logo

XXVII Januarius AD

Meséi, eszmeviláguk, stílusuk

Egyes könyveinek meséi a, kézirati hagyományban aránytalanul maradtak fenn. Az 1. könyv 31, a 2.9, a 3. 20, a 4. 26, s végül az 5. 10 mesét tartalmaz. Ez az aránytalanság azt sejteti, hogy Phaedrus mesekorpusza nem maradt ránk hiánytalanul. Niccolo Perotti (meghalt 1480) talán még a teljes Phaedrust ismerte. Epitoméjából 30 újabb Phaedrus-mese került elő a 19. században; ezeket Appendixként közlik a Phaedrus-kiadások.

Az 1. könyv igazi aisóyousi meséket foglal magában, a 2.-ban már találunk egy Tiberiusról szóló történetet (2, 5). A 3. könyvtől egyre növekszik ezeknek a régebbi vagy korabeli történeteknek a száma, például Aesopus és a garázda fickó (3, 5); Fivér és nővér (3, 8); A játékról és a kemény munkáról (3, 14); A Cybele-papok szamara (4, 1); Simonides hajótörése (4, 22); Demetrius és Menander (5, 1); A bohóc és a paraszt (5, 5); Princeps, a fuvolás (5, 7); Pompeius Magnus és katonája (Appendix 8); Az özvegy és a katona (Appendix 13). Mindezt az anyagot tovább színezik a prológusok, epilógusok és olyan betétek, amelyekben Phaedrus ellenfeleivel vitatkozik vagy esztétikai elveit fejti ki. Az idő múltával Phaedrus egyre jobban elszakad Aisópostól és egyre önállóbb lesz. Az 1. könyv prológusában még azt tekinti saját vívmányának, hogy Aisópos anyagát jambikus senariusok-ba öltözteti, azzal a céllal, hogy szórakoztasson és tanítson:

Aesopus auctor quam materiam repperit,
Hanc ego polivi versibus senariis.
Duplex libelli dos est: quod risum movet
Et quod prudenti vitam consilio monet.
Calumniari siquis autem voluerit,
Quod arbores loquantur, nec tantum ferae,
Fictis iocari nos meminerit fabulis.


„Mindazt, amit Aesopus szerzett egykoron,
Hatlábú verssorokká dolgozgattam át.
Könyvecském haszna kettős, mert nevettet is,
De egyben bölcs tanulságokkal gazdagít.
S ha tán nem tetszenék, hogy nemcsak állatok,
De még a fák is ember-nyelven szólanak,
Vedd fontolóra: mindez költött tréfa csak."
(1, Prológus; fordította Terényi I.)

Phaedrus tehát szórakoztatni és tanítani akar. Meséinek tartalmát a népies filozófia, formáját pedig az iskola nyelvi követelményei határozzák meg. A diatribe sugallta egyszerű erkölcsi rendszere távol áll Seneca arisztokrata sztoicizmusától; stílusának egyszerű tömörsége, prózaisága, mindenki számára érthető allegóriái a kevésbé művelt emberekhez is utat találnak. Meséivel arra nézve kíván tanácsokat adni, hogyan lehet helytállni ebben a tökéletlen világban, ahol kegyetlen törvények uralkodnak: az erősebb mindig legyőzi a gyengét, éppen ezért a kisember veszélyek közepette éli életét, s nem csekély ravaszságra van szüksége ahhoz, hogy talpon maradjon.
Be kell tartani az arany középszert, az után kell mennünk, ami illik hozzánk (Az idős és fiatal kedves 2, 2); mindenkinek megvan a maga helye a társadalomban, azt elhagyni nem tanácsos (A páva Junónál 3, 18). De még ennél is fontosabb: semmi olyat ne tegyünk, ami nem hasznos. A Fák az istenek oltalmábann című mese tanulságát így adja meg: Nihil agere quod non prosit fabella admonet (3, 17, 13) — „Ne tégy olyat, miből haszon nem származik" (fordítottan Terényi I.). Phaedrus meséiben más a fogalma, mint Seneca filozófiájában. Nem ez a legfőbb érték, hanem a s i na,- t iia. Ez a sapientia sem a filozófia bölcsessége, hanem inkább a ravaszság, ahogy a híres A róka és a holló című mese tanulsága hirdeti: Virtute semper praevalet sapientia (1, 13, 14).

Az 1. könyv meséi kemény igazságokat fogalmaznak meg. A Szamár az öreg paraszthoz című mese promythionja így szól:

In principatu commutando saepius
Nil praeter domini nomen mutant pauperes

„A nép fölé ha új uralkodó kerül,
Ez gyakran puszta névcserét jelent csupán."
(1, 15, 1-2; fordította Terényi I.)


A bikák harcától rettegő békák című mese tanulsága így hangzik:

Humiles laborant, ubi potentes dissident.
„Hatalmasok viszályát gyengébbek nyögik."
(1, 30, 1; fordította Terényi I.)

Az ölyv és a galambok című mese szinte lázító hangnemben szól a polgárok érdekében:

Qui se conmittit homini tutandum inprobo,
Auxilia dum requirit, exitium invenit.

„Ki önmagát gonosz kezére bízza rá,
Segélyt keresve szörnyű végveszélyt talál."
(1, 31, 1-2; fordította Terényi I.)

Azután elmeséli azt a kis mesét, hogy az ölyv felajánlotta a galamboknak, hogy a királyuk lesz. Azok hiszékenyen elfogadták ajánlatát, mire királyuk szép sorjában elkezdte fogyasztani. őket. „Úgy kell nekünk" — mondta az egyik áldozat.

Később Phaedrus hangneme szelídebbé vált. Egyrészt ő maga is kijelenti, hogy nem egyeseket akar bántani, hanem csak az emberek életét és erkölcseit akarja megmutatni (3, Prológus), másrészt egyre több szórakoztató anekdotát illeszt meséi közé. A fentiekből az is egyértelmű, miért hallgatja el Seneca, és miért említi nevét Martialis. Seneca számára a summum bonum a honestum, s ehelyett Phaedrus meséi a,gyakorlati bölcsességet, a ravaszságot propagálják. Martialis pedig észrevette, hogy sok a közös vonás Phaedrus meséi és saját epigrammái között.
A rövidség, az osztott struktúra; nem személyeket támadnak, hanem a hibákat; stb. Canius Rufushoz intézett kérdései aziránt érdeklődnek, mit ír: „a gonosz Phaedrus tréfáival" verseng, vagy elégiát ír, vagy hőskölteményt, vagy tragédiát? Az improbi iocos Phaedri (3, 20, 5) kifejezés sok gondot okozott a kutatóknak. A legvalószínűbbnek látszik J. P. Postgate és A. H. Travis értelmezése, akik megállapították, hogy Martialis e három szóval Phaedrus meseköltészetének lényegét ragadja meg.

Phaedrusnál a gonosz mindig győz, s a költő nem tehet mást, mint elítéli, azaz improbusnak nevezi (17-szer). Ugyanakkor Phaedrus úgy hivatkozik meséire, minto u okra (tréfákra; 11-szer). A hírnevet, amelyre hiába várt életében, meghozták számára a késő századok. Meséit átírták prózába és más metrumokba, kibővítették és variálták (vö. a L. Hervieux által összegyűjtött latin mesék hatalmas korpuszával).

A 16. századtól pedig az egyes nemzeti irodalmakra is hatott: ő közvetítette az aisóposi hagyományt az európai irodalmak felé: Lessing, La Fontaine, Krilov meséire ugyanúgy hatott, mint a magyar Fáy András, Pesti Gábor és Heltai Gáspár fabuláira.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban