logo

XXVII Januarius AD

A Satyricon felépítése és műfaja

Ahogyan a kéziratok is eltérően utalnak a címre (Saturae, Satirae, Satiricon, Satyricon), az újabb kiadások címei is olykor eltérnek nBuecheler Saturae címen adta ki Petronius művét, Révay József a hibridképzésű Satiricon helyessége mellett érvelt, „mint a szó egyes-számú semleges nominativusa, és például az »opus« szó segítségével egészíthető ki" (Révay, 1927, 49). K. Müller új kritikai kiadása viszont a Satyricon címet viseli, (ti. Satyricon libri), ami a Satyrica többes birtokos esete.
A Satyrica pedig többes számú alanyeset, semlegesnemben. Jelentése: szatírtörténetek. kópétörténetek; vii Milesiaca — milétosi történetek, Aethiopica — etióp történetek. A legújabb kutatók nagy része is a Satyricont fogadja el eredeti címnek; Marius Victorinus (Grammatici Latini, 6, 153) így idézi a mű címét. A címváltozatokat e műnek az a sajátossága is létrehozhatta, hogy vannak benne olyan vonások, amelyek a régi római satura változatos teljességére, de olyanok is, amelyek a Lucilius-, Horatius-féle szatíra témáira (utazás, lakoma) emlékeztetnek, sőt, az a formai eleme, hogy a prózát vegyíti a verssel, kifejezetten a menipposi szatírához kapcsolja.
A kézirati hagyomány szerint a Satyriconból fennmaradt részek a mű 14., 15. és 16. könyvéből származnak. Ha tehát a kéziratok adatai hitelt érdemlőek, akkor a Satyricon ép és sértetjen eredetije igen terjedelmes lehetett: legalább akkora, mint Tacitus Annalese, vagyis legalább 16 könyvből állt. Feltételezhető, hogy a 14. könyvbe tartozott az a szövegmennyiség, amelyet a modern kiadások 1-25. fejezete tartalmaz, a Trimalchio lakomája címen ismert rész a 15. könyvet alkotta (26-78. fejezet), a 16. könyv pedig azokat a szövegeket foglalta magában, amelyek a modern kiadások 79-141. fejezetét alkotják. A fennmaradt részek az alábbi epizódokat tartalmazzák:

1. Egy campaniai görög városban Encolpius, aki az egész cselekményt elmeséli, Agamemnon rétor iskolájában nagy hatású beszédet mond az ékesszólás hanyatlásáról és a declamatiók káros voltárői Majd elindul, hogy megkeresse barátját, Ascyltost, de egy vénasszony becsalja egy bordélyházba s onnan menekülve találkozik Ascyltosszal, akivel folyton civakodik Giton miatt: az ő kegyeiért mindketten versengenek. Elhatározzák, hogy elválnak, s Encolpius visszatér fogadójába, hogy Giton szerelmét élvezze, de Ascyltos váratlanul visszatér (1-11. fejezet).

2. Elmennek a forumra, hogy egy lopott galliumot eladjanak, s ott felismerik azt a parasztot, aki megtalálta Encolpius tunikáját, amelybe kincs volt varrva. Hogy ezt visszaszerezzék, gyorsan áruba akarják bocsátani a palliumot, ezt azonban tulajdonosa felisnri és éktelen lármát csap (12-15. fejezet).

3. A szállodában Quartilla emberei meglepik a két barátot és Gitont, s megbüntetik őket, mert Priapus szertartásának titkait kilesték (16-26, 6).

4. A harmadik napon a három jó barát, akiket elcsigázott a Quartillától kapott csúf büntetés, örömmel vette tudomásul, hogy Agamemnon rétor egyik szolgája bejelentette: ma lesz az a lakoma, amelyre ők is meghívást kaptak. Igy veszi kezdetét az a hosszú, egységes történet, amely TrimalcchlO lakomája címen vált ismeretessé. A mulatság kezdetén a három vendég a fürdőben pillantja meg a lakoma rendezőjét, Trimalchiót, akinek megjátszott temetési szertartásával ér véget a tor (26, 7-78).

5. A három jómadár a szállodában tölti az éjszakát, ahol Giton szerelmén összevesznek, s Ascyltos Gitonnal együtt elhagyja a fogadót. Encolpiua már öngyilkosságra gondol, azonban egy katona lefegyverzi az utcán. Ezután egy képtárba vetődik, ahol találkozik az öreg költővel, Eumolpusszal, aki különféle történeteket mesél neki és verseket szaval. Encolpius meghívja ebédre az öreg költőt, majd együtt elmennek a fürdőbe, s ott megtalálják Gitont. Eumolpus szerelmes lesz a fiúba, s emiatt csúnya jelenetek játszódnak le. Közben Ascyltos is megjelenik, keresi a fiút, Encolpius azonban elrejti azt. Végül En-colpius, Eumolpus kibékül és Giton társaságában hajóra szállnak (79-99. fejezet).

6. A hajón azonban újabb bonyodalmak keletkeznek: a hajó a tarentumi Lichas tulajdona, s vele van Tryphaena is, s éppen ez az a két személy, aki elől Encolpius és Giton menekül. Lichas-nak álmában megjelenik Priapus, közli vele, hogy Encolpius, akit üldöz, a hajón tartózkodik. Bár Encolpius és Giton álcázzák magukat, felismerik őket, és kitör a botrány, verekedéssel fűszerezve. Végül Eumolpus békét teremt, s történetekkel szórakoztatja az utazóközönséget. Közben vihar támad, a hajót elsülylyeszti, ám a három jómadarat a partra veti, akik ott ráakadnak Lichas holttestére (100-115).

7. Adótöröttek megtudják egy paraszttól, hogy Croton mellett vannak, s a város lakossága két részre oszlik: örökségvadászokra és áldozatokra. Erre Eumolpus elhatározza, hogy gazdag, gyermektelen öregúrnak adja ki magát, s azokból az ajándékokból fognak meggazdagodni, amelyekkel a busás örökség reményében az örökségvadászok halmozzák el. E kész terv birtokában indulnak Croton felé. Útközben Eumolpus – az igazi szeretetről elmélkedik, s elszavalja epikus versét a polgárháborúról. Tervük sikerül, s pazar körülmcnyek között élnek a városban. Közben Encolpius sikertelen szerelmi kalandba keveredik az előkelő Circével. Végül attól félve, hogy leleplezik őket, Eumol-pus végrendeletet készít, mely szerint azokra hagyja vagyonát, akik esznek holttestéből; s itt szakad vége a történetnek (116141. fejezet).

Mivel a Satyriconból csak hosszabb-rövidebb töredékeket ismerünk, érthető, hogy nagy viták alakultak ki egységével és műfajával kapcsolatosan. E. Klebs a múlt század végén azt a nézetet vallotta, hogy a Satyricon struktúrájának egységét Priapus haragja biztosítja: e harag elől menekülnek a szereplők, s közben különféle kalandok történnek velük. Nézetét átvette Kerényi Károly is Révay Petronius-könyvéről írt recenziójában, s támadta Révay azon véleményét, mely szerint „a Satiricon lazán ösz-szefüggő szatirikus epizódok sorozata, amelyekben állandóan részt vesz egy háromtagú társaság (Encolpios, Ascyltos, Giton; vagy Encolpios, Eumolpos, Giton), s amelyeket csak az események időrendi egymásutánja és az elbeszélő személyek azonossága köt össze....Úgy látszik, hogy Petroniust egész anyagának elrendezésében főleg az a szempont vezette, hogy mindig friss, eleven, változatos és mulatságos legyen" (Révay, 1927, 78).

A legújabb kutatások mintha Révay nézete felé billentenék a mérleg nyelvét. L. Callebat szerint a cselekmény bonyolításában fontos szerepe van a „belefoglalás" fogalmának, amely egy újabb elbeszélés belefoglalását jelenti egy korábbi elbeszélésbe, továbbá az „összefogás" fogalmának, mely a különféle történetek egyesítését jelenti egy közös személy, a Satyriconban az egészet elmesélő Encolpius által. Ezenkívül megfigyelhető a Satyriconban egy alapvető narratív motiváció: a Fortuna és a menekülés.
A Fortuna jóvoltából a szereplőknek folyton mene ī külniük kell, de nem az istenek, hanem többnyire hús-vér emberek elől. A Fortuna pedig általában Encolpius állhatatlan természetén keresztül érvényesül: mindig elkövet valamit, ami miatt futnia kell, s közben még a legszomorúbb jelenetek is vad kacajban végződnek. Az a gondolat tehát, hogy amiként Odysseust Poseidón haragja űzi, akként kergeti Priapus haragja Encolpiust, a fennmaradt töredékek alapján nem tekinthető egyetlen kohéziós elvnek, s nem is érvényesül minden epizódban.

Rajta kívül Petronius Encolpius jellemének is cselekménybonyolító szerepet szán, ezért nem lehet a Satyricont egyszerűen vallásos regénynek tekinteni. Mindebből arra következtethetünk, hogy a Satyricon műfaja meglehetősen komplex: a szatíra, a regény, a milétosi mese, az Atellana és a mimus vegyítésével gyúrta össze Petronius, s talán éppen ebből adódik a cselekmény szaggatott epizódszerűsége hiszen a mimus és az Atellana is bohózatszerű epizódok sorozatából áll, s legfőbb célja a nevetés, a féktelen kacagás felkeltése volt. Ezzel magyarázható a paródia, a parodisz-tikus szándék jelenléte a fennmaradt részekben, például Tri-malchio lakomája értelmezhető Platón Symposionjának (vö. Adamik, 1992, 81), a viharjelenet pedig Odysseus hajótörésének paródiájaként.

Mindez azt jelenti, hogy Petronius a menipposi szatíra formájában olyan szatirikus re ényt alkotott, amely — mint a későbbi kópéregények vagy pikareszke c — olykor vaskos ízléstelenségeivel, olykor magasztos gondolataival döbbenti meg az olvasót, mert olyanok ajkán hangzanak el a fenséges szavak, akik tolvaj csavargó módjára élnek, s olyanok követnek el arcpirító ízléstelenségeket, akiktől társadalmi állásuk, hivatásuk alapján éppen az ellenkezőjét várnánk.
Kerényi és Révay felfogása tehát összeegyeztethető, hiszen több jelenetben,,Priapus isten megsértése is szerepet játszik más jelenetekben viszont a kritizáló szatíra is szóhoz jut mind a hangnemben, mind a szóhasználatban. Petronius azonban mindent másképp csinál, mint görög és római elődeit legyen bár a jelenet vallásos vagy szatirikus, Petronius végső soron mégiscsak szórakoztatni akar vele ugyanúgy, mint a cselekmény menetét lassító, de mégis helyénvaló közbeékelt elbeszélésekkel és történetekkel, például a farkasember (61-62), a boszorkány (63), az ephesusi özvegy (111-112), a pergamoni ifjú (85-87), a crotoni matróna (140) stb. története.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban