logo

XV Quintilis AD

Phaedrus élete

Phaedrus életéről csak azt tudjuk, amit ő önmagáról mond a neve alatt fönnmaradt könyveiben, amelyeknek címében úgy szerepel, mint Augusti libertus, azaz Augustus vagy Tiberius császár felszabadított rabszolgája. Kortársai közül senki sem említi, s később is csak Martialisnál fordul elő a Phaedrus név kétértelmű és vitatott szövegösszefüggésben, majd pedig jó háromszáz év múlva Avianusnál, aki 32 darab disztichonban írt mesét tartalmazó könyvét Theodosiusnak ajánlja, s ebben az ajánló bevezetésben említi azt, hogy Phaedrus öt könyvben adott ki meséket.
A hivatalos irodalom nem vett róla tudomást, pedig hát az egyes alkotók természetes módon megemlíthették volna nevét. Például Quintilianus a kisgyermekek oktatásával kapcsolatban kitér arra, hogy a dajkamesék után következnek rögtön az aisóposi mesék, amelyeket egyszerű, tiszta nyelven kell elmesélni a kicsiknek (1, 9, 2). Itt Quintilianus tárgyhoz illően mondhatott volna néhány szót Phaedrusról, de nem tette. Még ennél is különösebb Seneca hallgatása. Corsica szigetéről írja Polybius-nak, hogy a mese műfaját még senki sem művelte a római irodalomban; ezért azt ajánlja neki, próbálkozzék meg ebben a műfajban is (Consolatio ad Polybium 8, 3).
Seneca ezt a művét már Claudius alatt írta, abban az időben, amikor Phaedrus vagy nem élt, vagy nagyon öreg lehetett. Meséinek mindenféleképpen ismerteknek kellett lenniük szélesebb közönség előtt is, hiszen ekkorra már öt könyvet adott ki belőlük, s mindegyik könyvében kifejezésre juttatja, hogy irodalmi teljesítménynek tekinti a meseírást, s hírnevet vár tőle. A 2. könyv epilógusában önmagát Aisópos mellé állítja:

Aesopi ingenio statuam posuere Attici
Servumque collocarunt aeterna in basi
Patere honoris scirent ut cunctis viam,
Nec generi tribui, sed virtuti, glorianz.
Quoniam occuparat alter, ne primus forem,
Ne solos esset studui; quod superfuit:
Nec haec invidia, verum est aemulatio.
Quod si labori faverit Latium meo,
Plures habebit, quos opponat Graeciae.

„Athénben áll Aesopus szobra. Szolga volt,
Szobor-alakja mégis büszkén hirdeti: A
tisztességnek útja mindig nyitva áll, S erény
ád hírnevet, nem ősi származás. Az
elsőségre hát igényt nem tarthatok,
Ám azt sem engedem, hogy társtalan legyen. Nem
irigység ez, csak nemes vetélkedés.
Munkámat Latium ha pártfogolja majd,
Egy művel több sajátja lesz, mi nem görög."
(2, Epilógus 1-9; fordította Terényi I.)

Az Aisóposszal való egybevetésből nemcsak az tetszik ki, hogy Aisópos után ő a második, azaz a rómaiak között az első, hanem az is, hogy egy olyan római műfaj megteremtőjének tekinthető, amelyet a görög mellé lehet majd állítani. Nem_puszta utánzónak tartja magát: ő versengeni akar a nagy göröggel: aemulatio az, ami a versírásra indítja. De még egy szempontból fontos ez a vers: rögtön az első sorban kifejezésre juttatja, hogy Aisóposnak az attikaiak állítottak szobrot, pedig hát rabszolga volt. Ám a finom ízlésű, művelt attikaiak tudták, hogy nem a híres és előkelő ősök, hanem a tehetség és az erény az, amit egy alkotóban értékelni kell. Ő sem kisebb Aisóposnál, az értékek természetes rendjében ő is ilyen megbecsülést várhatna, ezzel szemben csak irigységgel találja magát szemben:

Si livor obtrectare curam voluerit,
Non mitten eripiet laudis conscientiam.
„Az irigység kicsinyli tán a művemet,

De én tudom: dicséret méltán illeti;"
(2, Epilógus 10-11; fordította Terényi I.)

Az első kijelentés futurum perfectum állítmánya (si ... ob-trectare ... voluerit) azt sejteti, hogy kifejezetten talán még nem kritizálták, de — ami még ennél is rosszabb — nem is vettek róla tudomást.
Pedig hát — folytatja a 3. könyv prológusában — Pieriában, a Múzsák hegyéhez közel született, a költészet szeretetét már az anyatejjel szívta magába:


Ego, quem Pierio mater enixa est iugo, In
quo tonanti sancta Mnemosyne lovi
Fecunda novies artium peperit chorum,
Quamvis in ipsa paene natus sim schola
Curamque habendi penitus corde erase rim
Et laude invicta vitam in hant incubuerim,
Fastidiose tamen in coetum recipior.

„Engem hegyes Pieriában szült anyám,
Hol Mnemosyne áldott méhe egykoron
Kilenc iker-Muzsával lepte meg Zeust;
Bár csecsszopós koromtól ott volt iskolám,
S kiirtva lelkemből a bírvágy magvait,
A Muzsáknak szenteltem teljes életem,
Nem oly könnyen fogadtak ők be engemet.”
(3, Prológus 17-23; fordította Terényi I.)


Á birtoklás utáni vágyat is kiirtotta szívéből, ami az átlagembert elvonja a Múzsák szeretetétől, mégsem akarják befogadni a kortársak a költők gyülekezetébe. A fordító másképpen értelmezte a 23. sort: úgy fordította, mintha a Múzsák nem akarták volna befogadni a költőt. Nem erről van itt szó, hiszen a Múzsák már születése óta kedvelik, hanem a korabeli római irodalmi körök elhallgatásáról.
Születési helyére vonatkozó utalásaiból annyi vehető biztosnak, hogy az Olympos hegyhez közel, valahol Macedoniában vagy Thraciában született Kr. e. 15 körül. Rabszolgaként gyermekkorában került Rómába, latin nyelvi képzésben is részesült, s Octavianus Augustus felszabadította. Egyébként Augustust szeretettel ábrázolja a 3, 10-ben: a bölcs császár mint bölcs bíró kideríti az igazságot abban a bonyolult bűnperben, amelyben egy előkelő római libertusa felbujtására — ti. hogy felesége megcsalja — úgy tett, mintha elutazott volna, majd váratlanul visszatért, bement a hálószobába, s a sötétben saját ágyában egy férfialakot látott, azonnal ledöfte. Amikor a zajra a szolgák hozták a gyertyákat, kiderült, hogy saját kamasz fiát ölte meg, akit a mamája éppen azért fektetett az apja ágyába, hogy éjjel el ne csellengjen. A családfő látván rettenetes tévedését, öngyilkos lett, a hűséges feleséget pedig a libertus vádjai alapján Rómában bíróság elé állították. Ott a bírák nem tudtak dönteni, ezért Augus-tusnak adták át az ügy kivizsgálását, aki mindennek utánanézve így döntött:

„A gaz libertusnak kell meglakolnia;
A nő, ki elvesztette férjét és fiát,
Inkább szánalmat érdemel, mint büntetést.
Ha férje megvizsgálja jól a vádakat,
A rágalmaknak gondosan utána jár,
S feltárja, hogy azokból semmi sem igaz,
Házát ily szörnyű bűneset nem dúlja fel."
(3,10,44-50; fordította Terényi I.)


Phaedrusnak jó oka volt arra, hogy hangsúlyozza: Augustus gondosan kivizsgálta a feljelentők vádjait. A 3. könyv prológusából ugyanis kiderül, hogy őt is bevádolták Seianusnál, ám ő nem vizsgálta ki ilyen alaposan az ügyét, hanem egy személyben volt vádlója, tanúja és bírája. Ez a részlet azért is tanulságos, mert benne Phaedrus azt is elmondja, hogy szerinte hogyan jött létre az aisóposi mese műfaja:

Nunc fabularum cur sit inventum genus,
Brevi docebo. Servitus obnoxia,
Quia quae volebat non audebat dicere,
Adfectos proprios in fabellas transtulit
Calunzniamque fcctis elusit iocis.
Ego porro illius semita feci viam,
Et cogitavi plum quam reliquerat,
In calamitatem deligens quaedam meam.

„Hadd mondjam el, e miifaj hogy keletkezett.
Az elnyomott rabszolga nem mondhatta el
Őszinte szóval azt, ami szívén feküdt,
Érzelmeit mesékbe öltöztette hát,
S a vád elől a tréfa víg mezébe bújt.
Az ő ösvénye az, mit úttá törtem én.
A ránk maradt mesékhez írtam újakat,
S elég sok bajt hozott fejemre némelyik."
(3, Prológus 33-40; fordította Terényi I.)


A rabszolgaság tehát a mesékben mondta ki igazát, s a büntetést kitalált mesékkel játszotta ki. Phaedrus többet alkotott, mint Aisópos, s közülük néhány bajt hozott a fejére. Az 1. könyv megjelentetése után egyesek Seianusra való utalásokat véltek felfedezi meséiben, aki el is ítélte a költőt, s a büntetés alól csak Seianus bukása után (Kr. u. 31) mentesült, s folytathatta meseírói tevékenységét. Pontosan nem lehet tudni, melyek voltak azok a mesék, amelyek kivívták Seianus haragját, mindenesetre az 1, 2-őt (A királyt kérő békák) és az 1, 6-ot (Békák a Nap nősüléséről) magára érthette.
Meséinek 1. könyvét Seianus bukása előtt adhatta ki, a 2.-at még Tiberius életében. Ennek 5. darabjában ugyanis név szerint szerepelteti Tiberius Caesart, aki szellemesen rendreutasít egy nyüzsgő rabszolgát. Az 1. és 2. könyvet általában az olvasónak ajánlja, amiből nyilvánvaló, hogy nem volt hathatós pártfogója. A_3.. könyvét viszont már egy Eutychus nevű személynek ajánl= ja, s az epilógusban is hozzá fordul. Ez utóbbiból kiderül, hogy pártfogójától valamiféle praemiutnot is kapott, ám az is, hogy öregedik. Suetonius szerint Eutychus Caligula császár híres kocsihajtója és kegyeltje volt (Caligula 55, 2), s ha ez az azonosítás helytálló, akkor a 3. könyvet már Caligula korában adta ki. A 4. könyvét is egy meghatározott személynek ajánlja, Particu-lónak, aki, ha hihetünk a 4. könyv prológusának, dicsérte vagy idézte a költő meséit:

Mihi parta laus est, quod tu, quod similes tui
Vestras in chartas verba transfertis mea
Dignumque longa iudicatis memoria.

„Nemes lelkek, jutalmam tőletek kapom,
Akik lemásoltatjátok meséimet.
S méltónak tartjátok, hogy fennmaradjanak."
(4, Prológus 17-19; fordította Terényi I.)


Végül az 5. könyv utolsó meséjében egy Philetus vagy Philetes nevű pártfogót szólít meg, s szavaiból kitetszik, hogy ebben az időben már nagyon öreg:

Adversus omnes fortis veloces feras
Canis cum domino semper fecisset satis,
Languere coepit annis ingravantibus,
Aliquando obiectus hispidi pugnae suis
Adripuit aurem: sed cariosis dentibus
Praedam dirrisit. Hic tunc venator dolens
Canem obiurgat. Cui sersex contra Lacon:
Non te destituit animus, sed vires meae.
Quod fidmus, lauda, si ianz damnas, quod sum us.
Hoc cur, Philete, scripserim, pulchre vides.

„Egy jó kopó, ki gazdájának évekig
Kergette lankadatlanul a gyors vadat,
Hogy éltes lett, erőben megfogyatkozott.
Egy alkalommal vadkannal vívott csatát,
Fülét elkapta még, de hajh, odvas foga
Nem bírta, és a zsákmány elfutott. Mikor
Megrótta őt gazdája, így felelt neki:
»Nem hűségem, erőm hagyott el tégedet.
Vénségemért ha szidsz, dicsérd a múltamat.«
Te jól tudod, Philetus, mért is írtam ezt."
(5, 10; fordította Terényi I.)


A 3., 4. és 5. könyv prológusaiból és epilógusaiból tehát úgy látszik, hogy az idősödő költő végre pártfogókra lelt. Idős korában halhatott meg Kr. u. 55 körül.

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban