logo

XXIII September AD

Róma nyelve

Róma nyelve, a latin hosszú évszázadokig igen kis területre korlátozódott: Rómára és Latiumnak Róma felé eső részére. Latium nagyobbik felét ugyanis a volscusok, hernicusok és az auruncu-sok lakták. Miután pedig egész Latiumra kiterjedt, két nyelvjárása is kialakult, a lanuviumi és a praenestei. Lanuvium városa a mons Albanus magaslatán emelkedett Rómától délkeletre, Praeneste pedig keletre terült el. A latinhoz legközelebb álló itáliai nyelv a faliscusi volt, amelyet Etruriában a Tiberis jobb partján fekvő Falerii és Cupena városokban használtak. Ezért beszélhetünk az itáliai nyelveknek latin-faliscusi ágáról. E két nyelv közeli rokonságát jól szemlélteti az alábbi mondat: foied vino pipafo, era carefn (faliscusi) — hodie vinum bibam, cras carebo (latin) — „ma bort iszom, holnap nélkülözöm".

Az itáliai nyelveknek másik nagy, a latin-faliscusival egyenrangú ága az oscus-umber. Az oscus az eredeti oscusok és az őket leigázó samnisok nyelve; Samniumban, Campaniában, Lucaniáhan, továbbá Apulia és Bruttium egy részén beszélték, s a fennmaradt feliratokból fogalmat alkothatunk róla.
Az umber a Tiberis felső folyása és az Adriai-tenger közt fekvő területek nyelve; az iguviumi táblák feliratairól ismerjük. Közel áll hozzá a volscus nyelv, amelyet Latiumban, a Liris völgyében beszéltek. A sabellus gyűjtőnévvel jelölik Közép-Itália kisebb népeinek nyelvét, például a marsusok, paelignusok, marrucinusok, vestinusok, hernicusok, aequusok, aequiculusok, szabinok, praetutiusok és a picenumiak nyelvét.

A fentebb említett itáliai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágát alkotják. Rajtuk kívül egyéb indoeurópai nyelvek is nagy szerepet játszottak Itália ókori történetében, például a görög, a kelta, a japyg, a messapus, a venét és a ligur. Ezek közül a görög játszotta a legfontosabb szerepet az antik Itália kulturális életében, így a rómaiakéban is. Az ión és dór kolóniák a Kr. e. 8. századtól görög városokkal hálózták be Dél-Itáliát és Szicíliát, például az iónok alapították Cumaet, a dórok Tarentumot. A görög kultúra e városokon keresztül közvetlenül hatott Róma szellemi életére.

Különös helyet foglal el az antik Itália nyelvei között az etruszk, amelyet Rómától északra hatalmas területen beszélt az a titokzatos nép, amelyet a görögök Tyrrhénoinak, a latinok pedig Tuscinak vagy Etruscinak neveztek. Kultúrájuk virágkora a Kr. e. 7. századdal kezdődött s a 6.-ban érte el a csúcspontot. Politikailag független városok laza szövetségében éltek, s nagyjából Kr. e. 620 és 500 között Itália nagy részét ellenőrzésük alatt tartották a Pó folyótól Campaniáig, beleértve talán Rómát is Tarquinius Priscustól, az első etruszk származású római királytól.
A Tarquiniusok Rómából történő elűzése után fokozatosan elveszítették déli területeiket. Közrejátszott ebben az a nagy vereség, amelyet Aricia városánál szenvedtek el Ki-. e. 504-ben, de talán az is, hogy észak felől már a gallok szorongatták őket. Tengeri hatalmukat a cumaeiak és szirakúzaiák flottája zúzta szét Kr. e. 474-ben. A Kr. e. 3. század vége felé már egész Etruria Róma fennhatósága alá tartozott.

Eredetüket és nyelvüket egyaránt homály fedi., Hérodotos Kis-Ázsiából, Lydiából származtatja őket, Halikarnassosi Dionysios szerint Itália őslakosai. Mintegy 10 000 feliratuk maradt fenn görög ábécével írva, de megfejtésük még várat magára. Híresek gazdag ház alakú sírkamráikról, amelyeket freskókkal és más dísztárgyakkal ékesítettek, s vallási gyakorlatukról, az Etrusca disciplináról, amely köz- és magánéletüket szabályozta. Róma fejlődésében óriási szerepet játszottak, nemcsak azért, mert a görög kultúrát közvetítették, hanem saját kultúrájukkal is, amely jelentős volt mind az államalkotás, mind a művészetek és az urbanizáció terén. A rómaiak mindig készségesen tanultak más népektől, ellenségtől és baráttól egyaránt, jól kiviláglik ez Livius szavaiból: „Fabius Caerében nevelkedett, vendégbarát családnál, kitanulta az etruszk nép tudományát, s alaposan elsajátította a nyelvet is.
Több szerzőnél olvasom, hogy akkoriban éppolyan általános szokás volt a fiúkat etruszk, mint ma görög tudományra nevelni, de valószínű, hogy ez a férfi, aki ily merészen, álruhában vegyük el az ellenség között, e téren egészen különleges ismeretekkel rendelkezett." (9, 36, 3; fordította Muraközy Gy.)

A fenti nyelvek közül a görögön kívül csak a latin rendelkezik irodalommal. Róma hatalmának terjedésével a latin nyelv is terjedt, és az egységes Római Birodalom létrejötte után a latin vált a birodalom hivatalos nyelvévé, sőt a birodalom nyugati felében az egységes irodalmi nyelvvé. A latin nyelv történetében négy nagyobb korszakot szokás megkülönböztetni:

1. Irodalom előtti kor: kezdetektől Kr. e. 240-ig;
2. Archaikus kor: Kr. e. 240-81-ig;
3. Klasszikus kor (arany- és ezüstkor): Kr. e. 81-től Kr. u. 117-ig;
4. Kései kor: 117-476-ig.

Az irodalom előtti korszak vége felé a latin nyelv egyre jobban terjedt, s eközben szókészlete gazdagodott azon nyelvekből átvett szavakkal, amelyekkel kapcsolatba került. Így átvette az etruszk nyelvből a histrio (színész) és persona (maszk) szavakat, s ez természetes, hiszen Etruriából hívták be a színészeket Rómába; vö. Livius 7, 2. A görögből is igen korán átvett bizonyos szavakat, például machina, gubernare, purpura, oliva, talentum, balneum stb. E szavak megjelenése a görög—latin gazdasági és kulturális kapcsolatok eredményének tekinthető. Az oszk nyelvből származik a fur (tolvaj), Varro szerint szabin eredetű a catus (okos, ravasz) (De lingua latina 7, 46), a cascus (régi) (7, 28) és a februum (engesztelő ünnep), amiről a februarius hónap kapta a nevét stb.

Ugyancsak az irodalom előtti korszak nagy vívmánya az írásbeliség kialakulása Rómában. Livius több helyen említi, hogy a királyok korában már írtak, például Numa Pompilius feljegyzéseket (commentarius) készített bizonyos vallási szertartások végzéséről. Egyes kutatók szerint a latinok a chalkisi görögöktől vették át az ábécét, amelyben idővel a következő 21 betűjel alakult ki:

A, B, C, D, E, F, G, H, I, K, L, M, N, 0, P, Q, R, S, T, V, X.

A chalkisi ábécében ugyanis a gammát C, a deltát a D stb. jellel jelölték, s ezek a betűk megtalálhatók a latin ábécében is. Mások arra gondolnak, hogy a dél-itáliai görögöktől vették át a rómaiak az ábécét etruszk közvetítéssel. Erre abból a tényből következtetnek, hogy a latin betűk nevei nem egyeznek a görög betűkéivel, például bé, cé, dé stb. Amikor a latinok átvették a görög ábécét, azf hang jelölésére nem találtak betűt a görögben, ezért ennek jelölésére átvették a digamma jelét (F), amelyet kezdetben fh-nak is írtak. Azt a hangot pedig, amelyet a digamma eredetileg jelölt, a v mássalhangzót és az u magánhangzót egyaránt a V betűvel jelölték.
Mivel a C betűjel eredetileg a g és k hangot is jelölte, a K feleslegessé vált, s csak a Kalendae szóban maradt fenn: a C betűjel eredeti g hangértéke pedig csak a C (Gaius) és a Cn. (Gnaeus) rövidítésben maradt meg. A g hang jelölésére viszont új betűjelet találtak ki azzal, hogy a C betűjelet egy vesszővel megtoldották, s így jött létre a G betű, amelyet azután a Z betű helyére illesztettek be. Később, Cicero idejében bevezették az Y és a Z betűket, s az ábécé végére illesztették őket.

Természetesen ez a szabályos latin ábécé, a maga egyszerű, de esztétikailag szép betűivel hosszú évszázadok során alakult ki, s azt is jól szemlélteti, hogyan tudták a rómaiak az idegenektől átvett fontos újításokat saját igényeik szerint átformálni. Az első latin nyelvű feliratok betűi ugyanis alig különböznek a korabeli görög és etruszk feliratokéitól.
A betűformák egyfelől karcolásszerűek, másfelől változatosak, ami arra utal, hogy a Kr. e. 6-4. században nem létezett még semmi olyan norma, ami az írást szabályozta volna. Az írás iránya sem normalizálódott még ebben az időszakban, például a Castor és Pollux dedikációs felirata Kr. e. 6. századból és az ún. Duenos-váza felirata a 7-5. századból jobbról kezdődik; a Forum Romanum Cippus felirata, amely a Kr. e. 5. századra datálható, jobbról balra, majd balról jobbra halad úgy, ahogyan az ökrök szántanak, ezért nevezik ezt az írásmódot bustrophédonnak.

A ránk maradt korai feliratokból talán levonható az a következtetés, hogy a latin nyelv és az írástechnika a Kr. e. 4-3. században jutott el arra a fejlődési fokra, amely hosszabb „irodalmi" szövegek leírását is lehetővé tette. A korábbi évszázadokban is használták ugyan az írást, de csak a gyakorlati élet — állami és vallási szükségletek — igényeinek kielégítése céljából.

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban