logo

IX Sextilis AD

Epgrammáinak ars poeticája

Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Flaviusok korában három nagy eposz is keletkezett, ami rendkívüli jelenség a római irodalom egészét tekintve is. Érthető tehát, hogy Martialist gyakran bosszantották a kritikusai azzal, hogy az epigrammaírás felelőtlen játszadozás: rövid versikéket bárki tud írni.
Aki ilyesmiket állít — mondja a költő —, nincs tisztában e műfaj lényegével. A költészethez nem elég az, ha valakinek sápadt az arca (7, 4), de még az sem, ha tud néhány jó verset írni (7, 85), mert ez nem is olyan nehéz, de egy egész könyvre valót írni már nehezebb (8, 29); és ő több könyvnyi epigrammát írt. De az sem költészet, ha valaki naponta kétszáz sort ír: Varus ezt teszi, de nem is meri felolvasni verseit:

Cum facias versus nulla non lace ducenos,
Vare, nihil recitas. Non sapis, atque sapis.

„Nincs oly nappal, amin te a kétszáz sort le nem írod,
Varus, s nem recitálsz. Nem vagy okos, te okos".
(8, 20)

Martialis tehát igényes műfajnak tekinti az epigrammát; ugyanolyan műgondot igényel, mint Catullus (22. c.) és Horatius (Szatírák 1, 4; 1, 10). Sőt, szembeállítja az eposszal, — s itt nyilvánvalóan saját korának mitológiai eposzaira gondol, Statius Thebaisára és Valerius Flaccus Argonauticájára —, s két előnyét is felsorolja ólja a dagályos eposszal szemben: stílusa tárgyszerű és olvassák:

Nescit, crede mihi, quid sint epigrammata, Flacce,
qui tantum lusus illa iocosque vocat.
lile magis ludit, qui scribit prandia saevi
Tereos aut cenam, crude Thyesta, tuam,
aut puero liquidas aptantem Daedalon alas
pascentem Siculas aut Polyphemon ovis.
A nostris procul est omnis vesica libellis
Musa nee insano synnate nostra turret.
„Illa tamen laudant omnes, mirantur, adorant. "
Canf teor: taudant illa sed ista legunt.

„Hidd el, Flaccus, nem látott még jó epigrammát
az, ki mulatságnak, játéknak hiszi csak.
Inkább az játszik, ki a vad Tereusnak ebédjét írja
meg és lakomád, szörnyű Thyestes atya;
vagy Daedalust, ki viasz-szárnyat biggyeszt a fiára
és Polyphémost, míg gyapjasait tereli.
Nincs felfújt hólyag kötetemben, semmi dagály és
múzsám peplusban nem dagadoz sohasem.
Ám azokat mégis mindenki rajongva dicséri.
Bámulják azokat s olvassák ezeket."
(4, 49; fordította Weöres S.)


Martialis szerint bizonyos értékítéletet is jelent az, ha egy költő verseit olvassák. Ám ha ez igaz, akkor nem költő az, akit nem olvasnak:

Versiculos in me narrator scribere Cinna.
Non scribit, cuius carmina nemo legit.

„Úgy hírlik, hogy ellenem irkál verset a Cinna.
Ám ha nem olvassák, írja, nem írja, nem ír".
(3, 9)

Martialis epigrammáiból egyértelműen kiderül, hogy a saját korában nagy olvasótó ora vnlr Ha sikerének titkát keressük, akkor azt az életszerű változatosságban találhatkik meg. A martialisi változatosság a tartalomban és a formában egyaránt megmutatkozik. Folytonosan szélesítette témaköreit. Epigrammáiban felvillantotta Róma társadalmának életét, a szökött rabszolgától a császárig. Érintette a szellemi élet összes szféráját, a könyvkiadás gyakorlati kérdéseit ugyanúgy, mint az irodalomkritika, a képzőművészet, a filozófia, a vallás és a társadalmi élet problémáit.
A formai változatosság megmutatkozik a verselés területén is. Bár túlsúlyban van könyveiben az elégikus 4lisztichon és a hendecasyllabus, ezeknek egyhangúságát más, ritkábban előforduló metrumokkal bontja meg, iambikus senaiusszal, skazonnal, versus Sotadeusszal, hexameterrel. Egyes kritikusainak, úgy látszik, nem tetszett ez a metrikai sokrétűség. A 6, 65-ben Tucca azt veti a szemére, hogy hexameterben ír epigrammát, mire a költő csak annyit válaszol, hogy előfordult az már mással is.
A hosszúság-rövidség tekintetében is bővítette a lehetőségek körét. A Xenia címeitől — vö. 13, 3, 7-10 — a már idézett egysoroson át a sok disztichonon keresztül a 40 és 50 soros versekig (vö. 1, 49; 3, 58) mindenféle variáció megtalálható nála. Verseiből úgy tűnik, hogy többször kifogásolták epigrammáinak hosz-szúságát. Veloxnak így válaszol:

Scribe re me quereris, Velox, epigrammata longa.
Ipse nihil scribis: tu breviora facis.

„Azt mondod, Velox, túlhosszú az én epigrammám.
Lám, te nem írsz semmit, — hát a tiéd rövidebb."
(1, 110; fordította Weöres S.)

Cosconiusnak megmagyarázza, hogy a vers terjedelmét mindig a művészi szándék és minőség szabja meg. Ha Cosconius mércéjével értékeljük a Colosseust, csak azt mondhatjuk, hogy túl nagy, a Strongylion készítette híres kisplasztikáról pedig csak azt, hogy túlságosan kicsi, holott önmagában mindkettő tökéletes alkotás. Végül epigrammatikus tömörséggel vonja le Cosconiusnak címezve a tanulságot:

Non sunt longa quibus nihil est quod demere possis,
sed tu, Cosconi, disticha Tonga facis.

„Nem hosszú, amiből nem tudsz kiszakítani semmit;
Cosconius, ha tiéd, hosszu a kétsoros is.”
(2, 77, 7-8)


A változatosságot a művészi színvonal tekintetében is szükségesnek tartja. Elviselhetetlen az olyan kötet, amely nem egyenetlen:

lactat inaequalem Matho me fecisse libellum:
si verum est, laudat carmina nostra Matho.
Aequales scribit libros Calvinus et Umber:
aequalis liber est, Cretice, qui mains est.

„Kürtöli szerte Matho, hogy könyvem mily egyenetlen!
Hogyha igaz, dícsér, könyvem, a büszke Matho. Íme,
egyenletes éneket árnak Calvinus, Umber:
Könyv, ha egyenletes, úgy, Creticusom, sose jó."
(7, 90)

Egyes ostoba költők csupa édes szavú versekkel töltik meg köteteiket, s még csodálkoznak, hogy senki sem olvassa őket (7, 25, 1-4). Az étel sem ízlik ecet nélkül, és az arc is akkor igazán szép, ha egy szemölcs vagy egy gödröcske megbontja az egyhangúságot (7, 25, 5-8). Ha egy könyvben legalább annyi a jó vers, amennyi a rossz, az egész könyvet jónak kell tartani (7, 81). Úgy tűnik, ezt az esztétikai elvet kezdettől fogva alapvetőnek tartotta, mert már az epigrammák 1. könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy könyvében vannak rossz epigrammák is:

Sunt bona, sunt quaedam mediocria, sunt mala plura, quae l
egis hic: aliter non fit, Avite, fiber.

„Van jó, van közepes versem, rossz is van, Avitus.
Olvasd csak! Másképp nem születik meg a könyv."
(1, 16)

Martialis saját költészetének igazi értékét realista igényességében látja: nem szépen, hanem igazán akar szólni olvasóihoz (6, 44, 5). Azok a költők, akik folyton mitológiai témákról zengedeznek, csak játszadoznak, mert messze kerülnek a való élettől. Az ő költészete nem ilyen, ő csak arról ír. amitől az élet azt mondja: ez az enyém: hoc lege, quod possit dicere vita „Meum est" (10, 4, 8); emberszagú a könyve: hominem pagina nostra sapit (10, 4, 10). Csakhogy az emberek nem szeretik az igazságot, félnek tőle, mert önvizsgálatra készteti őket, hibáikra, bűneikre ismernek benne; az ilyen embereknek csak Kallima-chos Aitiája való (10, 4, 11-12). Ő nem törődik ezekkel, csak azt írja le, amit az élet és a közönsége diktál neki, s ezzel megnyeri azok tetszését, akik szeretik az igazságot: „Ha van valami tetsző könyveimben, azt hallgatóságom diktálta" (dictavit auditor; 12, praefatio 9-10).

Epigrammáinak szókimondását simplicitasnak nevezi és a „latinul szólni" (latine loqui 1, praefatio 6-15) kifejezéssel minősíti. Egy bizonyos Corneliusnak — akit talán Tacitusszal azonosíthatunk —, aki kifogásolta epigrammáinak vaskos kifejezéseit, kifejti, hogy a házasság témaköréről csak a házasság szókészletével lehet írni, s arra kéri, ne kasztrálja könyveit: nec castrare velis meos libellos (1, 35, 14).

Természetesen ez a realizmus veszélyeket is rejtett magában Többen úgy érezték, hogy Martialis róluk írja vitriolos epigrammáit és tiltakoztak a költőnél. Például Munatius Gallust megnyugtatja, hogy ama bizonyos gyilkos hangvételű epigrammákat biztosan nem ő írta, csak irigyei terjesztik ezt, illetve írják az ő neve alatt ezeket a szörnyűségeket, mert ő személyében nem sért meg senkit, csak hibákról beszél:

Hunc servare modum nostri novere libelli,
parcere personis, dicere de vitiis.

„Könyveim ezt a szabályt meg tudják tartani mindig:
Kímélgesd a személyt, tárd fel a csúnya hibát."y
(10, 33, 9-10)


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban