logo

XXIII September AD

Róma történelme.

Róma őstörténetéről a Kr. e. 3. század végén kialakult bizonyos irodalmi hagyomány, amely római, etruszk és görög elemeket olvasztott magába. Korábbi, ránk nem maradt források alapján olyan szerzők foglalták rendszerbe, mint Diodorus Siculus, Halikarnassosi Dionysios és Livius. E hagyomány Róma alapítását Trója bukásával hozta kapcsolatba, amelynek dátumát Kr. e. 1184/3-ra tette.
Aeneasnak sikerült elmenekülnie az égő Trójából, hosszas vándorlás után Latiumba érkezett, ahol megalapította Lavinium városát. Apja halála után Iulus új várost alapított az Albai hegyeken: Alba Longát. Vele kezdődött az albai királyok sora: közéjük tartozott Numitor, akinek leánya, Rhea Silvia Mars istentől teherbe esett, és ikreket szült: Romulust és Remust. Öccse, Amulius azonban elűzte bátyját, Numitort, az ikreket pedig kitétette a Tiberis partjára.

A csecsemők azonban egy anyafarkas és egy pásztor közreműködésével megmenekültek, felnőttek és nagyapjukat, Numitort visszahelyezték királyságába. Elhatározták, hogy új várost alapítanak azon a helyen, ahová egykor kitették őket. A szerencse Romulusnak kedvezett: ő alapította meg Rómát Kr. e. 753-ban. Mint Róma első királya sikeresen harcolt a szabinok ellen, s alaposan megnövelte az új város lakosainak a számát. A Capitoliumon templomot emeltetett Iuppiter Feretriusnak és Iuppiter Statornak (Livius 1, 10-13).

A második király, Numa Pompilius a szabin Curesből települt át Rómába. Ó hozta létre Róma vallási intézményeit és papi testületeit. Fölépíttette Ianus templomát, megreformálta a naptárt, bevezette a Vesta-szüzek papi rendjét stb. (Livius 1, 19-21). A harmadik király, Tullus Hostilius igen harcias volt: lerombolta Alba Longát, lakosságát pedig Rómába telepítette át. Katonai sikerei azonban elbizakodottá tették. Hanyagul végezte a Numá-tól Iuppiter Elicius tiszteletére rendelt szertartásokat, ezért Iuppiter villámával lesújtotta (Livius 1, 31). A negyedik király, Ancus Martius, mind a vallási, mind a háborús ügyekre gondot fordított. Ianiculus dombját is a városhoz csatolta, és cölöphidat veretett a Tiberisen, amelynek torkolatánál megalapította Ostia városát (Livius 1, 33).
Ezután rendkívüli fordulat következett be a római királyság történetében. A korinthosi Démaratos fia, Lucumo az etruszk Tarquiniiben feleségül vette Tanaquilt. Mivel itt nagy karrierre nem számíthatott, felesége biztatására Rómába költözött, ahol felvette a L. Tarquinius Priscus nevet. Miután királlyá választották, megreformálta a hadsereget, fényes ünnepi játékokat rendezett, és nagy építkezésekbe fogott a Forum környékén.


A Forum körüli területeket, lerakatta a Capitoliumi luppiter-templom és a Circus Maximus alapjait (Livius I , 35-38). Ancus Martius gyermekei azonban fellázadtak ellene és megölették. Tanaquil eltitkolva férje halálát, a házukban felnevelt Servius Tulliust kiáltatta ki királlyá, aki mind háborúban, mind békében kiválónak bizonyult. Sikeresen harcolt az etruszkok ellen, majd bevezette a census intézményét. Róma városához csatolta a Quirinalis és a Viminalis dombot, s fallal vétette körül a várost (Livius 1, 44-45). Tarquinius Priscus fia vagy unokája azonban, Tarquinius, megölette Servius Tulliust, és átvette az uralmat. Bár zsarnokként uralkodott — ezért kapta a Superbus nevet —, mégis hadi sikereket ért el, és békeidőben sokat építkezett: templomot állított Iuppiternek a Tarpeia-sziklán, folytatta a Circus Maximus építését, csatornáztatta Rómát, megépítve a Cloaca Maximát. Ennek ellenére a Lucretia-botrány kapcsán L. lunius Brutus fellázítja ellene Rómát és száműzetteti. Bevezeti a consulság intézményét, s ezzel véget ér Rómában a királyság (Livius 1, 56-60).

Livius leírásában sok a mondai elem, a regényes fordulat; szélsőséges jellemeket vonultat fel, s folyton kiütközik nevelő szándéka. Sokszor kelti azt a gyanút, hogy későbbi vívmányokat vetít vissza korábbi időkre. Mindez elégséges volt ahhoz, hogy történészek és régészek kétségbe vonják Livius hitelességét, és megkíséreljék feltárni Róma „igazi" történetét.
H. Müller-Karpe őstörténész Róma településtörténetét kutatta. A Palatinuson és a Forumon feltárt legrégibb sírokat a Kr. e. 10. századra datálta, az Esquilinuson és a Quirinalison találtakat pedig a 9-7. századra. Ám nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a legkorábbi római települések maradványai kapcsolatba hozhatók-e Róma alapításával. Einar Gjerstad svéd régész a Forum, a Palatinus és a Forum Boarium építészeti emlékeit vizsgálta. Szerinte a 8. században a Palatinus lehetett a központja egy szerény településnek.
Később Kr. e. 625 és 575 között laza szövetség jött létre Septimontium néven a Palatinus és Esquilinus három-három nyúlványa és a Caelius domb között. Az etruszkok voltak azok, akik elsőként városi külsőt és szervezetet adtak Rómának 575 táján. E hosszadalmas városodási folyamatban döntő mozzanat volt az, amikor a szalmatetős kunyhókat cseréptetős, monumentális templomok váltották fel, a piacteret kikövezték a Forumon, megépítették a Via Sacrút és a fellegvárat a Capitoliu-mon. Szerinte Róma alapítása nem a városfal felállításával kezdődött, hanem egy új centrum, a Forum kialakításával. Róma „alapítása" pedig csak része volt a Közép-Itáliában lezajló nagy urbanizációs folyamatnak. A Rómában talált és Kr. e. 575 és 450 közé fiatúlható vázatöredékek arra utalnak, hogy az archaikus Romi élénk kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn Görögországgal.

K. Christ, úttekintve azokat a törekvéseket, amelyek az ókori irodalmi hagyományt összhangba kívánták hozni az egyetemes indoeurópai hagyományokkal (G. Dumézil), vagy bele akarták illeszteni azt a mitikus és vallásos gondolkodás eurázsiai modelljei be (Alföldi A.), kénytelen megállapítani, hogy a kutatók ellentmondanak egymásnak még olyan általános kérdésekben is, hogy Róma alapításán egy konkrét időpontot kell-e érteni, vagy egy folyamatot, volt-e az etruszk befolyás előtt Róma vagy sem. Ezért jobb elfogadni az irodalmi hagyományt, amelynek jelentősége a későbbi rómaiak számára meghatározó volt: ez a hagyomány alapozta meg politikai és történeti öntudatukat. Az alapítás tradíciója szentté tette Rómát az utódok szemében.
Romulus alakja oly mértékben megragadta Augustus képzeletét, hogy azon töprengett: felvegye-e nevét. A királyok elűzése olyan nyomot hagyott a rómaiak tudatában, hogy például Cató-nak ez volt a véleménye: „minden király természeténél fogva húsevő állat" (Plutarchos, Cato 8), s ha valamely római abba a gyanúba keveredett, hogy királyságra pályázik, életével fizetett. Az irodalmi tradíciót komolyan vették; nemcsak Livius műve tanúsítja ezt, hanem Vergilius Aeneise ugyanúgy, mint Augustus Mars Ultor temploma, amelynek oszlopcsarnokában ott sorakozott e tradíció minden nagy alakja, hogy példaképül szolgáljon a római népnek.

Annál is jobb megmaradni az irodalmi hagyomány mellett, meri a legújabb latiumi és római ásatások mintha azt igazoltfák, hogy nagy vonalakban igaz lehet, eltekintve néhány későbbi eredetű legendás elbeszéléstől, mint az Aeneas-monda. A Szépművészeti Múzeumban 1980-ban rendezett „Róma születése" c. kiállítás magyar nyelvű ismertetője két tanulmányt is közöl a legújabb régészeti leletek tanulságairól. Massimo Pallottino a következőket írja:
„Ma már vitathatatlan, hogy Róma az archaikus korban hatalmának és virágzásának nagy pillanatát érte meg; nem volt kevésbé jelentős, mint az etruszk városok vagy bél-Itália és Szicília nagyobb görög gyarmatvárosai. (Később, a Kr. e. 5. században az etruszk központok általános gazdasági és politikai válsága és a félsziget belsejéből Latiumba benyomuló italikus népek — volscusok, szabinok, aequusok — inváziójának veszélye miatt viszonylagos hanyatlás következett be.)
Ez a tény, amely az antik hagyományban az utolsó királyok (Tarquinius Priscus, Servius Tullius, Tarquinius Superbus stb.) építkezéseinek, hódításainak leírásában tükröződik, a régebbi történészgenerációk hiperkritikájának kereszttüzében állott. Hitelességét újabban a történész Alföldi András is cáfolta, és a későbbi köztársaságkori római annalisztikus történetírók elfogult, propagandisztikus kitalálásának minősítette. Az emlékanyag és a feliratok adatai azonban, különösen az újabb régészeti leletek megvilágításában, jelenleg teljes mértékben igazolták az ókori hagyományt." (22).
Továbbá: „Ami konkrétan a korszak eseményeit és történelmi személyeit illeti, ma minden jel arra vall, hogy az antik irodalmi források elbeszéléseinek valószínűsége lényegesen nagyobb, mint a megelőző időszakokra vonatkozó hagyományé. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy abban a korban vagyunk, amikor az írás széles körben elterjedt, hogy az archaikus emlékek feliratai részben még olvashatók voltak Polybios, Halikar-nassosi Dionysios és Titus Livius idejében" (24).


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban