Tacitus tévedett, vagy tévesen került kéziratába a C. rövidítés.

b) Mindkét szerző megjegyzései megerősítik azt a nézetet, hogy Petronius jellemével összhangban van egy olyan műnek a világa, amilyen a Satyricon.

A Satyricon szerzője tehát valószínűleg Titus Petronius Nigerrel, a 62. év consulával azonosítható, akit Nero udvarában arbiter elegantiaenak neveztek, s innen ragadhatott rá az Arbitar név, amely olykor a kéziratokban is feltűnik. Az 1. század közepe táját javallja az a kulturális háttér is, amely a Satyriconból kisugárzik: a retorika kedvelése egyfelől, másfelől az ékesszólás hanyatlásának, a való élettől távol álló declamatiók gyakorlatának kritikája] amely több 1. századi alkotónál megjelenik: idősebb Seneca, Quintilianus, Tacitus. De ugyanígy az I. századra jellemző a műfajoknak és stílusnemeknek az a keveredése, amely a Satyriconból elénk tárul. Mivel Petronius 66-ban halt meg, Lucanus Pharsaliájának 1-3. könyve pedig 60-62 körül készen volt, igaza lehet Révay Józsefnek, aki a Satyricon keletkezését a 63-65. évekre teszi (Révay, 1927, 23), s véleményét az újabb kutatók is megerősítik (vö. Rose, 1971, 60-68).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban