logo

XX September AD

A Satyricon nyelvezete, stílusa

A Satyricon nyelve rendkívüli módon változatos: az aptum, az illőség elvének megfelelően minden szereplője műveltségének, társadalmi helyzetének, földrajzi környezetének megfelelően beszél. A főszereplő, Encolpius, aki az egész történetet énregény formájában elbeszéli, és barátai, Ascyltos, Giton és Eumolpus műveltekq s műveltségüknek megfelelően a korabeli irodalmi norma szerint beszélnek. Mivel hazátlanak, vagy inkább világpolgárok} mindenütt otthon érzik magukat, s elegáns urbanus beszédükkel mindenütt a művelt ember benyomását keltik.
Ezzel szemben a leghosszabb összefüggő résznek, a Trimalchio lakomájának szereplői alacsony társadalmi helyzetű felszaladított veletlen rabszolgák, akik egy közelebbről meg nem határozott „Graeca urbs "-ban élnek, Dél-Itáliában. E város római colonia, lakosai romanizált görögök, akik görögben és latinban egyaránt otthonosak, ezért feltételezhető, hogy a görög nyelvi szubsztrátum is hatott beszélt latin nyelvükre, azaz szociális és földrajzi nyelvjárásban beszélnek: sem görögül, sem latinul nem tudnak az irodalmi norma szerint beszélni. Szocioling-visztikai terminussal élve — korlátozott kód birtokában vannak.

Petronius folyton érezteti: Trimalchio házában ugyanolyan természetes a görög, mint a latin. Trimalchio maga állítja, hogy két könyvtára van, az egyik görög, a másik latin (48, 4). Ugyancsak ő említi, hogy görög komédiásokat vett (comoedos), de inkább Atellanát játszat velük. A fuvolásával is latinul énekeltet (53, 13).
A Homeristae nevű színészek görögül adnak elő részleteket Homérosból, Trimalchio pedig egy könyvből felolvassa az elmondott részek latin fordítását (59, 3). Ilyen környezetben helyénvaló és természetes, hogy a beszélők görög szavakat és kifejezéseket kevernek a latin szövegekbe; például: Sibylla, ti theleis; apothanein theló — „Sibylla, mit akarsz? Meg akarok halni" (48, 8).

Trimalchio feleségéről Hermeros ezt pletykálja Encolpiusnak: Trimalchionis topanta est — „Trimalchio mindene" (37, 4). A topanta a ta panta deformálódott alakja. Magáról Trimalchióról pedig azt állítja, hogy nem tudja, mije van, annyira gazdag (adeo saplutus est 37, 6), dzaplutos — „nagyon gazdag". Ugyanő Trimalchio feleségét lupatriának nevezi. Ez a szó a kommentátorok értelmezése szerint a latin lupanar és a görög porneutria szóból van összetéve úgy, hogy a szó eleje latin, a vége görög. E néhány példából is kitűnik, hogy a görög colonia görög nyelve is deformálódott már, nyilván a latin hatására. E nyelvi környezetet jól megvilágítja Encolpius egyik megjegyzése.
Miután Trimalchio Plocamus nevű rabszolgája elszavalt valami borzalmasat, Encolpius megkérdezte tőle, mi volt az, Plocamus így válaszolt: Graecum esse — „görög" (64, 5). E helyből azt sejthetjük, hogy Encolpius nem tudta eldönteni, hog latinul és görögül szavalt-e a rabszolga. E részlet szövegkritikai szempontból fontos: maga a szerző utal arra, hogy a népies részekben összemosódott hibrid szavak is előfordulnak, amelyek természetesen egyszer előforduló kifejezések (hapax legomena), éppen ezért nem szabad javítani őket, mert az adott nyelvközösség így használta; csak egyet tehetünk, találgatjuk értelmüket.

Trimalchio lakomája az ún. diglósszia jelenségnek is kincsesháza. Az egyik oldalon ott vannak az intelligencia képviselői Agamemnon rétor, Encolpius, Ascyltos és Giton, akik nagy műveltségükkel, kiművelt beszédükkel kirínak a társaságból. A másik oldalon ott van Trimalchio, a város leggazdagabb embere, Habinnas, a temetkezési vállalkozó, továbbá Hermeros, aki szintén földbirtokkal rendelkezik, Echion szabó és felszabadított társaik, Seleucus, Dama, Phileros és Ganym es. Valamennyien csodálják és irigylik Trimalchiót nagy vagyona miatt, s bármiről kezdenek is el beszélni, végül a pénznél kötnek ki. E lakomán két zavaró tényező is feszélyezi őket: egyrészt a gazdagságával és műveltségével állandóan dicsekvő Trimalchio, aki, amikor jelen van, nem nagyon engedi a többieket szóhoz Ltni, másrészt Agamemnon és a művelt idegenek.
Előttük szégyellnek megszólalni. Amikor Trimalchio egy időre elhagyja a termet, és a felszabadítottak belelendülnek a mesélésbe, Echion ragadja magához a szót, de miután észreveszi, hogy Agamemnon kimosolyogja vulgáris beszédét, többek között ezt mondja neki: „Nem a mi fajtánk vagy, ezért kineveted a szegények beszédét" (46, 1). A felszabadítottak tehát tudatában vannak annak, hogy csak így tudnak beszélni.

Niceros is — aki egyébként jópofa történeteket szokott mesélni — most hallgat, s csak Trimalchio biztatására szólal meg, hogy elmondja kedvenc farkasember-történetét, de előtte így szabadkozik: timeo istos scholasticos, ne me derideant — „félek, hogy ezek a tudósok kinevetnek" (61, 4). És hogy félhettek is a művelt (azaz a kidolgozott kód birtokában levő) vendégek gúnykacajától, azt több példa bizonyítja. Például amikor egy rabszolgafiú az apophoreta-ajándékok talányos feliratait olvassa fel, Ascyltos nem tudja megállni, hogy el ne nevesse magát, mire rátámad Hermeros, de mérgében nyelvi hibáktól hemzsegő beszéde ezúttal Gitonból csal elő gúnykacajt (57-58). Encolpius jóval megfontoltabb, mint a féktelen Ascyltos.
Amikor Habinnas rabszolgája, akit gazdája a circulatoroknál (vándor mesemondóknál) taníttatott, zengő hangon Vergiliust kezdett szavalni, megtűzdelve Atellana-versezetekkel, így kommentálja a produkciót: sohasem ütötte még meg fülét ennyi barbárság, s ez volt az első alkalom életében, amikor még Vergilius is terhére volt: tunc primum me etiam Vergilius offenderit (68, 5).

Annak ellenére, hogy e műveletlen szereplők beszéde rövidebb mondatokból, s többnyire mellérendelőkből áll, erőtől duzzad ez a nyelvezet, szemléletes és alkalmas a szereplők bemutatására. Seleucus pesszimista jelleme például jól kitűnik alábbi szavaiból:

Ego non cotidie lavor; baliscus enim fullo est, aqua dentes habet, et cor nostrum cotidie liques-cit. Sed cum mulsi pultarium obduxi, frigori laecasin dico. Nec sane lavare potui; fui enim hodie in funus. Homo bellus, tam bonus Chrysanthus animam ebulliit. Modo, modo me appella-vit. Videor mihi cum illo loqui. Heu, eheu. Utres inflati ambula-mus. Minoris quam muscae sumus, muscae tamen aliquam vir-tutem habent, nos non pluris sumus quam bullae. Et quid si non abstinax fuisset! Quinque dies aquam in os suum non coniecit, non micam panis. Tamen abut ad plures. — „Én — mondta — nem vagyok hajlandó naponta mosakodni.

A fürdő valóságos ványoló, a víznek fogai vannak, és az ember szíve naponta egyre inkább összezsugorodik tőle. De ha egyszer a mézes-boros csöbröt meghúztam, kurva anyjába küldöm a hideget. Ma is képtelen voltam megfürödni; ugyanis temetésre kellett mennem. A jóképű, derék Chrysanthus kiböffentette a lelkét. Pedig nemrég, csak nemrég még utánam szólt az utcán. Mintha most is itt volna és beszélgetnénk. Hej, bizony, hej! Valamennyien úgy kóválygunk, mint a fölfújt hólyagok. Még a legyeknél is jelentéktelenebbek vagyunk.
Azokban csak van valami életerő; mi semmivel sem érünk többet a szappanbuboréknál. S még ha nem lett volna annyira önmegtartóztató! Néha öt napon át sem víz, sem egy falat kenyér nem került a szájába. Mégis, elment a többiek után" (42, 1-5; fordította Horváth I. K.).
Echion beszéde ugyanilyen rövid mondatokból építkezik, de optimizmust áraszt:
Oro te melius loquere. Modo sic, modo sic inquit rustcus; varium porcum perdiderat. Quod hodie non est, cras erit: sic vita truditur. Non mehercules patria melior dici potest, si homines haberet. Sed laborat hoc tempore, nec haec sola. Non debemus delicati esse, ubique medius caelus est. — „Könyörgök — szólt közbe Echion, a foltozószabó —, igazán vidámabb húrokat is pengethetnél! »Egyszer hopp, máskor kopp« — mondta az egyszeri paraszt, mikor elvesztette tarka malacát. Ami ma nincs meg, meglesz holnap: ilyen az élet. Herculesre, elképzelni se lehetne ennél jobb hazát, csak emberek élnének benne. De hát ez idő tájt szűkölködik, és ebben nincs is egyedül. Nem szabad hát válogatósnak lennünk, mindenütt ugyanaz az ég van felettünk" (45, 1-3; fordította Horváth I. K.).

Az idézett két részletet népies kifejezések és szavak, nyelvi hibák tarkítják: baliscus — fürdő, pultarius — csupor, laecasin dico (obszcén kifejezés), fui in funus — temetésen voltam, abstinax — önmegtartóztató, caelus — ég stb. Petronius azonban nem mechanikus a különféle nyelvi rétegek alkalmazásában. A funkciótól függően olykor műveletlen szereplői is tudnak emelkedettebben szólni, például Trimalchio; és a műveltek beszédében is előfordulnak bizonyos vulgarizmusok, mégpedig ott, ahol a felszabadítottakról van szó; azaz a műveltek sajátos céllal utánozzák a műveletlenek beszédmódját, tehát a körülményeknek megfelelően képesek a kódváltásra.

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban