logo

XI Sextilis AD

Factorum ac dictorum memorabilium libri IX

„Az említésre méltó tettek és mondások kilenc könyve" valójában példagyűjtemény, amelyet Valerius Maximus római és görög szerzők műveiből válogatott össze. Olykor meg is adja példáinak forrását: Cicerót, Sallustiust, Pompeius Trogust, Varrót, Liviust. Ám az is elképzelhető, hogy olykor másodkézből idéz, például Verrius Flaccusból, Hyginusból, Nepos Exemplumaiból és De vicis illustribus c. munkájából.
Anyagát 95 kisebb témakörre osztja fel, s általában minden témakör két részt foglal magában: római (domestica) és külföldi (externa) példákat. Az 1. könyv például a vallás témakörét tárgyalja az alábbi alfejezetekre osztva: a vallásról, a madárjóslásról, az előjelekről, a csodajelekről, az álmokról, a csodákról. A második könyv az emberi kapcsolatokra és kötelességekre közöl példákat a házasság, a magistratusok kötelességei, a látványosságok, a takarékosság és ártatlanság, a katonai fegyelem, a diadalmenet, a censorság, a fenség témaköréből stb.

Az első könyv bevezetőjében ismerteti művének jellegét és célját. Azért gyűjtötte össze ezt a gazdag anyagot hazai és külföldi szerzők műveiből, hogy azoknak, akiknek szemléltető példákra van szükségük, ne kelljen sokáig keresgélniük. Nem törekszik teljességre, mert ez — az anyag végtelen sokaságát tekintve — reménytelen vállalkozás lenne. Azt hívja segítségül munkájához, „akinél az emberek és istenek egyetértéséből a tenger és a földkerekség fölötti hatalom van", a haza legbiztosabb üdvét, Tiberius Caesart, akinek isteni gondviselése jóságosan kedvez az erénynek, amelyről szólni kíván, ám a bűnöket a legszigorúbban bünteti. Valerius Maximus tehát nem szűkebb értelemben vett történelmet akar írni, hanem példákat (documenta) kíván szolgáltatni rétorok számára. Ilyen értelemben műve a rétoriskolák termékének tekinthető úgy, mint az idősebb Senecáé.
Ám Valerius Maximus többre is vállalkozik: átstilizálja az átvett példákat és erkölcsi tanulsággal látja el. Az egyes példáknak önálló struktúrát kölcsönöz, amennyiben a történetet valamiféle bevezetéssel az előzményekhez kapcsolja, s befejezésképpen tanulságot fűz hozzájuk. Hogy ezt elérje, olykor változtat is a történeti igazságon, követve Cicerónak azt a tanácsát: „Meg van engedve a rétoroknak, hogy hozzáköltsenek a történeti eseményekhez olyan célból, hogy elmésebben adhassák elő" (Brutus 42). E cél érdekében olykor felnagyítja a történetet és feszültséget teremt, hogy a végén meglepetést okozzon az olvasónak.
Például az önuralom (de moderatione) témakörében elmeséli, hogy Tiberius Gracchus esküdt ellensége volt a Scipióknak, de amikor Scipio Asiaticust börtönbe akarták vetni, s az a tri-bunusok kollégiumához fordult segítségért, egyedül Tiberius Gracchus szólalt fel érdekében. Kijelentette, hogy nem hajlandó a Scipiókkal kibékülni, majd ezt a határozatot olvasta fel: Quum L. Cornelius Scipio die triumphi sui ante currum actos hostium duces in carcerem coniecerit, indignum et alienum a maiestate populi Romani videri, eodem ipsum duci. Itaque id non se fieri passurum. „Mivel L. Cornelius Scipio diadalmenete napján azokat az ellenséges vezéreket, akiket kocsija előtt hajtottak, börtönbe vetette, méltatlannak és a római nép felsége számára idegennek tűnik, hogy őt is ugyanoda vigyék. Ezért nem fogja eltűrni, hogy ez megtörténjék." (4, 1, 8). A római nép örömmel vette tudomásul, hogy tévedett Gracchusszal kapcsolatban, s önuralmát dicsérettel halmozta el.

Valerius Maximus, úgy tűnik, művét nemcsak példatárnak szánta, hanem folyamatos olvasmánynak is. Ezt látszik megtámogatni a variatióra, a változatosságra való törekvése. Hasonló történetek elbeszélésekor tud fokozni, újabb meglepetéseket okozni, a tragikust egy melléhelyezett vidámabb történettel még hatásosabbá teszi.
A rabszolgák hűségéről szóló részben például elmeséli, hogy amikor Urbinius Panopiót a triumvirek a proskribáltak listájára tették, egyik szolgája, miután észrevette, hogy jönnek a katonák, gazdájával önként ruhát cserélt, a gyűrűjét a saját ujjára húzta, s befeküdt ura ágyába. A martalócok irgalmatlanul felkoncolták. Később, amikor visszatért a béke; Panopio emlékművet állíttatott hűséges szolgájának, s hűségét feliratban örökítette meg (6, 8, 6). „Elég is lenne efféle példákból ennyi", — mondj a a következő történet bevezetéseként — „ha egy másik történet csodálatos volta nem késztetne arra, hogy még azt is elmondjam". Szintén a proskripció idején történt, hogy Antius Restio kegyetlenül megbüntette egyik szolgáját. Ám őt is törvényen kívül helyezték, s háza népe már kezdte széthordani vagyonát, amikor ugyanez a véresre vert és szégyenfolttal megbélyegzett szolga titkon kimenekítette urát, s amikor a vérszomjas katonák közeledtéről tudomást szerzett, máglyát rakott, egy öreg, beteg koldust megölt s testét a lobogó máglyára vetette.

A betoppanó katonák kérdésére, hogy hol van Antius, azt válaszolta: „Itt ég előttetek: megfizettem neki kegyetlenkedéseiért" (6, 8, 7). Mivel az eset teljesen valószerűnek látszott, a katonák elhitték, és Antius Restio életben maradt.

Valerius Maximus stílusa keresetten retorikus: tobzódik a sententiákban, halmozza az expresszivitás eszközeit: az ellentétet, a megszemélyesítést, a megszólítást, a költői kérdéseket. Stílusával is hatni akar, mint általában a bemutató (epideiktikus) dicsőítő beszéd szónokai, hiszen ugyanazt a célt tűzte maga elé: dicséri az erényt, hogy követésére buzdítson, s elmarasztalja a bűnt, hogy tőle elijesszen. Stílusa már a declamatiókon felnőtt ezüstkori stílus, de annak kezdeti túlzásait még nem tudta lecsiszolni. Valerius Maximus tehát korának gyermeke mind a stílus, mind a tartalom tekintetében. Egyes történetei mintha Tiberius-nak a fényűzés ellen 16-ban hozott törvényeit visszhangoznák (2, 9, 4; 4, 8, 3). A 6, 1 témaköre, a pudicitia szintén aktuális volt Tiberius korában.
Az a története pedig, amelyben azt meséli el, hogy Scipio Aemilianus a census végzés carmenének szövegét megváltoztatta, s a római állam növekedése helyett ezt kérte: Satis, inquit, bonae ac magnae sunt. Itaque precor, ut eas perpetuo incolumes servent (4, 1, 10). — „Elég jó és elég nagy a római állam. Így hát azt kérem, hogy azt örökre sértetlenül megőrizzék", Tiberius politikáját tükrözi, aki lemondott a további hódításokról, s azt kívánta konszolidálni, ami már birtokában volt.

Valerius Maximust az utókor nagyra értékelte: a rómaiak olvasták, merítettek belőle (idősebb Plinius, Gellius, Lactantius), de különösen népszerű volt a középkorban. Például fennmaradt egy olyan kézirata is, amelyet Lupus de Ferriéres saját kezével korrigált (meghalt 876). Idézik, hivatkoznak rá és kommentárokat készítenek hozzá.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban