logo

IX Sextilis AD

Forrásai, stílusa, hatása

Iuvenalis a római szatíra h yományait akarja követni. Rögtön az 1. szatírában megmagyarázza, miért lép Lucilius nyomába: mert ugyanazok a bűnök, amelyeket Lucilius ostorozott, még jobban tenyésznek, mint valaha (1, 20. skk.).
Az erkölcsi világ szétzüllését felháborodással szemléli, s ez a felháborodás indítja szatíraírásra:facit indignatio versutn (1, 79). A haragvó Lucilius kardja lebeg szeme előtt, amelytől remegtek a bűnösök (1, 165-167), s innen a kendőzetlen támadókedv és szókimondás. Ám ugyancsak az 1. szatírában Horatiusra is utal, megjegyezve, hogy korának bűneiről Horatius is írhatna (1, 51).
Az igazságot mosolyogva, tanító szándékkal kimondó Horatius hatását azonban csak a kései szatírákban tételezhetjük fel. Nem említ viszont három olyan szerzőt, akiknek hatását lépten-nyomon érezzük szatíráiban: Lucretiust, Persiust és Martialist. Lucretiust is az in-dignatio készteti írásra, s e tekintetben biztosra vehető, hogy Iuvenalis forrásai közé tartozott.

A sztoikus szatírát művelő Persius pedig ugyanazzal indokolja szatíraírói tevékenységét, mint Iuvenalis: mindenki beszél és költ, csak „nekem nem szabad megszólalnom" (me muttire nefas? 1, 119). Martialis hatása pedig mind tematikai, mind esztétikai szempontból meghatározó. Martialis mindenről ír, amiről az élet azt mondhatja, hogy az „enyém" (10, 4, 8), ezért „emberszagú" a könyve (10, 4, 10). E realista alapállással járó veszélyeket viszont úgy próbálja elkerülni, hogy kijelenti: nem személyeket támad, hanem hibákat (10, 33, 10). Iuvenalis is hirdeti, hogy szatíráiban mindannak helye van, amit csak ember megtehet:

quidquid agunt homines, votum, timor, ira, voluptas,
gaudia, discursus, nostri farrago libelli est.

„mit csak az ember tett: lótás-szaladás, harag és vágy,
kedv, remegés, kéj; annak mind keveréke a könyvem."
(1,85-86; fordította Muraközy Gy.)

De ahogyan Martialis védekezik az esetleges támadásokkal szemben — tudniillik hogy egyesek magukra értik a kritikát és visszaütnek —, ugyanúgy Iuvenalis is azzal próbálja elhárítani ezt a veszélyt, hogy kijelenti: szatíráiban csak elhunyt személyekről ír:

Experiar, quid concedatur in illos,
quorum Flaminia tegitur cinis atque Latina.

„Meglátom, mi szabad, ha azokról írok, akiknek
már a Flaminius és Latin útnál porlad a teste."
(1, 170-171; fordította Muraközy Gy.)

Mint életével kapcsolatban láttuk, a veszélyt mégsem sikerült kikerülnie, ha a száműzetéséről szóló híradásokban van valami igazság.

Egyes szatíráinak patetikus, fennkölt hangneme azonban arra figyelmeztet, hogy a tragédia és az eposz hatását sem szabad kizárni. Gyakran alkalmaz ugyanis az Aeneisből ismert neveket sajátos jelentésben: parvulus... Aeneas — utód (5, 139); Uca-legon — szomszéd (3, 199), Euander — vendéglátó (11, 61) stb. Az erotikus részletekben olykor a római szubjektív szerelmi elégia közhelyeivel találkozunk, például a 6. szatírában a nők romlottságáról, de máshol is, például az obsequium vagy officia (a kliens, a szerelmes kötelességeiről): Iuvenalis 3, 100-108 — Ovidius, Ars amatoria 2, 199-216. De a retorikai invektíva hatását is számottevőnek kell tartanunk, például Cicero életének eseményei már az idősebb Seneca suasoriáiban szerepelnek, ugyanígy Iuvenalis szatíráiban (vö. 8, 244; 10, 114. skk.).

Iuvenalis stílusa változatos és sokrétű, mint maga az élet, amelyet leír. A beszélt nyelv elemei éppen úgy helyénvalók szatíráiban, mint a görög szavak és a fennkölt epikus és tragikus kifejezések. Az archaizmusokat viszont kerüli, s talán ez lehet az oka annak, hogy az archaizálók, Fronto, Gellius, nem idézik. Ragyogóan tud jellemezni, például, a szóválasztással: a mindent tudó, mindenre vállalkozó éhenkórász görög ábrázolása telitalálat:

grammaticus rhetor geometres pictor aliptes augur
schoenobates nzedicus magus, onmia novit
Graeculus esuriens: in caelum, iusseris, ibit.

„grammatikus, szónok, mérnök, festő, csodadoktor,
kenni tudó, mágus, légtornász, jóspap — akármit ért
éhes görögünk! Kívánd, s felröppen az égbe!"
(3, 76-78; fordította Muraközy Gy.)

Ragyogó szóképeivel mozgalmassá, szemléletessé teszi szatíráinak szövegét; az ellentét és párhuzam alkalmazásával meghökkentő, éppen ezért elgondolkodtató kifejezéseket alkot: probitas laudatur et alget — a becsületesség dicséretet kap, de fázik (1, 74); in Tiberim defluxit Orontes — Orontes a Tiberisbe torkollik (3, 62) — a keleti erkölcsök Rómába való áramlásáról. Olykor túlzó általánosításaival köti le az olvasó figyelmét (nulla fere causa est, in qua non femina litem / moverit — „Szinte egyetlen ügy sincs, amiben ne nő kezdte volna a viszályt" 6, 242-243), olykor túlzott tömörségével

Commune id vitium est: hic vivimus ambitiosa
paupertate omnes. Quid te moror? Omnia Romae cum pretio.

„Közkeletű bűnünk ez, hisz mind cifra nyomorban
tengődünk. Röviden: mindent pénzért ad a Város.”
(3, 182-183; fordította Muraközy Gy.)

Iuvenalis hatásosan alkalmazza a trivialitásba átcsapó paradox kifejezéseket és megállapításokat: Subura borzalmainak csúcspontja, hogy ott augusztusi forróságban is felolvasnak a költők:

ego vel Prochytam praepono Suburae
min quid tam miserum, tam solum vidimus, ut non
deterius credas horrere incendia, lapses
tectorum adsiduos ac mille pericula saevae
urbis et Augusto recitantis mense poetas?

„Én a Suburánál Prochytát is többre becsülném!
Mert lehet oly sívár, oly puszta vidék, ami szép ne
volna ehhez képest, hol tűz rémít, meg örökké
házomlás, a gonosz Város sok ezernyi veszélye, s
költő-nép, amely augusztusban is egyre felolvas?"
(3, 5-9; fordította Muraközy Gy.)


Ugyanezt a szatirikus, szarkasztikus humort, amelyben irodalomkritika oda nem való dolgokkal keveredik, s éppen a szemantikai összeférhetetlenség miatt megdöbbenést kelt az olvasóban, más szatíráiban is megtaláljuk, például Nerót Orestéshez hasonlítja, de kijelenti, hogy Orestés mégis jobb volt, mint az anyagyilkos császár, mert nem énekelt a színpadon, s nem írt Troica címen eposzt (8, 215-221).

A Iuvenalis halála körüli időkben bekövetkező ízlésváltozás lehet az oka annak, hogy a 2. és 3. században nem olvassák, nem idézik. Az első szerző, aki foglalkozik vele, idézi, sőt szövegét jó kiadásban teszi közzé, Servius. De a 4. század más alkotóinál is megfigyelhető hatása, például Ausoniusnál és Claudianusnál. Ammianus Marcellinus szerint a műveletlenek csak őt olvassák és az érdekes császáréletrajzokat író Marius Maximust (28, 4, 14). E megjegyzésből kitetszik, hogy ebben az évszázadban luvenalist szórakozás céljából olvasták.

A középkorban viszont mint poeta ethicus iskolai szerzővé vált: nemcsak a bűnök ostorozóját értékelték benne, hanem a kiváló verselési és szónoki képességet is. Jean de Meung Roman de la rose című regényében a nőket elmarasztaló megjegyzéseit Iuvenalis 6. szatírájából veszi. Petrarca, Chaucer, Luther és Montaigne a maró gúnyt értékelik benne. A 18. századtól egyre többen olvassák: Rousseau és Schopenhauer jeligeként alkalmazzák ezt a kijelentését: vitam impendere vero — „az életet az igazságnak szentelni" (4, 91).
Egyes szókapcsolatai olyan szállóigékké váltak, amelyeket szerte a világon mindenki ismer, például panem et circenses (10, 91) stb. Magyarországon először Foktövi János váci református lelkész fordít tőle néhány sort kéziratos prédikáció-gyűjteményében (1614), majd Kis János (1825) és Barna Ignác (1876) fordításaiból a latinul nem értő olvasóközönség is megízlelhette a iuvenalisi szatíra savát-borsát.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban