logo

XXVII Januarius AD

Plinius leveleinek témái

Plinius leveleinek forrásértéke felbecsülhetetlen: változatos témái Traianus korának enciklopédiáját nyújtják, a 10. könyv pedig bepillantást enged Traianus kormányzási módszerébe és a provinciák igazgatásának problémáiba.
E gazdag témakörből az irodalomtörténészek számára azok a fontosak, amelyekben Plinius saját és mások irodalmi tevékenységéről tudósít, ám azok is igen értékesek, amelyekben a korabeli irodalmi és szellemi élet tükröződik. Meglepő, például, hogy Catullust mennyire kedvelték abban az időben. Plinius is catullusi modorban költ, s szabados hangvételét így mentegeti:
„Ha némelyiket esetleg kissé csintalanabbnak találnád, irodalmi tájékozottságod alapján be fogod látni, hogy azok a régi jeles és tekintélyes férfiak, akik hasonlókat írtak, nemcsak a sikamlós témákat nem kerülték, hanem a leplezetlen szókimondást sem" (4, 14, 4; fordította Maróti E.), s hogy ezt bizonyítsa, Catullus 16. carmenét idézi. Később arról vall, hogy sokféle lírai műfajban próbálkozott, úgy, mint Cicero, s kiadott hendecasyllabusainak sikeréről ezt írja: „Művemet olvassák, másolgatják, sőt egyes görögök, akik könyvem iránt való szeretetből tanultak meg latinul, cithara- vagy lantkísérettel énekelgetik is verseimet" (7, 4, 9; fordította Muraközy Gy.).
Plinius többször beszámol leveleiben költői felolvasásokról. Az 1, 13-ból kitűnik, hogy a költői est gyakori, mondhatnánk, divatos társadalmi esemény volt Rómában: „Kedves Sosiusom! Bő termést hozott ez az év költőkben: egész április hónapban szinte egyetlen nap sem volt, hogy valaki ne tartott volna felolvasást. Örülök, hogy pezseg az irodalmi élet, hogy tehetséges emberek lépnek a nyilvánosság elé, bár a hallgatóság elég kényszeredetten gyülekezik" (1, 13, 1; fordította Maróti E.). Irodalmi kritikáiból úgy látszik, hogy ez a sok költő mind Catullust utánozta, legalábbis Plinius azt dicséri bennük, ami catullusi (vö. 1, 16; 4, 27).

Plinius mintügy é.d sok beszédet mondhatott, sőt volt olyan beszéde is, amelyet előadott egy per keretében a bíróságon, utána pedig irodalmi esten felolvasta azt, mégpedig abból a célból, hogy tovább csiszolhassa hallgatói kritikai megjegyzései alapján a végleges változat kialakításáig, s csak azután publikálta: „Éppen ezért nem szalasztok el egyetlen alkalmat sem műveim tökéletesítésére. Először is magam elemzem végig, amit írtam; majd felolvasom két-három hallgató előtt; azután megint másoknak adom át, hogy észrevételeiket, ezeket pedig, ha nem tudok magam dönteni, másod-harmaemagamban mérlegelem; s csak ezek után olvasom fel többek előtt, s akár hiszed, akár nem, akkor javítok a legalaposabban" (7, 17, 7; fordította Maróti E.).
A 7, 30-ból egyértelmű, hogy mint szónok Démosthenést, s ami ebből következik, Cicerót tekintette példaképének. Panaszkodik sok-sok hivatalos elfoglaltságára, mert ezek nem teszik lehetővé, hogy csak az irodalommal foglalkozzék: „Ilyen körülmények között csak alkalomszerűen tudok dolgozni, azért mégis dolgozom: írok is valamit, meg olvasok is. Azonban, amikor olvasok, az összehasonlítás alapján érzem, mily gyengén írok" (7, 30, 4; fordította Maróti E.). Plinius tehát afféle irodalmi műhelyt tartott maga körül, s életét nem tudta elképzelni írás nélkül. Minden körülmények között akart szellemiekkel foglalkozni, még a vadászaton is: „Üldögéltem a hálóknál, mellettem nem vadászgerely és lándzsa, hanem íróvessző és jegyzettömb hevert; eltöprengtem valamin, firkálgattam: ha üres kézzel is, legalább teli írótáblával térjek haza" (1, 6, 1; fordította Szepessy T.).

De nem kevésbé érdekesek és fontosak azok a levelei, amelyeket a pályatársakról ír. Amikor eljutott hozzá Martialis halálának a híre Hispaniából, egy kedves hangú levélben idézte fel korábbi kapcsolatukat:

„Kedves Priscusom! Igen megrendített Valerius Martialis most érkezett halálhíre. Tehetséges, szellemes, éles nyelvű költő volt, műve csupa csípős, maró gúny, egyszersmind csupa derű és tisztaság. Mikor elutazott, én is kisegítettem egy kis útipénzzel. Ezzel nemcsak barátságunkért, hanem hozzám írt verseiért is tartoztam" (3, 21, 1-2; fordította Muraközy Gy.). Silius Italicus halálakor ezt írta: „Ha éppen nem írogatott, tanulságos beszélgetéssel töltötte a napot. Verseket is írt, több műgonddal, mint tehetséggel. Olykor fel is olvasott néhányat, hogy megtudja a közönség véleményét" (3, 7, 4-5; fordította Muraközy Gy.). Tanulságosak azok a kritikák, amelyeket a centumviralis bíróság előtti tárgyalásokról mond: a fiatal jogászok képzetlenek, tolakodóak. Régen e szent helyen ilyen fiatalemberek csak akkor jelentek meg, ha valamely consulságot viselt pártfogójuk idehozta őket, ma viszont egyszerűen berontanak. De még náluk is rosszabb a közönség, amely e tárgyalásokat látogatja:
„S a szónokok után betódul a hasonszőrű közönség, a lekenyerezett, megvásárolt tömeg. Most az a szokás, hogy előtapsolót bérelnek, s a csarnok kellős közepén úgy folyik az ajándékosztás, mint valamely ebédlőben... Minap két névmondó szolgámat (abban a korban vannak, amikor a fiúk togát szoktak kapni) elcipelték, hogy három dénárért éljenezzenek. Kifizeted ezt az összeget, s te vagy a legnagyobb szónok!... A beszédek hallgatásának e módját Larcius Licinius honosította meg, ő azonban hallgatóságát úgy koldulta össze. Legalábbis — így emlékszem — ezt hallottam mesteremtől, Quintilianustól" (2, 14, 4-9; fordította Muraközy Gy.). Nagybátyjának, az idősebb Pliniusnak nemcsak halálát írta le (6, 16; 20), hanem aprólékos gondossággal felsorolja műveit is, s felsorolásának irodalomtörténeti értékét csak emeli az a tény, hogy e munkák egy kivételével mind elvesztek, s csak Plinius értékeléséből alkothatunk fogalmat róluk (vö. 3, 5).

Rendkívül fontosak Tacitusszal kapcsolatos levelei, mert rávilágítanak egyrészt arra, hogyan dolgozott Tacitus mint történetíró: a szemtanúkat is kikérdezte, hogy minél hitelesebben írhassa le korának eseményeit, például a Vezúv kitörésével kapcsolatban (6, 16; 20). De nem kevésbé fontos az is, hogy Plinius leveleiből derül fény arra, hogy Tacitus korának egyik legnagyobb szónoka volt (vö. 1, 20; 2, 1; 2, 11; 4, 13). Igazi barátság fűzte őket egymáshoz: egymás műveit korrigálták (7, 20). Plinius korán felismerte Tacitus tehetségét, s megjósolta, hogy Historiae című munkája halhatatlan lesz. Mivel erről meg volt győződve, a saját halhatatlanságáról viszont nem, szeretett volna helyet kapni Tacitusnak e művében, ezért arra kéri Tacitust, hogy azt a híres pert, amelyben Herennius Senecio és Plinius képviselték a vádat Massa ellen, vegye fel történeti művébe:
„Nos, akárhogy is van, te az esetet közismertté, fényessé, nagyobbá teheted. Persze ezzel nem azt mondom, hogy többet mondj, mint amennyi valóban megtörtént. Mert a történetírás ne lépje túl a valóság határait, s a nemes tettekről éppen elég a valóság" (7, 33, 10; fordította Muraközy Gy.). Plinius szeretné saját életét Tacituséhoz kapcsolni, így ugyanis nagyobb lehetősége lesz arra, hogy emléke fennmaradjon. Ezt írja Tacitushoz: „Nem tudom, az utókor törődni fog-e velünk? Mi valamennyire megérdemelnők — nem mondom, mert ez önhittség lenne, hogy a tehetségünkkel, de — iparkodásunkkal, munkálkodásunkkal, az utókor iránti tiszteletünkkel" (9, 14; fordította Muraközy Gy.).

Plinius szereti a sikert, s ebben, saját tanúsága szerint, volt is része, de legjobban akkor örült, amikor Tacitus ezt mesélte neki: „Elmondta, hogy a legutóbbi cirkuszi játékokon egy római lovag ült mellette. Miután előbb művelt emberek módján sok mindenről elbeszélgettek, a lovag megkérdezte tőle: „Itáliai vagy-e, vagy tartományi?" Erre Tacitus így válaszolt: „Ismersz, mégpedig írásműveimből." Erre amaz rávágta: „Tacitus vagy-e vagy Plinius?" (9, 23, 2-3; fordította Borzsák I.).

Természetesen Plinius levelei fontosak a korabeli politikai, vallási élet szempontjából is. A 10. könyv 96. és 97. levele az őskereszténység legbecsesebb dokumentuma, s talán időben is első hely illeti meg azon pogány dokumentumok között, amelyek keresztényekről tesznek említést. Plinius mint becsületes és lelkiismeretes hivatalnok, megrendül, amikor mint Bithynia helytartójának a keresztények ügyében kell ítéletet mondania. Ezt írja Traianus császárnak:
„Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek, vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?" (10, 96, 1-2; fordította Borzsák I.). E súlyos kérdésekben azért szeretne tisztán látni, mert Bithyniában 110-111-ben — Plinius levele szerint — igen sok keresztény volt, s döntésétől sok ember élete függött:
„Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni" (10, 96, 8-9; fordította Borzsák I.). Ez utóbbi megállapításában Plinius tévedett, de tévedése megbocsátható, mert egy Plinius-szerű művelt római nem tudta elképzelni, hogy a római erkölcsi hagyományoknak ellentmondó külföldi babona véglegesen háttérbe szoríthatja a hagyományos római vallást és erkölcsi szokásokat.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban