logo

XXVII Januarius AD

A Flaviusok kultúrpolitikája - Quintilianus

Vespasianus gyakorlati érzékkel megáldott hadvezér és politikus volt. Kultúrpolitikájáról Suetonius dicsérőleg emlékezik meg: könyvtárakat építtetett újjá, színészeket támogatott, restauráltatta a 69-es háborúban elpusztult levéltárat (Suetonius, Vespasianus 8). Különösen pártfogolta a történetírókat és a rétorokat, például Iosephus Flaviust, az idősebb Pliniust és Quinti-lianust.

Marcus Fabius Quintilianus a hispaniai Calagurrisban (ma Calahorra) született 35 körül. Grammatikai és retorikai tanulmányait Rómában végezte, ahol apja is rétorkodott. Olyan tanítói voltak, mint Remmius Palaemon, Gn. Domitius Afer és Iulius Africanus. Befejezve tanulmányait visszatért Hispaniába, ahol rétorként tevékenykedett, feltehetőleg 60-tól 68-ig. Amikor ez évben a senatus Galbát, Hispania Tarraconensis helytartóját választotta császárrá, vele együtt visszatért Rómába. E tény azt sejteti, hogy már ebben az időben neves rétor lehetett. Vespasianus állami fizetésben részesítette a rétorokat, s azt évi 100 000 ses-tertiusban állapította meg: elsőként Quintilianus kapott állami járandóságot nyilvános tanári működéséért. Sok előkelő tanítványa lehetett, például ifjabb Plinius (Epistulae 2, 14, 9). Ezenkívül ügyvédként is dolgozott, s híres perekben vett részt.

Tekintélyét mutatja, hogy Domitianus császár őt bízta meg adoptált gyermekeinek, Flavius Clemens fiainak nevelésével, akik a császár nővérének, Domitillának unokái voltak. Nagy hírét jól tükrözik Martialis sorai, amelyek a római ifjúság legnagyobb tanítójának és a római nép dicsőségének nevezik (2, 90). luvenalisnál pedig neve egyértelműen a gazdag és befolyásos rétort jelenti. Amikor 91-ben húszévi nyilvános tanítói tevékenység után nyugdíjba vonult, Domitianustól megkapta a consuli címet, feltehetőleg Flavius Clemens közbenjárására.
Mindez azt mutatja, hogy az idősebb Pliniushoz, Frontinushoz hasonlóan Quin-tilianus is lojális volt a Flavius-uralkodóházhoz. Eredményes pedagógiai és szónoki pályája nagy erkölcsi és anyagi sikert biztosított számára, de ez nem ellensúlyozhatta szerencsétlen magánéletét. Felesége 19 éves korában hunyt el (87 táján), miután két fiúnak adott életet, akik közül az egyik ötéves korában halt meg, a másik tízévesen (Institutio oratoria 6, prooemium). Az ifjabb Plinius fentebb említett leveléből úgy tűnik, hogy e levél írása idején már nem élt, tehát valamikor 100 előtt halhatott meg.

Első munkáját De causis corruptae eloquentiae (Az ékesszólás hanyatlásának okairól) címmel írta abban az időben, amikor kisebbik fia meghalt (vö. 6, prooemium 3.). Utalásaiból nyilvánvaló, hogy e munkájában a stílus szempontjából vizsgálta témáját: a hanyatlást technikai, stilisztikai okokra vezette vissza, s a declamatiók negatív hatásának, az élettől elszakadt témáiknak és keresett, csak tetszésre törekvő stílusuknak tulajdonította. E munkát egyes kutatók Tacitus Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) című munkájával azonosítják — például L. Herrmann —, indokolatlanul. Törvényszéki beszédei közül egyet, a Naevius Arpinianus érdekében mondottat ki is adta. E művek azonban elvesztek ugyanúgy, mint az a két könyvből álló retorika, amelyet tanítványai adtak ki (vö. 3, 6, 68; 1, prooemium 7).
Fennmaradt viszont neve alatt két declamatio-gyűjtemény; az egyik: Declamationes maiores (Nagyobb decla-matiók) 19 hoszszabb darabból áll, a másik: Declamationes minores (Kisebb declamatiók) 145 rövidebb beszédvázlatból. A kézirati hagyomány és egyéb antik tanúságok ellenére úgy tűnik, hogy a hoszszabb declamatiókat nem ő írta; szerzőségét tartalmi és stilisztikai jegyek kizárják. A rövid declamatiók viszont mind nyelvi, mind tartalmi szempontból származhatnak az 1-2. századból, így esetleg Quintilianustól is.

Legjelentősebb munkáját, amelynek halhatatlanságát is köszönheti, az Institutio oratoriát (A szónok nevelése v. Szónoklattan) nyugalomba vonulása után tanítványai és tisztelői unszolására kezdte el írni, s Vitorius Marcellusnak ajánlja részben barátságuk okán, részben pedig azért, hogy annak fia, Geta elérve a megfelelő életkort, haszonnal forgathassa. Több, mint két évig dolgozott rajta, és Horatius tanácsát követve még tovább is csiszolgatta volna, azonban kiadója, Trypho sürgetésére (vö. levél Tryphóhoz) mégiscsak kiadta 94-95 körül.

Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv; módszeresség és alaposság vonatkozásában a mai egyetemi tankönyvek ősének tekinthető. Valójában nem iskolai használatra szánt tankönyv — amelyből éppen Quintilianus tanúsága szerint sokféle forgott közkézen —, hanem elvi jelentőségű kézikönyv, amelyben a szerző az egész ember nevelésének — bölcsőtől a nyugalomba vonulásig — elveit, módszereit és céljait írja le, középpontban a retorikával, amely az ókorban a felsőfokú képzés anyagát alkotta.
E nagyszabású célt művének felépítésével is hangsúlyozza.

Az 1-2. könyvben a korábbi szerzőktől eltérően a kisgyermekek elemi oktatásával és a hét szabad művészet egyéb tárgyaival is foglalkozik (például grammatika, zene, geometria stb.), majd a retorikaoktatás elkezdésének pedagógiai kérdéseit, a rétor kiválasztását, a retorika fogalmát és sajátos természetét tárgyalja.

A 3-6. könyvben az inventio (feltárás, anyaggyűjtés) témakörét írja le: a retorika történetét, a szónok feladatait, a beszédfajtákat, a szónoki beszéd részeit, a statustant (ügyállást) és a bizonyítást.

A 7. könyvben a dispositiót (az anyag elrendezését) vizsgálja az ügy statusának, állásának megfelelően.

A 8-11. könyvben az elocutio (kifejezésmód, stílus), a memo-ria (emlékezőtehetség, a könyvnélküli tudás) és a pronuntiatio vagy actio (az előadásmód) témakörét elemzi. Alapvető fontosságú a római irodalomtörténet szempontjából a 10. könyv első hosszú fejezete, amelyben elsőként foglalja össze műfajok szerint a görög és római irodalom történetét azzal a céllal, hogy kijelölje azon költők és prózaírók körét, akiknek olvasását elengedhetetlennek tartja a rétor számára.

A 12. könyvben művének betetőzéseként felrajzolja a tökéletes szónok portréját és tevékenységi körét, stílusát, a pályakezdéstől az öregkorig.

Quintilianus az antik neoklasszicizmus egyik legnagyobb képviselője. Több évszázad szakirodalmát teszi mérlegre, amikor a saját rendszerét kialakítja, szembesítve azt hosszú tanári pályája tapasztalataival. Mélyreható stíluskritikát gyakorol, amikor a tanulók számára kijelöli az utánzandó szerzőket mind a gondolatiság, mind a stílus tekintetében (Institutio oratoria 3, 1, 20; 10, 1, 1-131; 12, 1, 14-22).
Cicero az ideálja (10, 1, 105-112); Seneca tetszetős, de szaggatott stílusát károsnak ítéli (sed placebat propter sola vitia — „egyedül hibái miatt tetszett" (10, 1, 127), in eloquendo corrupta pleraque atque eo perniciosissima, quod abundant dulcibus vitiis „stílus tekintetében többnyire romlottak (művei), de éppen ezért igen veszélyesek, mert bővelkednek édes hibákban" (10, 1, 129).

Bírálja a declamatiók hatásvadászó előadásmódját és témáiknak az élettől való távol állását. Az ékesszólásnak erkölcsi alapot kíván teremteni: a jó szónoknak nemcsak szépen kell tudnia beszélni, hanem élnie is szépen kell, s járatosnak kell lennie minden tudományban, ezért a retorika korábbi meghatározásai közül csak Kleanthését fogadja el helyesnek: rhetoricen esse bene dicendi scientiam — „a retorika a jó beszéd tudománya" (2, 15, 34; 38); vö. Adamik, 1988, 84-86. Átveszi a platóni és cicerói tökéletes szónok ideálját, s azt állítja az ifjúság elé követendő példaképül (1, prooemium 9-20; 12, 1, 1). A filozófusokkal és a filozófiával szemben szkeptikus; e tekintetben Isokratés álláspontját teszi magáévá, s ebben feltehetőleg a Flaviusok filozófus-ellenessége is közrejátszott.

Kerül minden végletet, s ez nem konzervativizmusával magyarázható, hanem azzal a törekvésével, hogy a korábban elért igazi eredményeket megőrizze, s ahol lehet, korának követelményeihez igazítva továbbfejlessze. Mint a Flaviusok korának ideológusa, a Nero korában szétzilált nevelést és stílust kívánja egységes alapra helyezni és az aranykori tökéletesség magaslatára visszavezetni. Ideálja stílus tekintetében a szó és a gondolat egysége.

A jó szónok mindkettőnek bővében van: copia rerum et verborum (dolgok, gondolatok és szavak bősége) jellemzi. Jól kifejezik ezt a stílus fontosságáról írt szavai: „Kimondani (elo-qui) ugyanis annyit tesz, mint mindazt, amit elmédben elgondoltál, előhozni és a hallgatókkal közölni. E nélkül ugyanis fölösleges minden korábbi munka, mert hasonló a félretett, hüvelyében nyugvó kardhoz. Ez az, ami leginkább igényli a tanítást, ez az, ami csak mesterségbeli tudással érhető el, erre kell fordítani a legtöbb energiát, erre törekszik a gyakorlás, erre az utánzás. ...De azért nem szabad ám egyedül csak a szavakkal törődnünk.
Bizony elébe kell vágnom azoknak, akik már most mintegy az előcsarnokban bele akarnak kapaszkodni iménti vallomásomba; szembeszállok velük, mert elhanyagolják a gondolatokat, amelyek a peres ügyek lényegét alkotják, és teljes odaadással — mondhatnám — valamiféle üres buzgalommal a szavakon csüngve öregszenek meg. S teszik mindezt az ékesség kedvéért, ami ugyan szerintem is igen szép a beszédben, ám csak akkor, ha magától jön, s nem erőltetik.

Az egészséges, jó vérű és gyakorlással edzett test ugyanis ugyanabból meríti szépségét, amiből erejét: jó színű, feszes és izmos. De ugyanez szőrtelenítve és nőiesen felcicomázva, nagyon is visszataszító, éppen a szépségre való túlságos törekvése miatt. ...Én azt szeretném, ha a szavakkal való törődés a dolgok iránti igényességből fakadna, mert a legjobb szavak többnyire a dolgokhoz tapadnak és saját fényükkel világítanak. Mi azonban úgy vadászunk rájuk, mintha rejtőzködnének és mindig menekülnének előlünk. Így nem is jut eszünkbe, hogy ott vannak a dolog közelében, amelyről beszélnünk kell, ezért máshol keressük őket, s miután rájuk leltünk, erőszakot teszünk rajtuk. Közeledjünk hát nagyobb bizalommal az ékesszóláshoz, mert ha ez egész testében erőtől duzzad, nem igényli a körömlakkot és a hajbodorítást" (Institutio oratoria 8, prooemium 15-22).

A későbbi korokban kevesen forgatták Quintilianus művét, s ebben valamelyest ő maga is hibás, mert túlságosan magasra helyezte a cicerói mércét. A késő antik szerzők közül ismeri Chirius Fortunatianus, Iulius Victor, Hieronymus és Sevillai Isidorus. A középkorban is szórványosan idézik, feltehetőleg kivonatok és csonka példányok alapján.

A 9. században Servatus Lupus egy teljes példányt kért a yorki püspöktől, hogy saját csonka kötetét kiegészítse. Az első teljes példányt Poggio találta meg a szentgalleni kolostorban (1415-1416), első nyomtatott kiadása pedig 1470-ben látott napvilágot. A 11-12. századtól gyakran idézik a skolasztikusok. Petrarca magasztalja, Luther minden más szerzőnél többre értékeli, Erasmus pedig szinte felülmúlhatatlannak tartja.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban