logo

XXVII Januarius AD

A Flavius-kori epika

Valerius Flaccus: Argonautica



A Flavius-kori neoklasszicizmus a korabeli irodalomban erősen éreztette hatását. Az Aeneis mintájára olyan eposzok születtek, amelyekben ugyanaz a világkép, ugyanaz az istenapparátus, ugyanazok a stíluseszközök jelentkeznek, mint a vergiliusi eposzban. E korszak epikus költői — Valerius Flaccus, Papinius Statius és Silius Italicus — Vergilius követőinek tekintették magukat annak ellenére, hogy témáik, stílusuk és módszereik olykor igencsak távol estek a vergiliusi mintától. Valerius Flac-cus Argonautica című eposzában az argonauták históriáját dolgozza fel, Apollónios Rhodioshoz hasonlóan. Statius a mitológiai eposz terén jeleskedik: Thebais című eposzában a „heten Thébai ellen" címen ismert háborút írja le; a töredékesen fennmaradt Achilleisében pedig Achilleus történetét. Silius Italicus Punica című hőskölteményében a 2. pun háború történetét önti költői formába. Az utókor csak Statius teljesítményét értékelte, Valerius Flaccus és Silius Italicus epikus műve hamarosan feledésbe merült.
Az újkor mintha a kortárs Martialisszal értett volna egyet — aki elmarasztalóan nyilatkozott korának epikus költészetéről —, nem fordított figyelmet e költők tanulmányozására. Megítélésük azonban a 20. században változott: egyre több elemző tanulmányt közölnek e költők műveiről, és egyre jobb kiadásokban és fordításokban teszik hozzáférhetővé őket szerte a világon, s egyre több szót ejtenek művészi értékeikről.

Gaius Valerius Flaccusról Quintilianus szolgáltatja az egyetlen biztos adatot. A római epikus költőket tárgyalva ezt jegyzi meg róla: multum in Valerio Flacco nuper amisimus — „nemrég Valerius Flaccusban sokat veszítettünk" (10, 1, 90). Művének praefatiójából úgy tűnik, hogy a quindecimviri sacris faciundis papi testületének tagja volt (1, 5-7), amely a Sibylla-könyveket értelmezte és felügyelte a Rómába bevezetett idegen kultuszokat. Talán ezért játszik a vallás olyan jelentős szerepet eposzában.
Ha teljes neve valóban C. Valerius Flaccus Setinus Balbus volt, ahogyan egyik kódexének subscriptiójában szerepel, akkor Setiából származott; ezért nem lehet azonos azzal a Flaccus nevű pataviumi költővel, akiről Martialis tesz említést (1, 61 és 76). A praefatio utalásaiból az is nyilvánvaló, hogy Jeruzsálem meghódítása után (70), de még Vespasianus uralkodása alatt keletkezett (1, 12-18). A harmadik (3, 208. skk.) és a negyedik (4, 507-511) könyvben utal a Vezúv 79-es kitörésére. Statius már felhasználta e munkát, tehát a Thebais előtt jelent meg. Quinti-lianus adata szerint költőnk valamikor 92 és 94 között halhatott meg, befejezetlenül hagyva eposzát, amely a 8. könyv 467. soránál szakadt félbe.

Az Argonautica témája nyolc könyvben kifejtve az alábbiak szerint osztható fel:

Az I. könyvben Pelias, aki el akarja távolítani unokaöccsét, Iasont, megparancsolja neki, hogy hozza el Colchisból az aranygyapjút. Minerva segédkezik az első hajó megépítésében, Iuno pedig megfelelő társakat választ az utazáshoz. Iason Pelias fiát, Acastust is megnyeri az utazáshoz. Iason segítő jóslatot kap, s búcsút véve szüleitől útnak indul társaival. Pelias feldühödve fia távoztán, el akarja pusztítani Iason szüleit — Aesont és feleségét —, de azok — megelőzve őt — önkezükkel vetnek véget életüknek.
A 2. könyvben az argonauták Lemnos szigetére érnek. Itt a harcias asszonyok fogadják őket. Iason Hypsipylével tölti az időt, Hercules azonban indulásra buzdít; el is indulnak, s Cyzicus városánál kötnek ki.

A 3. könyvben elhagyják Cyzicus városát, s anélkül, hogy tudatában lennének ennek, oda visszasodródnak. Véres éjszakai csata után csak reggel ismerik fel, hogy barátaik ellen harcoltak, s megölték Cyzicust. Gyász és temetés után továbbmennek; a legközelebbi partraszálláskor azonban Hylast, Hercules barátját elvesztik. Herculest, aki keresésére indul, hátrahagyják.

A 4. könyvből megtudjuk, hogy Hercules álmában megjelenik Hylas, s elmondja, mi történt vele. Orpheus énekel az argonautáknak, akik Amycus országába érkeznek. Pollux ökölharcban legyőzi Amycust. Bosporoshoz érkezve a költő elmeséli Io történetét, hogy megmagyarázza e tengerszoros elnevezését. Kaland a hárpiákkal; Calais és Zetes elkergetik őket, ezért Phineus tanácsokat adott nekik, hogyan menjenek Colchisba, majd a Symplegades sziklákhoz érnek, a Bosporos bejáratához.

Az 5. könyvben a hajósok megtudják, hogy Hercules megszabadította Prometheust. Colchisba érkeznek. Iason az istenek tanácsára találkozik Medeával. Aeetes kegyesen fogadja őket, s kéri segítségüket testvére, Perses ellen. Az istenek tanácskozása zárja a könyvet.

A 6. könyvben Mars lejön a földre, hogy segítse a colchisiakat. A csata közben Iuno Venus segítségét kéri, hogy Medeában szerelmet ébreszthessen Iason iránt, s ez meg is történik.

A 7. könyvben Aeetes megparancsolja Iasonnak, hogy fékezzen meg két tüzes bikát és vesse el a sárkányfogakat. A szerelmes Medea segít a hősnek elvégezni e nehéz feladatokat; de Aeetes nem adja oda az aranygyapjút, bár megígérte.

A 8. könyvben Medea segít Iasonnak elaltatni a sárkányt, s így a hős elrabolja az aranygyapjút. Ezután hajóra szállnak, s útközben Iason feleségül veszi Medeát, de az előjelek rosszat sejtetnek. Medea öccse, Absyrtus újonnan épített hajóhadával követi, s már-már eléri őket, amikor Iuno vihart támaszt. Iason azon tépelődik, hogy visszaszolgáltassa-e Medeát, hogy megmenthesse az aranygyapjút, amikor az eposz félbeszakad.

Az argonauták témáját — mint már említettük — Apollónios Rhodios feldolgozta 4 hosszú könyvben, amelyekből Valerius Flaccus nyolcat csinált, de a verssorok számát nem növelte. Műve távol áll a fordítástól, mert sokat változtat az eredetin, elhagyással és hozzáadással egyaránt. Az 1. könyvben Iason szüleinek öngyilkossága Valerius újítása, amelynek funkciója az érzelmek felkeltése.
A hajó útjának leírásakor is sok sajátos változattal lepi meg az olvasót, ami azt jelenti, hogy Valerius jól ismerte művének földrajzi helyszíneit. Úgy tűnik, Valerius találta ki az Aeetes és Perses közötti háborút, hogy így bemutathassa Iason hősiességét egyfelől, másfelől pedig ezáltal kötelezze Aeetest az aranygyapjú átadására. Medea apja azonban megszegi ígéretét, s ez a mozzanat teszi indokolttá, hogy Iason igénybe vegye Medea mágikus segítségét.

Eppen Iason és Medea szerelme az, ami izgalmassá és érdekessé teszi e témát. E motívumot már a korábbi irodalom is feldolgozta, például Seneca Medea című tragédiájában. Valerius azonban regényessé és vonzóvá teszi e szerelmet, amely különbözik Dido és Aeneas szerelmétől is. Dido Aeneas számára csak kísértés volt és akadály hivatása teljesítésében, Medea viszont mindent megad Iasonnak: győzelmet, szerelmet, és segít neki feladata sikeres végrehajtásában. Természetesen Valerius más forrásokat is felhasznált: Homérost, Vergiliust, Ovidiust és Lu-canust, és feltehetőleg Varro Atacinus Argonautica-fordítását is, amely nem maradt ránk.
A szerelmi szenvedély ábrázolásában Ovidius hatása érződik, az istenjelenetek, az álmok és jóslatok cselekménybonyolító és sejtető alkalmazásában pedig Vergilius. Az 1. könyv 1-4. sora, a témamegjelölés, ragyogóan, klasszikus tömörséggel vázolja fel az eposz cselekményét:

Prima deum magnis canimus freta pervia natis
fatidicamque ratem, Scythici quae Phasidis oras
ausa sequi mediosque inter iuga concita cursus
rumpere flmnmifero tandem consedit Olympo.

„Isteni hősöket éneklek, kik a távoli tengert
elsőként leigázták, és a hajójukat: azzal
mertek a scytha Phasis mentén sebesen tovaszállni s
tengeri szirtek közt, míg végre fölértek az égbe."

Ugyanakkor szimbolikus jelentés is meghúzódik benne — D. W. T. C. Vessey, 1982, 85, —: a veszélyek közötti utazás, amelyre égi jutalom vár, az emberi élet metaforája lehet, és a hajó meg a legénysége a földet és lakóit idézheti fel. Az argonautákat isteni eredetű hősöknek nevezi: istenek és emberek világa egybefonódik.
A kutatók véleménye szerint az Argonautica 7. könyve a legsikerültebb. Amikor Iason és Medea találkoznak Hecate félelmetes berkében, a hős megvallja neki, hogy bár atyja gonoszul becsapta és el akarja pusztítani, mégis inkább vállalja a halált, de nem tér vissza az aranygyapjú nélkül, s ha ebben nem nyújt segítséget Medea, biztosan belepusztul. Medea, akinek szívében az istenek szerelmet ébresztettek a hős iránt, ártatlan leánykaként vívódik: mit tegyen, hagyja-e pusztulni szerelmét, vagy árulja el zsarnok apját. Végül ez utóbbi mellett dönt: s a mágia erejével megmenti Iasont:

Haec ait. Illa tremens, ut supplicis aspicit ora
conticuisse vici iamque et sua verba reposci,
nec quibus incipiat demens videt ordine nec quo
quove tenus, prima cupiens effundere voce
onmia, sed nec prima pudor dat verba timenti,
haeret et attollens vix tandem lupaina fatur.
Quid, precor, in nostras venisti, Thessale, terras?
unde mei spes ulla tibi, tantosque petisti
cur non ipse tua fretus virtute labores?

„Így szólt. Most a leány, aki látta, remegve, a férfi
kérő ajkát hallgatagon szomjazni a választ,
azt sem tudja, hogyan kezdje s mint szője a szókat,
s meddig, mert egy szóba akar beleönteni mindent,
s tiltja a félénk lányt amaz egy szótól is a szégyen;
meg-megakad, s ezt mondja, szemét kissé fölemelve:
Mért jöttél e vidékre vajon, Thessalia sarja?
Mit várhatsz tőlem? s elszántan a nagy feladatra,
mért nem támaszkodsz inkább a tulajdon erődre?"
(7, 431-439; fordította Kálnoky L.)


Ahogyan Medea megkérdezi, miért nem virtusával küzd a hős, ugyanúgy feltették ezt a kérdést a filológusok. Vessey szerint Apollónios Rhodios Iasonja antihős. Valerius átformálja őt Aeneas mintájára, hősiessége azonban nem érvényesülhet Aeetes-nek, a tyrannusként ábrázolt királynak a hitszegése miatt; ennek ellenére hősiessége vitathatatlan.
M. von Albrecht lason virtusával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy bár nem tökéletes hős — hiszen nem isteni sarj, és nem is római —, mégis az istenek vezetésével nagy hőstetteket hajt végre: új területeket hódít meg, s ezzel a korabeli római hódítást idézheti fel (Agricola Britanniában).

„Az argonauták láncszemet képeznek a Rómához vezető világtörténelmi fejlődésben” (1992, 745). Iuppiter segítőkésznek mutatkozik az eposz cselekménye folyamán, ügyel a rend betartására, igazságossága aligha vonható kétségbe. Egészen másképp látja e kérdést Ferenczi Attila: „Iason háromszor hiszi azt, hogy az aranygyapjúért harcol, valójában azonban hősiessége mindháromszor idegen erők eszközévé válik, saját céljait pedig nem tudja elérni. A virtus nem képes megszerezni Iason számára az aranygyapjút. Ezért az a folyamat, amelyet a három harc alkot, a lelkesedéstől a kiábrándultságig vezet. ...Valerius Flaccus istenei a földi tyrannusok égi páijai. Semmibe veszik az ember akaratát, és erőszakosan beavatkoznak a halandók életébe, nem ismerik az együttérzést.
Lényüktől idegen mindenféle erkölcsiség, az etikai meggyőződést emberi szereplők képviselik velük szemben... Valerius Flaccus azért formál Iasonjából olyan átlátszó módon Aeneas-típusú hőst, hogy vitatkozhasson elődjével. A vergiliusi modell érvényességét vizsgálja a Claudiusok és Nerók korában. Ennek ellenére nem valamiféle ellen-Aeneis az Argonautica, sokkal inkább az Aeneis korrekciója, korhoz igazítása" (1992, 101-102). Hogy kinek van igaza Iason virtusának kérdésében, azt további kutatásnak kell eldöntenie. Annyi azonban a mű ismeretében megkockáztatható, hogy az Argonautica vallásos, szinte szakrális jellege megkérdőjelezheti Ferenczi értelmezését.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az ezüst korban