logo

XI Sextilis AD

Controversiae és Suasoriae

Fő műve, amely a kézirati hagyományban Oratorum et rhetorum sententiae, divisiones, colores (Szónokok és rétorok mondásai, felosztásai és stílusárnyalatai) címen maradt ránk, tíz könyv törvényszéki mintabeszédrészletet (Controversiae) és egy könyv tanácsadó mintabeszédrészletet (Suasoriae) tartalmaz. A Controversiae tíz könyvéből öt teljesen ránk maradt, azaz a hozzájuk írt előszavakkal (praefatio) együtt, s ezek a következők: 1., 2., 7., 9. és 10. könyv.
Fennmaradtak továbbá ezeknek a kivonatai is. A 3., 4., 5., 6. és 8. könyvnek csak a kivonatai őrződtek meg, valamint a 3. és 4. könyv előszavai. E művében 74 témát dolgoz fel, s ebből 39-et csak kivonatokból ismerünk. Az egy könyvből álló Suasoriae hét tanácsadó beszéd részleteit foglalja magában. Feltehetőleg ezek is egy több könyvből álló gyűjtemény részét alkották.

A fennmaradt előszavak mindegyikét fiaihoz, Novatushoz, Senecához és Melához intézi. E praefatiók jelentősége nagy, mert csak ezek Seneca eredeti alkotásai, s jól tükrözik szerzőjük lelkialkatát, hozzáállását korának politikai és kulturális életéhez, s nem utolsósorban stílusát. Már öregkorában, valószínűleg 37 után tette közzé e munkát, amelyet fiai kérésére kezdett el írni. Ők ugyanis tudni akarták, milyen rétorok (declamatores) működtek apjuk fiatal korában, vagyis Augustus alatt.
Örömmel vállalkozik e feladatra, bár valamikor csodálatot keltő emlékezőtehetsége öregkorára kissé megkopott. Ifjúkorában ugyanis állítólag kétezer nevet egyszeri hallásra ugyanolyan sorrendben vissza tudott mondani (1, praefatio 2). Ez a hihetetlen emlékezőtehetsége tette lehetővé, hogy öregen mintegy 120 rétortól idézzen, szó szerint. Bármennyire is csodálatra méltó volt emlékezőtehetsége, fel lehet tételezni, hogy írásbeli feljegyzéseket is készített, amikor az említett szónokokat hallgatta, illetve meríthetett közzétett beszédeikből is. Azért is hasznosnak tekinti munkáját, mert így fiai elé több példát állíthat. Véleménye szerint ugyanis a pedagógiában sohasem szabad csak egy példaképet utánozni, legyen bár az a legkiválóbb: Non est unus, quamvis praecipuus sit, imitandus (1, praefatio 6).

A római ékesszólás szerinte Ciceróval jutott fel a csúcsra; azóta csak hanyatlik, s ennek több oka van: a fényűzés lábrakapott, és az ígéretes tehetségek olyan pályák felé fordulnak, amelyek nagyobb keresettel kecsegtetnek. De az is lehet, hogy az életben az a törvény uralkodik, hogy ha valami feljut a csúcsra, szükségszerűen lehanyatlik, gyorsabban, mint ahogy oda felért.
Az ifjúság semmittevéssel tölti idejét, az ének és a tánc rabja, külseje és belső világa egyaránt elnőiesedett. Márpedig Cato szerint, aki mintegy isteni indíttatásra beszélt, a szónokláshoz férfi kell, mégpedig beszédben jártas, derék férfi: orator est, Marce fili, vir bonus dicendi peritus (1, praefatio 9). Azért gyűjti össze a korábbi nagy szónokok mondásait, hogy egyfelől példát szolgáltasson kortársainak, másfelől hogy megőrizze emléküket és hamisítás nélkül továbbadja eredményeiket.

Fejtegetéseiből egyértelműen kiderül, milyen változás zajlott le azon évtizedek alatt, amíg a köztársaság átalakult principatussá: Az oratióból decla-matio lett, a cicerói causából (valóságos peres eljárás) contro-versia; a vera actióból domestica exercitatio, magángyakorlás, s mindez már saját korának terméke. A valóságos törvényszéki beszéd és a declamatio között — szerinte — lényeges különbség van. Az előbbiben a szónok egy meghatározott bíróhoz szól és egy meghatározott ellenféllel harcol, az utóbbiban önmagával.

A törvényszéken tesz valami hasznosat a szónok, ha azonban az iskola falai között deklamál, olyan, mintha álomban hadakozna, mert a declamatio a melegházak termékeihez hasonlatos, amelyek a szabad ég alatt tönkremennek (praefatio 3). Következésképpen — folytatja a 9. könyv praefatiójában — a declamatio haszontalan: semmi köze a való élethez, semmi súlya, semmi jelentősége nincs. Seneca tehát felismeri a szónoki iskolák azon hibáját, amelyet majd később Petronius és Tacitus ostoroz: az új rétoriskolák nem arra tanítják meg hallgatóikat, hogyan lehet meggyőzni, hanem arra, hogyan lehet tetszést aratni.
Annak ellenére, hogy elvileg elmarasztalja a declamatiók gyakorlatát, mégis összegyűjti őket, s ez azt sejteti, hogy felismeri: e változás történelmileg szükségszerű, s fejet hajt e szükségszerűség előtt. Gyűjteménye nemcsak a társadalomtörténet, hanem a pedagógiatörténet szempontjából is fontos dokumentumokat tartalmaz. Világosan kitűnik az általa közölt példákból, milyen volt egy törvényszéki minta- vagy próbabeszéd struktúrája. Általában megadtak egy törvényt és egy jogi esetet, amelyet e törvény alkalmazásával kellett megoldani, és a megoldást egy hatékony perbeszéddel másokkal elfogadtatni, in utramque partem tárgyalva. Például az első könyv 2. controversiája így hangzik:

A törvény: „A papnő ártatlan legyen az ártatlanok közül, s tiszta a tiszták közül." (Sacerdos casta e castis, pura e puris sit.) Az ügy: „Egy szüzet elfogtak a kalózok és eladták. A kerítő megvette és nyilvánosházban dolgoztatta. Az őt meglátogatóktól a leány pénzt kért. Megölt egy katonát, aki eljött hozzá, mivel nem tudott tőle pénzt szerezni, s a katona civakodott és erőszakoskodott vele. A leányt bíróság elé állították, de felmentették, s visszaküldték övéihez. Otthon papságra pályázott. Visz-szautasították."

Ezután következnek az egyes rétorok sententiái. Az első helyen azé, akit az előszóban már méltatott, mert mindegyik könyvben egy-egy neves rétor áll előtérben, például az 1. könyvben Porcius Latro, a 2.-ban Fabianus, a 3.-ban Cassius Severus, a 4.-ben Asinius Pollio és Quintus Haterius stb. Porcius Latro tehát véleményét kifejtve, ilyeneket mond a papnő-jelölt ellen:
„A papnőtök még mindig nyilvánosházban élne, ha meg nem ölt volna egy embert." „Egy papnő erkölcsösségét vizsgáljuk itt. Ezt állítja: »Senki sem fosztott meg szüzességemtől!« De mindenki úgy érkezett hozzá, hogy megfossza ettől, és úgy távozott, mintha megfosztotta volna" (Controversiae 1, 2, 1).
Majd következik a divisio (a jogi felosztás). Porcius Latro jogilag így közelíti meg az esetet: „Vajon törvény tiltja-e, hogy papnő legyen? Mégha a törvény nem akadályozza is ebben, alkalmas-e papnőnek?" Végül a colores címszó alatt az egyes rétorok stílusárnyalatait közli, például Fuscus ilyen colorban szólt a leány érdekében: „E leányzóban a halhatatlan istenek akarták megmutatni erejüket, hogy kitűnjék, mennyire nem képes semmiféle emberi erő ellenállni az isteninek. Úgy vélték ugyanis, hogy semmi sem lehet csodálatosabb, mint a rabnőben a szabadság, a prostituáltban a szemérem, a gyilkosban az ártatlanság" (Controversiae 1, 2, 17). Marullus pedig ilyen hangnemben érvelt a leány mellett, s szavait Latro is megcsodálta: narrate: sane omnes tamquam ad prostitutam venisse, dam tamquam a sacerdote discesserint (Controversiae 1, 2, 17) — „Hirdessétek: mindenki úgy jött hozzá, mint prostituálthoz, ám úgy távozott tőle, mint papnőtől."

A declamatiók ellen gyakran felhozzák, hogy távol állnak az élettől — Seneca, Petronius — s ez gyakran igaz, de nem az irodalomtól. Több irodalmi alkotásba átszivárgott ennek a controver-.siának a témája: például a Historia Apollonii regis Tyri (Tyrus királyának, Apolloniusnak története) című 5. századi regényben ugyanez történik: Apollonius király gyönyörű leányát, Tarsiát eladják egy kerítőnek, nyilvánosházba kerül, de ott isten segítségével megőrzi szüzességét, anyja pedig Diana papnője lesz. De a Gesta Romanorumban és Boccaccio Decameronjában is tovább él e motívum, nem is szólva az ókeresztény irodalomról.

Több controversia témája nemcsak hogy nem áll távol az élettől, hanem kifejezetten komoly, ma is aktuális kérdéseket vet fel: például a Versus virginis Vestalis (A Vesta-szűz verssora) címen csak kivonatban ránk maradt controversia a költői szabadság problémáját feszegeti (Controversiae 6, 8). Egy Vesta-szűz a következő verssort írta:


Felices nuptae: moriar nisi nubere dulce est.
„Boldog a hitves: haljak meg, ha a nász nem oly édes."

Megtalálják a versét, bíróság elé állítják. A vádló így mennydörög: „boldog a hitves" — ez a vágyakozó hangja; „haljak meg" — bizonyítékul szolgál erre; „a nász édes" — vagy tapasztalatból esküszöl, vagy tapasztalatlanul hamisan esküszöl: egyik sem méltó egy papnőhöz. Paráznaság nélkül is tisztátalan az, aki paráznaságra vágyik" (Incesta est etiam sine stupro quae cupit stuprum).
A védő így érvel: „Egyetlen verssort lehet a szemére vetni, de azt sem egészen. Nem illik verset írni, mondják. Más dolog azonban helyteleníteni, és más elítélni. Paráznaság bűnében csak azt lehet elmarasztalni, akinek teste megsérült. Azt hiszed, hogy a költők azt írják, amit valóban éreznek? (Quid, tu putas poetas quae sentiunt scribere?). Ez a papnő szerényen, önmegtartóztatóan élt; életmódja nem fényűző, férfiakkal nem érintkezik az illendőnél szabadosabban. Bevallom néktek, egy hibája van: az hogy tehetséges" (unum crimen eius vobis confi-teor: ingenium habet). A védő tehát kijelenti, hogy más a költészet, és más a költő élete. Először ezt az elvet Catullus fogalmazta meg a római irodalomban, amikor megállapította, hogy a Pius poetának kell tisztának lennie, verseinek viszont egyáltalán nem (16. c.), s azóta is a költők, ha védekezni kényszerülnek, ugyanerre hivatkoznak.

A Suasoriae egy könyvből álló gyűjteménye hét tanácsadó beszédet tartalmaz. Az első suasoriában arról tanácskoznak, hogy vajon Nagy Sándor átkeljen-e az óceánon vagy sem. A 2.-ban a háromszáz spártai azt fontolgatja, hogy elmeneküljön-e Xerxés elől, mint a többi görög, vagy szembeszálljon vele. A 3.-ban azon tépelődik Agamemnón, hogy feláldozza-e Iphigeneiát vagy sem.
A 4.-ben Nagy Sándor arról tanácskozik, bevonuljon-e Babylonba. Az 5.-ben az athéniek azon vitatkoznak, hogy lebontsák-e a perzsák legyőzésének emlékére állított szobraikat, mert Xerxés azt üzente, ha ezt nem teszik, ellenük vonul. A 6.-ban azt fontolgatja Cicero, hogy bocsánatot kérjen-e Antoniustól, a 7.-ben pedig azt, hogy elégesse-e műveit annak fejében, hogy Antonius megkíméli életét. Mint e két utóbbi téma mutatja, az Augustus alatt tevékenykedő rétorok a kényes témáktól sem riadtak vissza, hiszen maga Octavianus is beleegyezését adta Cicero halálához. A suasoriák tárgyalása abban tér el a con-troversiákétól, hogy velük kapcsolatban csak a sententiát és a divisiót vizsgálja Seneca, a colort nem.

Seneca Controversiae és Suasoriae című példagyűjteménye több szempontból is jelentős. Irodalomtörténeti aspektusból kincsesbánya, mert reális fényt vet a korabeli irodalmi életre: sok adatot megőrzött nagy alkotókról, például Ovidiusról, és sok töredéket elveszett alkotásokból, például Albinovanus Pedo óceáni viharleírását (Suasoriae 1, 15).
Stílustörténeti szempontból pedig különösen figyelemre méltó, mert rávilágít arra, hogy az ezüstkor poentírozott, szentenciózus stílusa a rétoriskolák műhelyeiben kezdett kialakulni, már Augustus alatt. De e munka a pedagógiatörténet szempontjából sem érdektelen: világosan kitűnik belőle, hogy az iskolai oktatás előtérbe kerülése olyan korban, amikor egyre többen kívánnak tanulni, szükségszerű folyamat, azaz az oktatásügy szorosan kötődik a politikai élethez.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban