logo

XXVII Januarius AD

A Flaviusok kora

Nero uralkodásának utolsó éveiben összeesküvések és felkelések jelezték, hogy a senatori rend nem volt megelégedve a művészetkedvelő császár uralmával. Amikor pedig Servius Sul-picius Galba, Hispania helytartója és Clodius Macer, az africai legio parancsnoka is fellázadt ellene, a senatus is a haza ellenségének nyilvánította Nerót, aki másnap (69. január 16-án) öngyilkos lett. Előtte azonban sokat vívódott, s így siratta önmagát: qualis artifex pereo — „mekkora művész pusztul el bennem" (Suetonius, Nero 49, 1).
Ugyanakkor a senatus által császárrá kikiáltott Galbát, aki a takarékosságot és a katonai fegyelmet erőltette, a fellázadt praetorianusok megölték (69. január 15.) és M. Salvius Othót kiáltották ki császárrá. Ám ő sem élvezhette sokáig a hatalom mámorát, mert közben kiderült, hogy császárt nem csak Rómában lehet választani: a Rajna menti legiók Aulus Vitelliust kiáltották ki császárrá, aki az észak-itáliai Bedriacum mellett legyőzte Othót. Erre Tiberius Iulius Alexander, Egyiptom helytartója 69. július 1-én katonáival császárrá kiáltatta ki Vespasianust, a zsidó háború fővezérét. Július 3-án ugyanezt tették Vespasianus katonái, 15-én pedig a syriai, majd a Duna menti legiók. Vespasianusnak kedvezett az a körülmény is, hogy Róma városának praefectusa testvérbátyja, Flavius Sabinus volt, aki természetes módon testvérét támogatta. Vespasianus és Vitellius hívei között Rómában véres harc tört ki, amelyben Vitelliust megölték, s a senatus Vespasianust — bár nem tartózkodott Rómában — császárrá kiáltotta ki december 22-én.

Vespasianus tudatosan elhatárolta magát Nero kormányzási módszereitől. Megreformálta a hadsereget: katonái között szigorú fegyelmet tartott, mérsékelten jutalmazott. Megfelelő hivatalnoki apparátust hozott létre az egész birodalomban. Rendezte az állam pénzügyeit, különféle adókkal megtöltötte a Nero alatt teljesen kiürült államkincstárt: hangsúlyozta a takarékosságot.
Mint censor Titusszal együtt, 73-74-ben eltávolította az ellenzéki beállítottságú senatorokat, s helyüket a nyugati provinciák arisztokráciájával töltötte be. Propagandája az augustusi béke visszahozatalát hirdette. Az új rendszer megszilárdítása a senatorok egy részénél komoly ellenállásra talált. Az ellenzék elvi alapjait a cinikus és sztoikus filozófusok szolgáltatták, akik beszédeikben gyakran emlegették a királyság és a tyrannis közötti különbséget. Szerintük a fő különbség abban rejlik, hogy a király hatalma istentől való, isten őt mint a legkiválóbbat választja ki, s hatalma nem örökölhető. Ez a tanítás érzékenyen érintette Vespasianust, aki nyíltan kijelentette, hogy vagy fiai öröklik utána a császárságot, vagy senki (Suetonius, Vespasianus 25). A senatusi ellenzék ezzel a tanítással azt akarta elérni, hogy az új császár személye ne öröklődjék az előzőtől, hanem azt a senatus jelölje ki az arra legalkalmasabbak közül; vö. Dión Chrysos-tomos 6. és 62. beszédével.

Ennek ellenére Vespasianus halála után (79. június 24.) a császári hatalom minden nehézség nélkül idősebb fiára, Titusra szállt, akit Suetonius amor ac deliciae generis humani-nak, „az emberi nem szerelmének és gyönyörűségének" nevez (Sueto-nius, Titus 1). Rövid uralkodása alatt a propaganda hangsúlyozta Venusszal való kapcsolatát, s ezzel a Iulius—Claudius dinasztiához való kötődését.
A sztoikusok tanításának szellemében hangsúlyozta clementiáját, jelezvén, hogy a senatori rendnek ugyanúgy kedvezni akar, mint a köznépnek. Korai halála után öccse, Domitianus követte a császári trónon 81-ben. Domitianus függetleníteni akarta magát az uralkodó köröktől, s ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy előtérbe helyezte a principatusban rejlő vallásos elemeket. Kortársai megbotránkoztak azon, hogy dominus et deus-nak szólíttatta magát, s ez valóban elkanyarodást jelentett az eredeti vespasianusi elképzelésektől.

Az idegen népek ellen viselt háborúi nem voltak látványosak, azonban több korabeli szerző és a legújabb kutatók szerint is eredményesnek tekinthetők, például a chattusok, a dákok és a szarmaták ellen. A belpolitikában fontosnak tekintette az erkölcsök javítását, például megtiltotta a gyermekek kasztrálását, felújította a lex Julia de adulteriis coercendis-t, amely büntette a házasságtörést, továbbá a lex Roscia theatralis-t, amely megszabta, hogy a színházban az 1-14. sort a lovagoknak kell fenntartani. 88-ban megünnepeltette a százados játékokat, s ezzel hatalmának megszilárdulását jelezte.
A következő évben mégis kirobbant a Saturninus-féle felkelés Germania Superiorban, s ez is jelezte, hogy a senatusi arisztokrácia nem nézte jó szemmel uralkodását. Domitianus erre szigorral válaszolt: kiűzte a filozófusokat és az asztrológusokat Rómából, s kivégeztetett néhány ellenzéki beállítottságú senatort: Helvidius Priscust, Herennius Seneciót stb. Végül a senatorok összeesküdtek ellene és 96. szeptember 18-án meggyilkoltatták.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban