logo

IX Sextilis AD

Martialis forrásai, stílusa

Martialis epigrammáinak fő forrása maga az élet, ami a tartalmat illeti; az irodalmi forma tekintetében pedig az epigramma római és görög hagyományai egyaránt. Római elődei közül ismeri és hivatkozik Albinovanus Pedo, Marsus és Gaetulicus epigrammáira és újításaira. Az obszcenitás vádja ellen védekezve Augustustól is idéz egy meglehetősen pajzán hangú epigrammát (11, 20). Ez a megállapítás azonban nem az egész catullusi életműre vonatkozik, hanem csak a rövid versekre és az epigrammákra. Catullus hosszabb versei nem tesznek különösebb hatást Martialisra, sőt, bizonyos ellenszenvet ébresztenek benne, különösen Attis-költeménye. Ugyancsak idegen számára az örök szerelemtől izzó catullusi epigrammák világa. Amit szeret, csodál és utánoz Catullusban, az az éles nyelvű, szókimondó, las-civus, drasztikus, de tökéletes műgonddal alkotó művész. Ettől a Catullustól vette át azt az elvet, amelyet aztán egész költészetévévé tett: a gyönyörködtetés elvét.

Ovidius talán nem kisebb mértékben hat rá, mint Catullus, formai és eszmei tekintetben egyaránt jelentős számára. A korábban komolynak és fenségesnek tekintett témák — például a mitológia — komolytalan, tudatosan játékos feldolgozása a római irodalomban Ovidius életművében jelentkezik először, azokkal a költői eszközökkel együtt, amelyek ezt technikailag lehetővé tették számára: retorikus szóalakzatok, szóképek, hasonlatok és sententiák. A többi aranykori költő hatása általánosabb. A két klasszikus nagyság, Vergilius és Horatius, számára szent és sérthetetlen. Horatiusnak, a tenuis költőnek esztétikai elveit elfogadja, s ezt tudatosan hangsúlyozza. Ebben a tekintetben Tibullust is példaképnek tekinti. Propertiusszal a példák és hasonlatok széles körű használata rokonítja.

Martialis és az ezüstkori költők viszonya még sok kutatást igényelne, de az eddigi vizsgálatokból is nyilvánvaló, hogy Seneca, Phaedrus és Petronius nagy hatással lehettek a fiatal költőre, amikor Rómába érkezett. Martialis az egyetlen ezüstkori költő, aki Phaedrust név szerint említi, s ez nem véletlen. Phaedrus meséinek több alapelvét átveszi: rövidség, szórakoztatás, nem személyeket támad, hanem bűnöket stb.Sülszintén nagy hatással volt rá, mind eszmei, mind formai szempontból, de ugyanez elmondható Petroniusról is; vö. erről Adamik, 1979, 71-85. Mindez azt mutatja, hogy Martialis óriási irodalmi műveltséggel rendelkezett, s ez megmutatkozik találó értékeléseiben; például egy-egy szókapcsolattal meg tudja ragadni egy-egy korábbi költő sajátos jegyeit; vö. 1, 61; 3, 20.

Martialis jól ismerte a korábbi görög epigrammát is, s ennek nyomai a Liber spectaculorumban és az epigrammák 1. könyvében határozottan kimutatható, de a többi könyvben is számolhatunk hatásával. Azok a témák, amelyek a görög epigramma ismeretét és hatását tükrözik: a dicsőítő epigramma, ajándékok leírása, kisebb-nagyobb esetek elmesélése, a napi élet aktualitása, tehát mindaz, ami a hellenisztikus uralkodókultusz, az udvari, alkalmi költészet témakörébe tartozik:
A szatirikus portré gyökerei is a görög epigrammába nyúlnak vissza, a mellébeszélő ügyvéd, a rossz orvos, a beszélni képtelen rétor, a hallgatóságot gyötrő fűzfapoéta, az ügyes tolvaj, a nevét megváltoztató újgazdag stb. Erezhető hatást gyakorolt Martialis epigrammáira a Kr. u. 1. század közepe táján működő Lukillios, aki nem egyéneket tett nevetségessé, hanem típusokat: ezeket közismert nevekkel látta el, s szándéka nem az elítélés, hanem a megnevettetés volt. Így alakult ki aLtirikus portré melynek fő mozgatója és mégpedig az absztrakt humor volt.
Mégis, a martialisi epigramma fölülmúlta a lukilliosit, mert az vett epigrammatípusokat a római valósághoz igazította, élővé tette, s többek között ez is az oka annak, hogy a későbbi nemzeti irodalmakban a martialisi epigramma élt tovább. Martialis nemcsak római tartalommal töltötte meg a görög szatirikus epigrammatípust, hanem tipikusan római a nyelvi eszközök használatában is. Epigrammáiban fontos funkciót tölt be, például, az ólatin költészet egyik fontos stíluseszköze, az alliteráció:

Petit Gemellus nuptias Maronillae
et cupit et instat et precatur et donat.
Adeone pulchra est? hnmo foedius nil est.
Quid ergo in illa petitur et placet? Tussit.

„Gemellus el szeretné venni Maronillát.
Ajándékokkal halmozza el, nyakára jár.
Oly szép a lány? Dehogy! Rútabb nem is lehetne.
Hát mért kivánja úgy? — Mert hektikás."
(1, 10; fordította Balogh K.)

Ez az epigramma tipikus példája az osztott struktúrájú epigrammának. Az első része felkelti az olvasó érdeklődését, melyben a petitur et placet felnagyítja Gemellus igyekezetét, hogy annál nagyobb legyen az olvasó meglepetése az utolsó szó elhangzása után: tussit, amely a csattanót hordozza.
Szintén kedveli Martialis a hasonlatokat, s ezeknek is kompozíciós szerepet szán az epigramma struktúrájában; jól szemlélteti ezt az alábbi epigramma, amelyben először félrevezeti a költő a féltékeny Procillust egy hasonlatsorral, majd egy másikkal elárulja az igazat: nem Procillus kedvesét szereti.


Quaedam me cupit — invide, Procille! —
loto candidior puella cycno,
argento, nive, lilio, ligustro:
sed quandam volo nocte nigriorem,
formica, pice, graculo, cicada.
lam suspendia saeva cogitabas:
si novi bene te, Procille, vives.

Kosztolányi Dezső humoros átköltésében igazi magyar verssé vált ez az epigramma:

„Egyszer szeszélyesen eképp beszélek:
»A kedvesem egy drága, tiszta lélek,
fehér, akár a hattyú, oly finom,
mint az ezüst, a hó, a liliom.«


Procillus hallja ezt és nemsokára
föl is köti magát egy úti fára.
Majd így beszélek, játszódó szeszéllyel:
»A kedvesem fekete, mint az éjjel,
fekete, mint a varjú, a szurok,
miatta sírok, érte búsulok.«
Procillus hallja ezt, a szíve tárul,
s nyomban levágja önmagát a fárul.


Martialis — mint általában a szatirikus műfajok művelői — nagy hatásfokkal alkalmazza a görög és a vulgáris szavakat is epigrammáiban:


Chirurgus fuerat, nunc est vispillo Diaulus.
Coepit quo poterat clinicus esse modo.

„Nemrég még orvos volt, hullavivő ma Diaulus.
Most, mint hullavivő, azt teszi, mint azelőtt."
(1, 30; fordította Weöres S.)


A kis terjedelmű epigrammában különösen fontos funkció hárul az ismétlésre a csattanó lélektani előkészítésében, például:


„Thaida Quintus amat. " „Quam Thaida?" „Thaida luscam."
Umun oculum Thais non habet, ille duos.


Kosztolányi ezt az epigrammát is átköltötte, s ugyanolyan sikerrel, mint az előbbit:

„A félszemű Thaist meglátta Quintus,
és szeretője lett ő.
Thaisnak csak a fél szeme hiányzik.
Quintusnak mind a kettő."


Martialis nagy hatást gyakorolt az utókorra: már barátja, Iuvenalis epigrammája témáját feldolgozta szatíra formájában. Tadrianus fogadott fia, Aelius Verus „Vergiliusának" nevezte. Ausonius, a grammatikusok és az egyházatyák olvassák, de ismerik a középkori szerzők is, például Hrabanus Maurus, Joannes Saresberiensis stb. Hatása a humanizmus korában felmérhetetlen: minden költőre hatott, így 4nus Pannoni su r) is, de ugyanígy a kezdődő nemzeti irodalmak epigrammaköltészetére is.
Ez az oka annak, hogy az epigramma fogalma úgy, ahogy ma értjük, tanítjuk, lexikonjainkban megfogalmazzuk, az ő költői gyakorlatán alapul: „Az epigramma rövid, csattanós formában fejez ki egy gondolatot. Két részből áll: az első az érdeklődést felkeltő, valamely tényt vagy megállapítást közlő expozíció, a második az azzal többnyire élesen ellentétes, szellemes és meglepő konklúzió."

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban