logo

XV Quintilis AD

Epistulae (Levelek)

Plinius leveleinek datálása nehéz, mert egyes könyveibe korábban írt levelek is bekerülhettek, például a 2, 11-ben Marius Priscusnak, a kegyetlen africai proconsulnak a tárgyalásáról van szó, akit 100-ban ítéltek el. Ugyanakkor a 3, 4-ben a Caecilius Classicus elleni feljelentést említi, amely akkor zajlott, amikor kincstári elöljáró volt Plinius, tehát 98-ban. A. N. Sherwin-White belső érvek alapján a következő kronológiát tartja valószínűnek:

1-2. könyv: 96-100;

3. könyv: 101-104;

4. könyv: 104-105;

5. könyv: 105-106;

6. könyv: 106-107;

7. könyv: 107;

8. könyv: 107-108;

9. könyv: 106-108;

10.könyv: 109-111.


Plinius levelei valóságos személyekhez szólnak, s mindig valamiféle megtörtént esemény kapcsán. Ám hogy mégis többek puszta levélnél, azt igényes stilisztikai kidolgozottságuk sejteti. Ennek alapján fel lehet tételezni, hogy meglévő levelei közül készített válogatásokat, s azokat a kiadás előtt újra átdolgozta, mégpedig határozott szempontok szerint. E szempontjai a következők lehettek:
Levelei általában egy témával foglalkoznak, s olykor ezt meg is indokolja. Például kijelölt gyámjának, a háromszoros consul Verginius Rufusnak a temetéséről szóló beszámolóját így fejezi be: „Sok másról is akartam még neked írni, de lelkemet csupán egyvalami, a róla való elmélkedés tölti el" (Epistulae 2, 1, 12; fordította Muraközy Gy.). Még azon leveleiben is, amelyekben látszólag több dologról szól, ez a több eset vagy esemény egy személyhez kapcsolódik. Például a 2, 20-ban három történetet mesél Regulusról, korának nagy szónokáról, azért, hogy bizonyítsa: Regulus közönséges örökségvadász. Vagy ha olykor két dologról tájékoztat egy-egy levele, a kettő szorosan összetartozik, egységet alkot: az egyik beszámoló a másik nélkül nem lenne teljes. Például a 2, 7-ben elmondja, hogy Vestricius Spurin-nának győzelmi emlékmű felállítását szavazta meg a senatus, mert a bructerus népet lecsendesítette. Majd azzal folytatja, hogy a hadvezér távollétében meghalt fiának, Cottiusnak pedig szobrot emeltek, hogy apját ezzel is megvigasztalják. Az apa is megérdemelte a vigaszt, mert a hazáért harcolt, a fiú pedig a szobrot, mert kiváló erkölcsű volt.

Plinius másik esztétikai elve a rövidség, s amikor úgy érzi, hogy ezt az elvet egy-egy levelében megsérti, mindig mentegetődzik. Például az 5, 6-ban leírja részletesen egyik luxusvilláját, amelynek pazar gazdagsága valóban magával ragadja a mai olvasót is. Mivel nagy a villa, a leírása is nagyobb terjedelmet vesz igénybe, ezért így mentegetődzik:
„Már jó ideje elhárítottam volna a látszatot, hogy előadásom nagyon bőbeszédű, ha nem lenne feltett szándékom, hogy levelemben veled együtt nyaralóm minden zugát bejárom... De térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk: saját törvényem szerint ne érjen szemrehányás, hogy túl sokáig foglalkoztam mellékes dolgok leírásával. Ismered az okokat, melyek miatt etruriai birtokomat jobban kedvelem, mint a Tusculanumban, Tiburban vagy Praenestében lévőket. Mert a már említett indokokhoz hozzátehetem, hogy itt mindennél mélyebb, kényelmesebb s ezért biztosabb nyugalmat élvezek; itt nem kell togában megjelennem, itt nincs a közelben kérelmező, minden csupa csend és nyugalom, s ez még növeli a táj többi előnyös tulajdonságát: éppúgy, mint a derűs ég és a balzsamos, tiszta levegő" (5, 6, 41; 44-46; fordította Muraközy Gy.). Mindebből kitűnik, hogy a rövidség követelménye relatív: függ a téma nagyságától és fontosságától is. Például két fontos bűnpert hosszasan ismertet, mert csak így lehet lényegüket és súlyosságukat megérteni (3, 9; 8, 14).

A harmadik szempont a levél stílusára, hangnemére vonatkozik. Fuscusnak azt javasolja, hogy fordítson latinról görögre és görögről latinra, hogy elsajátítsa a hajlékony és választékos stílust. Majd többek között ezt írja neki: „Azt szeretném, ha időnként tanulmányoznál egy-egy történelmi korszakot is, és a szokásosnál nagyobb gonddal írnál meg egy-egy levelet (volo epis-tulam diligentius scribas). Mert az ékesszólásban is gyakran szükséges, hogy a szónok ne csak a történetíró, hanem szinte az eszközeivel ábrázoljon, s a tömör, egyszerű előadásmódot levélírás közben lehet megtanulni" (7, 9, 8; fordította Muraközy Gy.).
Plinius tehát azt állítja, hogy leveleiben a tömör és tiszta beszéd -(pressus sermo purusque) fontos követelmény. Am ez a tömör egyszerűség, amely valóban sokszor megmutatkozik leveleinek kezdetén, hamarosan bonyolultabbá váliktés stílusa is változatosabbá: a köznyelv váltakozik a hivatali, jogi nyelvvel, a prózai egyszerűség a költői szárnyalással, a kicsinyítő képzős szavak a fennköltekkel, az egyszerű mondatok a ritmizált körmondatokkal. Mindez azt mutatja, hogy Plinius művészetnek tekintette a levélírást, amelyet éppen változatos nyelvi igényessége tesz izgalmassá, s ha jól megnézzük, nem is olyan egyszerűek ezek az egyszerű pliniusi levelek.

S még valami: amilyen egyszerű és könnyed a pliniusi levél eleje, olyan tudatos és súlyos a vége Többnyire levonja a levélben leírt esetből a tanulságot vagy éppen ellenkezőleg, hirtelen befejezésével gondolkodtatja el az olvasót. Ahogyan a levelek eleje a keresetlen egyszerűség látszatát kívánja kelteni, ugyanígy az egyes könyvek leveleinek egymásutánja az esetlegesség látszatát kelti. Valójában nem is annyira a véletlenszerűség, mint inkább a tudatos változatosságra való törekvés rendezi el az egyes könyvek leveleit, s e tekintetben Catullus és Martialis a mintája. Jól rávilágít erre a Vezúv kitörését és nagybátyja halálát leíró két levél, amelyek bár a 6. könyvben találhatók, s egymásnak szerves folytatásai (16. és 20. levél), Plinius mégsem helyezi közvetlenül egymás után e két hosszú levelet, mert éppen hosszúságuknál fogva monotonná tennék a kötetet, hanem három rövid levéllel választja el őket egymástól. Felmerül itt a gyanú, hogy Plinius hosszúság-rövidség tekintetében is Martialist követi: a varietas elvét kívánja e tekintetben is megvalósítani azzal, hogy a fentebb említett hosz-szú levelekhez képest igen rövid levelei is vannak, például:
Quid agis, quid acturus es? Ipse vitam iucundissimam, id est otiosissimam, vivo. Quo fit, ut scribere longiores epistolas no-lim, velirn legere, illud tamquam delicatus, hoc tamquam otiosus. Nihil est enim aut pigrius delicatis aut curiosius otiosis. Vale.

„Mit csinálsz most? És mit akarsz csinálni aztán? Jómagam teljes megelégedésben, más szóval: teljes tétlenségben élek. Ebből következik, hogy kiadósabb leveleket nem szívesen írok, de szívesen olvasok; az elsőt kényelemszeretetem, az utóbbit tétlenségem miatt teszem. Mert nincs tunyább, mint a kényelemszerető, és nincs kíváncsibb, mint a tétlen ember. Minden jót!" (9, 32; fordította Szepessy T.).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban