logo

XXIII September AD

Róma vallása.

A rómaiak mégsem a mezőgazdaság szeretetében látták azt a sajátos tulajdonságukat, amely más népektől megkülönböztette őket, hanem a vallásosságukban. Cicero így vall erről: „Szeressük bár önmagunkat, amennyire csak akarjuk, nem múltuk felül sokaságban a hispánokat, erőben a gallokat, ravaszságban a punokat, művészetben a görögöket és végül a hazai néphez és földhöz való vonzódásban az itáliaiakat és a latinokat; mégis pietas-ban meg vallásosságban és ama egyetlen bölcsességben, hogy beláttuk: mindent az istenek ereje irányít és kormányoz, minden más népet és nemzetet fölülmúltunk." (Harusp. 19) Hogy Cicero nem puszta szónoki fogásból nyilatkozik így, az más római szerzők kijelentéseivel is megerősíthető. Sallustius a régi rómaiakat a „legvallásosabb halandóknak" (Cat. 12, 3) minősíti. A görög Polybios pedig, aki csodálta a rómaiak nagyságát, e nagyság okát vallásosságukban látta (6,56,6-15).

Hogy milyen volt az a régi vallás, amely Rómát naggyá tette, nem is olyan könnyű megmondani. Ennek oka egyfelől abban rejlik, hogy a kérdéssel foglalkozó római szakmunkák elvesztek, mint például T. Varro Az isteni dolgokra vonatkozó régiségek (Antiquitates rerum divinarum) című nagy hatású műve, másfelől a római vallástörténet modern kutatásában az egyes iskolák egymástól eltérő eredményekre jutottak. G. Wissowa az 1902-ben kiadott A rómaiak vallása és istentisztelete c. korszakalkotó művében a római vallást jogi kategóriának értelmezte a do ut des (adok, hogy adj) elv alapján. E felfogásban a római vallás azonos az államvallással, és híjával van a mitológiának. A frankfurti iskola jeles képviselői, Walter F. Otto és Franz Altheim az államvallás mellett fontosnak tartották a népi képzeteket is, s a mítosz létezését is elismerték, ám azt az államvallás kiszorította. Továbbá hangsúlyozták a görög hatás igen korai jelentkezését.
A dinamisztikus vagy manaista irányzat képviselői, H. J. Rose és H. Wagenvoort szerint a római vallás mágikus jellegű: nem istenekben hisz, hanem a dolgokban rejlő titokzatos erőkben, amelyeket e kutatók a mana szóval jelöltek. A személyes istenek csak később alakultak ki ezekből a manaképzetekból. A manaista irányzatot megfelelő bírálatban részesítette G. Dumézil és iskolája, az ún. indoeurópai összehasonlító iskola, amely azt tanítja, hogy a római vallás az archaikus össz-indoeurópai vallás folytatója, azaz Róma sok régi istennel és mítosszal rendelkezett, csakhogy ezeket történeti hősök és események mezébe bújtatta.
A római iskola — R. Pettazoni, A. Brelich, E. Montanari, D. Sabbatucci — a római vallás állami jellegét másodlagosnak tartja, szoros összefüggésben a demitizáció folyamatával. Az istenalakok ún. gondolati magvakból vannak összetéve. A gondolati magvak viszonylag változatlanok, kombinációik viszont, az istenalakok történeti képződmények, tehát változók. Kerényi Károly az istenalakokat tekintette az antik vallás alapjelenségének, s szerinte ezek egybeli mint pszichológiai archetípusok minden népnél azonosak. Ezzel fordult szembe a római iskola, amikor hangsúlyozta, hogy az istenalakok változnak a történelem folyamán, s kutatási módszerük csak a történeti módszer lehet.

A vallástörténeti iskolák eltérő eredményeiből arra lehet következtetni, hogy a római vallás igen összetett képződmény. Köves-Zulauf szerint sajátos vonása a kettősség, az implicit jelleg: az állami felszín alatt magántöbblet húzódik meg; a szent tárgyak mélyén csupán tudott, de nem ábrázolt isteni személy rejtőzik; a kultikus tett mitikus eseményt jelenít meg; a történelem a teológia jelmeze; a mágia az istenvallás leple; a görög mitológia háttérbe szorítja a rómait, de nem szorítja ki végérvényesen.
A vallást általában úgy lehet meghatározni mint kommunikációs rendszert isten és ember között. A római vallásban azonban ez a kommunikáció nem spontán, hanem speciális hozzáértés kell hozzá. E vallásban ugyanis nincs kinyilatkoztatás, nincsenek próféták, nincs igehirdetés, hiányzik a misztikus imádkozás. Ennek ellenére a szent szó rendkívüli súllyal bírt: magában a szóban volt az erő. Csak a ténylegesen kimondott szó számított, függetlenül a vele kapcsolatos szándéktól. A szó az, ami a dolgoknak érvényt szerez, ezért előfeltétele bármilyen állami intézkedésnek: hivatalosan ki kell mondani. Már a Tizenkéttáblás törvény így rendelkezik: „amint a nyelv kimondta, úgy legyen törvény". A szó vallásos funkciójával függ össze a római naptár kialakulása is.
A hónap első napján, az újhold napján, a pontifex hangos kiáltással jelentette az újhold megjelenését. A kiáltani az archaikus latinban a calo igével volt kifejezve, s ebből származik a hónap első napjának elnevezése: Kalendae, amelynek a kalendárium szavunkat köszönhetjük. A szó vallásos jelentőségére utal a fari „mondani, ünnepélyesen kijelenteni" ige és származékai. Belőle származik a fanum a szentély jelölésére: „szavakkal megjelölt terület", vagyis a pontifex szavakkal megnevezte határait. A szó kimondásának (fari) egyetlen célja van: tényállást megállapítani. Így az egyéni sors, a fatum az, ami kimondatott.

A szent szavak hatása sokrétű; egyes szavak létrehoznak bizonyos tényeket, mások megszüntetnek vagy elhárítanak valamit, ismét mások meglévő dolgokat szentesítenek. E szent szavakat azonban abszolút pontossággal kell elmondani: nem maradhat ki egyetlen szó sem a szent szövegből, s a szórenden sem szabad változtatni. E cél érdekében sajátos rendszabályokat alkalmaztak: az imamondó számára egy külön személy írásos szövegből olvasta fel az imát, egy harmadik személy ellenőrizte a felolvasót, egy negyedik a favete linguis formulával intette csendre a résztvevőket.
A hibás szöveg vagy a pontatlanul végzett szertartás végzetes következménnyel járhatott: Tullus Hostiliust Iuppiter villámával sújtotta a szertartás hanyag végzéséért. A római vallásos gyakorlatnak ez a pontosságra való törekvése nagymértékben hozzájárulhatott egyfelől az írás korai terjedéséhez, másfelől az ólatin irodalmi nyelv kialakulásához.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban