logo

XI Sextilis AD

Curtius Rufus élete, kora

A kézirati hagyományban fennmaradt egy történeti mű His-toriarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt címen, s szerzőjeként Curtius Rufus szerepel. E munka a későbbiek során nagy népszerűségre tett szert, nemcsak az oktatásban, hanem még a fejedelmi és királyi udvarokban is; például V. Alfonz, Nápoly és Navarra királya, ha beteg volt, Curtius Rufust olvasta. Feltehetőleg nem e munka szigorú történetisége és forráskritikája kötötte le a királyt, hanem az előadásmód regényessége. Sajnos, a mű első két könyve elveszett, beleértve az előszót az esetleges ajánlással, s éppen emiatt datálása bizonytalan. A bizonytalanságot még csak fokozza, hogy az antikvitásban nem idézik cím és szerző szerint.
Csak belső érvek alapján lehetséges tehát a datálás, s mivel e belső érvek nem egyértelműek, belőlük többféle következtetés vonható le. Ez az oka annak, hogy e munkát Augustus korától a Theodosiusig tartó évszázadok mindegyikére datálták már. E sokféle datálás közül kettő tűnik legvalószínűbbnek: Caligula—Claudius, illetve Vespasianus kora. A Caligula—Claudius korára való datálás a legelterjedtebb J. Mützel kiadása óta (1841): általában ezt találjuk a Curtius-kommentárokban, például Th. Voge-lében (1903) és az irodalomtörténetekben. E datálás hívei az alábbi külső és belső érvekre támaszkodnak:

a) Suetonius De grammaticis et rhetoribus (A grammatikusokról és rétorokról) című munkája elején közli azoknak a rétoroknak a névsorát, akikről művében írni szándékozott. E névsorban szerepel egy Q. Curtius Rufus, mégpedig Porcius Latro után, Valerius Primanus és Verginius Flavus előtt. Ha e jegyzék kronológiai sorrendet követ, akkor e rétor Curtius Rufusnak valamikor Tiberius és Claudius között kellett élnie, mert Porcius Latro Augustus és Tiberius korában tevékenykedett, Verginius Flavus pedig Persius tanára volt.

b) Ugyanebben az időben Tacitus is lefesti egy bizonyos Curtius Rufus pályafutását, aki alacsony sorból származott, s ifjúkorában elkísért egy quaestort Africába. Adrumentum városában megjelent neki egy emberi mértéknél nagyobb nőalak, s megjósolta, hogy Africa proconsula lesz. Ekkor visszatért Rómába, s pártfogók révén elérte, hogy quaestor, majd praetor lett. Tiberius így utalt alacsony származására: Curtius Rufus videtur mihi ex se natus — „Úgy tűnik nekem, hagy Curtius Rufus önmagától született". Claudius uralmának vége felé valóban Africa proconsula lett (Annales 11, 20-21).
Tacitus szerint feljebbvalóival szemben hízelgő, a beosztottaival szemben pedig fennhéjázó volt, ám éles eszű (acri ingenio). Bár forrásaink ezt nem bizonyítják, feltételezhető, hogy e két Curtius Rufus azonos személy. Sajnos, Suetonius művének ez a része, amelyben Curtius Rufus rétor pályafutását ismertette, elveszett. Mint rétor feltétlenül alkalmas volt arra, hogy ilyen regényt írjon, hiszen a Nagy Sándor-téma gyakran szerepelt a declamatiókban. Tacitus leírása alapján a nagy karriert befutott Curtius Rufus a szó embere is lehetett, ha alacsony sorból indulva ily sokra vitte. Ez a Curtius Rufus lehetne tehát a Nagy Sándor-történet szerzője, mert e regényes életrajznak a stílusa érezhetően retorikus.

Kérdés mármost, hogy a műből kihámozható belső érvek lehetővé teszik-e a 40-es, 50-es évekre való datálást. Az eddigi kutatásban az alábbi stilisztikai és tartalmi érveket hozták fel e datálás mellett:

a) Nagy Sándor egy indiai város ostrománál megsérült: egy nyílvessző a lábikráját sértette meg. Ekkor állítólag fájdalmában így sóhajtott fel: se quidem Iovis filium dici, sed corporis aegri vitia sentire (8, 10, 29). — Ugyanezt az anekdotát Seneca is említi a következő szavakkal: Omnes, inquit, iurant esse me Iovis filium, sed vulnus hoc hominem esse me clamat (Epistulae morales 59, 12).
E két idézet tartalma azonos, nyelvi megfogalmazása azonban eltérő. Ennek ellenére lehetséges, hogy Seneca Curtius Rufustól vette az anekdotát, mert e mondást ugyanolyan szövegkörnyezetbe ágyazva közli, mint Curtius Rufus: „Mikor már Indiában háborúzott Nagy Sándor,... egy város ostrománál, mialatt körbejárta a falakat, és kereste, hol vannak a védelem leggyöngébb pontjai, egy nyílvessző eltalálta; hosszú ideig maradt a nyeregben, állhatatosan végre akarta hajtani, amibe belefogott. De miután a beszáradt seb elzárta a vér útját, és a fájdalom erősödött, a ló oldalán lecsüngő lába fokozatosan megmerevedett, s neki le kellett szállnia, így szólt" (Epistulae morales 59, 12; fordította Kurcz Ágnes). Curtius ugyanígy adja elő a történetet, csak kissé részletesebben.

b) Nagy Sándor, látva, hogy katonái lázadoznak Philotas elítélése miatt, gyűlésbe hívatja őket, mert tudja, hogy a semmittevés bajt szül, s ezt foglalkoztatással kell megelőzni: otii vitia negotio discuti (8, 4). Ugyancsak Seneca írja a következőket: „Nagy hadvezérek, ha látják, hogy katonájuk nemigen engedelmeskedik, valamilyen munkával zabolázzák meg, hadi vállalkozásokkal kötik le. Sohasem lesz ideje féktelenkedni, ha el van foglalva, és semmi sem olyan biztos, mint hogy a tétlenség bűneitől a tevékenység szabadít meg" — otii vitia negotio discuti (Epistulae morales 56, 9; fordította Kurcz Ágnes).
Az idézett két anekdotát Seneca vehette Curtius Rufusból, mert az Erkölcsi levelekben máshol is foglalkoztatja Nagy Sándor alakja, s ebből arra lehet következtetni, hogy az ő korában már létezett egy olyan munka latin nyelven, amely e világhódító alakját a köztudatba emelte; vö. Epistulae morales 94, 62; 113, 29; 119,7.

c) Miután Nagy Sándor megbüntette Philotast, ennek barátaira is sort kerített, köztük Amyntasra, aki azzal indokolta meg Philotashoz fűződő barátságát, hogy maga Nagy Sándor olyan jó barátságban volt Philotasszal, hogy aki az ő kedvébe akart járni, szintén Philotasszal barátkozott, s rajta keresztül jutott el a nagy hadvezérhez: Quis enim alius effecit, ut ad Philotan decurrerent, qui placere vellent tibi (7, 1, 28). — Tacitusnál Marcus Teren-tianus ugyanezzel érvel, amikor szemére hányják Seianus barátságát: minél közelebb volt valaki Seianushoz, annál inkább élvezhette Tiberius barátságát — ut quisgue Seiano intimus, ita ad Caesaris amicitiam validus (Annales 6, 8, 2). Bár a nyelvi megfogalmazás itt más, mégis a gondolat és a két szerző által leírt retorikai szituáció teljesen azonos, s elképzelhető, hogy már Tacitus is felhasználta Curtius Rufus művét, akkor a mű korábban, valamikor Claudius alatt keletkezett.

A tartalmi vonatkozású belső érvek közül kettőt szoktak felvonultatni e datálás mellett. Miután Curtius Rufus hosszasan ismerteti Tyros ostromát s leírja, hogy Nagy Sándor katonái mily kegyetlenül gyilkolták le a város lakosságát, röviden összegezi ezen ősi város történetét, amit a következő mondattal zár le: „Sokszor dőlt már romba e város, és épült újjá romjaiból, s most végre megpihent a mindent felvirágoztató, hosszú béke ölén, a szelíd római uralom oltalma alatt." — Multis ergo casibus de-functa et post excidium renata nunc tandem longa pace cuncta refovente sub tutela Romanae mansuetudinis adquiescit (4, 4, 21; fordította Kárpáty Csilla). A római uralom szelídségét Cicero és Sallustius egyaránt hangsúlyozta (In Verrem 5, 115; De coniuratione Catilinae 34, 1), s Curtius kijelentése ezt a „hivatalos" római szemléletet tükrözi. De még ennél is fontosabb, hogy a szerző hosszan tartó békéről beszél (longa pace), s ilyen időszak, amikor birodalomszerte béke honolt, csak Tiberius alatt és után volt, Kr. u. 17-43-ig. A birodalomnak ezt az általános békéjét csak Claudius britanniai hadjárata törte meg Kr. u. 43-ban. Ezt a belső érvet súlyosnak kell tartanunk.

A másik tartalmi érv sem jelentéktelen. A szerző a mű vége felé arról számol be, hogy Nagy Sándor halála után a végzet polgárháborút zúdított a makedónokra, mert az oszthatatlan királyságot többen akarták magukhoz ragadni: nam et insociabile reg-num et a pluribus expetebatur (10, 9, 1).
Több fő súlyosbodott az egyetlen törzsre, ezért a végtagok elsatnyultak. Ezután a szerző minden átmenet nélkül rátér a római viszonyokra s ezt írja: „Ezért joggal és méltán vallja a római nép, hogy császárának köszönheti megmenekülését, aki új csillagként ragyogott fel akkor, amikor már úgy hittük, örök éjszaka borult ránk. Bizony, az ő csillagának feltűnésével a napkelte árasztott új fényt a homályba borult világra, amikor a fejnélküli végtagok viszálytól marcangolva reszkettek. Hány tűzvészt kioltott akkoriban! Hány kardot visszaparancsolt hüvelyébe! Hány viharfelhőt eloszlatott váratlanul felvillantott derűsugarával! És a birodalom nemcsak kivirult, de virágba is borult azóta. Maradjon tőle távol az irigység, hosszú évekig, az idők végezetéig uralkodjék a császár, és majdan családja." (10, 9, 1-6; fordította Kárpáty Csilla). E váratlan kitérő egyértelművé teszi, hogy a római birodalomban is ugyanaz játszódott le a szerző korában, mint a makedónoknál. Meghalt egy császár, s utána polgárháborús helyzet alakult ki, ám egyetlen éjszaka megoldást hozott az új császár személyében: Proinde iure meritoque populus Romanus salutem se principi suo debere profitetur, qui noctis, quam paene supremam habui-mus, novum sidus inluxit (10, 9, 3). Ez az új császár tehát „azon éjszakának új csillagaként ragyogott fel, amely szinte utolsó éjszakája volt a birodalomnak." E helyet általában úgy értelmezik, mint utalást a 41. január 24-éről 25.-re virradó éjszakára, amikor Caligula halálának híre Rómaszerte elterjedt.
A Forumon zavargások játszódtak le, a senatus pedig két pártra szakadt. Az egyik Caligula sógorát akarta császárrá választani, a másik pedig a köztársaság visszaállítását követelte. Ezenközben a praetorianusok Claudiust kiáltották ki császárrá, s a Capitolium őrsége is csatlakozott hozzájuk, ezért a consulok kénytelenek voltak Claudius kikiáltását elfogadni. A huius hercule, non solis ortus lucem caliganti reddidit mundo — „ennek a csillagnak, nem a napnak a felkelése sugárzott fényt a sötétségbe borult világra" mondatban az új csillag Claudius, a caliganti ... mundo kifejezés pedig — egyes kutatók szerint — szójáték és utalhat Caligula sötét uralmára. A fénylő csillag képének Claudiusra való alkalmazását megerősíteni látszik Seneca, aki Claudiusról ezt írja:

sidus hoc, quod praecipitato in prgfundum et demerso in tene-bras orbi refulsit, semper luceat (Consolatio ad Polybium 13, 1).

M. von Albrecht szerint e hely bizonyító erejét semmissé teszi az a tény, hogy retorikai toposszá vált az uralkodót a Naphoz hasonlítani; vö. Menandros: Rhetores Graeci 3, 378 Spengel. Csakhogy Curtius Rufusnál és Senecánál nem Nap szerepel, hanem csillag, s Menandros rétor a Kr. u. 3. században élt, tehát kétszáz évvel Seneca után.
A Vespasianus korára való datálásnak is több híve van. E kutatók érveiket azokból a Tacitus-helyekből veszik, amelyeket Tacitus Curtius Rufusból kölcsönzött; vö. Borzsák I. 1976, 3644. A csillagot pedig Vespasianusra értik, aki Keletről jött Rómába. A problémát ezzel az értelmezéssel kapcsolatban az okozza, hogy a Curtius Rufus idézett helyén egy konkrét éjszakáról van szó, s a csillaggal kapcsolatban nem szerepel az, hogy Keletről jön. Továbbá ha e Nagy Sándor-regény Claudius korában keletkezett, attól még Tacitus meríthetett belőle, más szóval abból, hogy Tacitus felhasználja, logikailag nem következik az, hogy e munka Vespasianus alatt keletkezett.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban