logo

XI Sextilis AD

Historiarum Alexandra Magni libri

Nagy Sándor iránt már Augustus előtt felébredt az érdeklődés. Timagenés, görög történetíró, aki Kr. e. 55-ben hadifogolyként érkezett Rómába, történeti művében tárgyalta Nagy Sándor történetét is. Pompeius Trogus „Philipposi történetek" című 44 könyvből álló történelmi műve latin nyelven is hozzáférhetővé tette Nagy Sándor életét és tetteit a római közönség számára Kr. e. 10 körül. E munka nem maradt ránk, csak az a kivonata, amelyet a Kr. u. 3. században Iustinus készített belőle.
Livius is érintette Nagy Sándor hadjáratait, vagyis a római köztudatban Nagy Sándor alakja régtől fogva ismeretes volt. De Caligula alatt különös szerephez jutott: az ifjú császár számára a keleti monarchia tűnt az ideális államformának. Keleti uralkodókhoz hasonlóan — Suetonius szerint — isteni tiszteletet követelt magának (vö. Caligula 22), s Nagy Sándor képe lebegett szemei előtt: a nagy hadvezér páncélját, amelyet sírjából szedtek ki, időnként viselte.

Curtius Rufus forrásai közül három görög szerzőre hivatkozik: Kleitarchosra (9, 8, 15), Ptolemaiosra (9, 5, 21) és a fentebb említett Timagenésre (9, 5, 21). Bár történeti műveik elvesztek, Quintilianus megjegyzéseiből egyértelműen kitűnik, hogy Klei-tarchos nem tartozott a megbízható történetírók közé (10, 1, 75). Curtius Rufus is hangsúlyozza, hogy görög forrásaiból többet átvesz, mint amit elhisz (9, 1, 34), s elmarasztalja a görögök hazudozását (mentiendi licentiam). Ennek ellenére ő is sok csodás dolgot leír, azaz inkább regényes ez a történeti munka, mint hiteles történelem.
A Historiarum Alexandri Magni libri töredékesen maradt ránk: hiányzik az 1-2. könyv és a harmadiknak az eleje. Az ötödik könyv végén és a hatodik elején szintén hiányok vannak, s a tizedikből is vesztek el részletek. A fennmaradt könyvek a következő eseményeket tartalmazzák:

A 3. könyvben Nagy Sándor megoldja a gordiusi csomót, fürdik a Cydnus folyóban, megbetegszik, majd legyőzi Dareust az Issus melletti csatában, 333-ban.

A 4. könyvben Nagy Sándor elfoglalja Tyrost és meghódítja Gazát 332-ben. Megalapítja Alexandriát (331-ben) és győzelmet arat Dareus fölött Arbelánál 331-ben.

Az 5. könyvben bevonul Babylonba és Persepolisba. Dareust saját emberei elárulják, 331-ben.

A 6. könyvben a makedón Antipater legyőzi Agist, a spártaiak királyát. Nagy Sándor dőzsölni kezd Parthienében. Hadserege elégedetlenkedik, bevonul Hyrcaniába; Parmenio fia, Philo-tas összeesküvése, megkövezése, 330-ban.

A 7. könyvben megbünteti az összeesküvés többi résztvevőjét, majd a Kaukázuson keresztül Bactrába vonul (330-ban). Átkel az Oxuson és a Tanaison, legyőzi a szkítákat, megbünteti Bessust (329) és Arimazést (328).

A 8. könyvben további győzelmek után feleségül veszi Roxa-nét. Megöleti Callisthenes filozófust és az összeesküvő Hermo-laust (327-ben). Ezután Indiába vonul, és legyőzi Porust (326-ban).

A 9. könyvben további területeket hódít meg Indiában, de kimerült katonái elégedetlenkednek. Maga Nagy Sándor is megsebesül, hadseregében éhínség és pestis pusztít (326-325-ben).

A 10. könyvben Nagy Sándor további terveket sző; Nearchosszal és Onesikritosszal kikémlelteti az óceán partját. Kivégezteti az ártatlan Orisinést. Elfojtja a makedón katonák lázadását, s a perzsa katonák védelmére bízza magát (324-ben). Megbetegszik és meghal; halála után kitör a polgárháború az utódlásért (323-ban).

Curtius Rufus műve a hellenisztikus „tragikus történetírás" műfajába sorolható, s mint ilyen közel áll a történelmi regényhez. Ennek következtében több olyan sajátos vonása van, amelyek szerepe az olvasó lekötése, szórakoztatása, például nagy előszeretettel mesél el érdekfeszítő eseményeket: a gordiusi csomó (3, 1, 14-18), Nagy Sándor fürdése a folyóban (3, 5), Nagy Sándor megsebesülése (4, 6, 12-19). Ugyanezt a célt szolgálja a sok érdekes kitérő (mirabilia) például a perzsák vonulása (3, 3, 8), Babylon erkölcstelensége (5, 1, 36-39), India fényűzése (8, 9, 15-26) stb. De nem szűkölködik a mondai elemek igazi történetként való előadásával sem, például Nagy Sándor kalandja az amazonok királynőjével (6, 5, 24-32).
Seneca (Naturales quaestiones 3, praefatio 5) és Lucanus Nagy Sándort rabló hódítónak festik. Műveikben a hellenisztikus filozófia Nagy Sándor-kritikája a római zsarnokgyűlölettel ötvöződik.
A Nagy Sándor-téma fontos szerepet játszott a római rétoriskolák declamatióiban is. Curtius Rufus a római retorikai tradíciókat újítja fel, amelyek már Livius Nagy Sándor-kritikájában is megmutatkoztak (Livius 9, 17-19). Curtius Rufus azonban fejlődésében ábrázolja Nagy Sándor jellemét. Sok dicséretes tulajdonságát felsorolja: szerénységét (4, 11, 14-16), hihetetlen gyorsaságát (5, 5, 3), kiváló szónok (6, 3), bátor, katonáival együtt kiveszi részét a csatákból: bátran küzd az elefántok ellen (8, 14, 14), egyedül harcol az ellenséggel (9, 5, 1-2). Ezen erényeit még a makedón földről hozta magával, azonban a keleti területek meghódítása után e nagy királyt egyre jobban hatalmukba kerítik a keleti erkölcsök: fenti erényeit kezdte homályba borítani részegeskedése (5, 7, 1-3). A perzsa szokások átvételével egyre inkább vonzódott a zsarnokság felé: perzsa ruhákban járt, perzsa erkölcsök szerint kezdett élni (6, 6, 1-8).

A keleti uralkodókat követve isteníttette magát (9, 10, 24; skk.). Tudatosan átveszi a perzsa erkölcsöket (10, 3). Nagy Sándor jelleme tehát deformálódik a keleti kultuszok hatása alatt - hangsúlyozza több helyen is Curtius Rufus, s ennek egy rómaiaknak szánt munkában akkor van értelme, ha valamire utalni akar vele a szerző. Azok a kutatók, akik Claudius korára datálják e munkát, úgy vélik, hogy Curtius Rufus Caligula „degenerálódására" utal, azok viszont, akik Vespasianus korára teszik e mű megjelentetését, Neróra vonatkoztatják a keleti szokások hatására folyamatosan deformálódó Nagy Sándor képét.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban