logo

XXVII Januarius AD

A Satyricon forrásai és utóélete

Petronius forrásai között feltételezhetjük a menipposi szatírát, a Lucilius és Horatius képviselte verses szatírát, továbbá a görög regényt és a milétosi Aristeidés (Kr. e.100 körül) Milésiaka című erotikus novellagyűjteményét, amelyet Cornelius Sisenna fordított latinra. Népszerűségét mutatja, hogy Crassus egyik katonájánál találtak egy példányt belőle a parthurok:
„Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta Arisz-teidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyvét; ez alkalommal nem követett el csalást, mert valóban Roscius tábori poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hogy hosszasan sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat" (Plu-tarchos, Crassus 32; fordította Máthé E.). Ám a Satyricon különbözik mind a fennmaradt menipposi (Seneca, Apocolocyntosis), mind a verses szatírától, mind a többi antik regénytől, már amennyiben a fennmaradt részekből ez megítélhető. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy Petronius a komédiából, a tragédiából, az Atellanából és a mimusból is merített, sőt, még a történetírásból és a népköltészetből is. Az Atellanán és a mimuson keresztül a travestia és a paródia fogásait is elsajátította, s ezeket folyton-folyvást érvényesülni engedi. Amint ez a Trimalchio lakomája című részből egyértelmű, a symposion-irodalom is helyet kapott forrásai között, mégpedig annak mind szatirikus, mind komolyabb változata.
A szatíra, az Atellana, a mimus mindig hajlott a realizmus felé, s ez a tendencia Petronius Satyri-conjában felerősödik mind a részletek leírásában, mind a nyelvezetben. E sokféle forrásból Petronius valóban egyedülálló, új irodalmi alkotást teremtett, amelyben a legtragikusabb jelenetek mögött visszafojtott nevetés húzódik meg, amely előbb vagy utóbb, de előtör. E mű újdonságát, maradandó frissességét a nemrég előkerült Iolaos-töredék sem kérdőjelezheti meg, mert bár váltakozik benne a próza és a vers, s tartalma obszcén, rövidségénél fogva nem lehet eldönteni, milyen terjedelmű és műfajú narratív szöveggel van dolgunk.

Nagy súllyal esik latba Macro-bius tanúsága, aki a fiktív szórakoztató irodalom területén a mesét, a komédiát és a regényt említi. A komédia jellegzetes képviselőjeként Menandrost nevezi meg, a regény műfajában pedig Petroniust és Apuleiust:
Fabulae, quarum nomen indicat falsi professionem, aut tantum conciliandae auribus voluptatis, aut adhortationis quoque in bonam frugem gratia repertae sünt. Auditum mulcent vel comoediae, quales Menander eiusve imita-tores agendas dederunt vel argumenta fictis casibus amatorum referta, guibus vel multum se Arbiter exercuit vel Apuleium non numquam lusisse miramur. Hoc totum fabularum genus, quod solas aurium delicias profitetur, e sacrario suo in nutricum cu-nas sapientiae tractatus eliminat. —

„A meséket, amelyeknek a neve is utal a hamisságra, vagy a fülek gyönyörködtetésére találták fel, vagy a jóra való buzdítás végett. Gyönyörködtetnek a komédiák is, amelyeket Menandros vagy követői adattak elő, de a fiktív szerelmi történetekkel zsúfolt elbeszélő művek is, amelyekben nagy gyakorlatra tett szert Arbiter, és meglepő, hogy Apuleius is játszadozott e műfajban. A meséknek eme egész műnemét, mivel egyedül a fül gyönyörködtetésére szolgál, a bölcseleti értekezés átirányítja a saját szentélyéből a dajkák bölcsőihez." (Macrobius, In somnium Scipionis 1, 2, 7-8).
Ha mármost Macrobius ismert volna Petroniusnál nagyobb görög regényírót, nyilván őt említette volna meg Petronius helyett, ahogyan Menandrost nevezte meg — például — Plautus helyett.

Bár Terentianus Maurus említi elsőként név szerint Petro-niust, ez nem jelenti azt, hogy a korábbi rmai s erzők nem ismerték művét.artialis például több témát és szókapcsolatot átvesz a Satyriconból, anélkül, hogy Petronius nevét említené, például ingeniosa gula est — „leleményes az íny" (Petr. 119, 33 — Mart. 13, 62), solus habere (Petr. 50, 2 — Mart. 3, 26), laecasin dico (Petr. 42, 2 — Mart. 11, 58, 11-12).

Az Apophoreta ajándékaira írt tréfás epigrammák is sok egyezést mutatnak; Zoilus jellemvonásai Trimalchióéit tükrözik (Mart. 3, 82). Az a durva realizmus, a simplicitas, amely Petronius művében lépten-nyomon az olvasó szeme elé kerül, Martialis epigrammáiban is otthonos, s mindkettőjük életművében az epikureizmus az elfogadott életfilozófia; vö. Borzsák, 1947; Adamik, 1979, 78-85). De Iuvenalis és Apuleius is merít a Satyriconból, s a grammatikusok is sokat idézik, különösen sokat citálnak versbetéteiből, például Fulgentius az 5-6. században. Florilegiumok számára kivonatokat készítenek belőle.

A középkorban Joannes Saresberiensis és mások idézik, a humanista korban pedig kiadják, tanulmányozzák. Iustus Lipsius szerint auctor purissimae impuritatis — „a legtisztább tisztátalanság szerzője". Feltehetőleg a spanyol kópéregény belőle is merít ihletet, Franciaországban pedig tudós kiadásokat készítenek belőle, kommentálják és hamisítják (Nodot, 1692). Leibniz, Voltaire, Lessing, Balzac, Flaubert, T. S. Eliot lelkesednek érte.
A Trimalchio lakomáját többször előadják, például 1702-ben Hannoverben, nagy sikerrel. Henryk Sienkiewicz Quo vadis c. Nobel-díjas regényében Petronius alakja áll a középpontban, Federico Fellini pedig nagy hatású művészfilmjével próbált behatolni a Satyricon világába.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban