logo

XXIII September AD

Az archaikus Róma kultúrája

Róma földrajzi fekvése meghatározta lakosainak életformáját és kultúráját. Róma mint szárazföldi város a tenger és a hegyek között terült el a Tiheris-parti dombokon, két kereskedelmi út metszőpontjánál. Az egyik maga a folyó volt, amely Közép-Itáliát kötötte össze Latiummal és a tengerrel. A másik egy szárazföldi út, amely Etruria és Dél-Itália között teremtett kapcsolatot Rómán keresztül. De a Tiberis-kanyar dombjain emelkedő Rómának kedvező hfdfóállása és hídja volt a legrégibb időktől kezdve, először gázló, majd igazi híd formájában. A híd jelentőségét a régi Róma életében jól szemlélteti a római főpapok, a ponti-fexek elnevezése, akik Róma egész vallási életét irányították. A ponti/ex név a pons — híd és a facere ige összetételéből van képezve. „A pontifexek tehát nevük tanúsága szerint eredetileg hídverők voltak... Rómának volt egy régi, tabuk övezte hídja s egy ezzel kapcsolatos igen archaikus rítusa, történelme folyamán pedig a hídépítés jelentőségét alkalma volt többször megtapasztal ni" (Köves-Zulauf Th., 1995, 37).

Róma gazdasági életében az erdőgazdaság, a mezőgazdaság és az állattenyésztés játszotta a legfőbb szerepet, továbbá a város kedvező helyzetéből adódó kereskedelem: Rómában a Forum Boariumon és Capena mellett a Lucus Feroniaeban híres vásárhely volt, amelyet latinok, etruszkok, faliscusok, szabinok és görögök is látogattak. Sőt a katonáskodást is alapvető foglalkozásnak tekinthetjük az ősi Rómában, hiszen e parányi városállam több évszázadon keresztül tőle 10-20 kilométerre fekvő ellenséges városok gyűrűjében élt: volscusok, hernicusok, aequu-sok, szabinok, umberek, etruszkok, latinok fenyegették folyton biztonságát. A latin városok szövetségét csak 496-ban győzte le; régi versenytársát, az etruszk Veiit pedig, amely Rómától mindössze 15 kilométernyire volt, Kr. e. 396-ban foglalta el. Bár Itáliát tenger veszi körül, mégsem játszott a tenger különösebb szerepet az ősi Róma életében, hiszen a tengertől mintegy 25 kilométer távolságban feküdt termékeny földektől övezve. Ez az oka annak, hogy a régi Róma szellemi arculatát a szárazföld alakította, nem pedig a tenger, mint Görögország esetében.

Rómában kezdettől fogva a fakitermelést, az állattenyésztést és a mezőgazdaságot tekintették a legfontosabb tevékenységnek. Feltételezhető, hogy Róma eleinte pásztorkodó királyság volt, mert a Palatinus-domb, ahol az első latin település kialakult, Palesről, a pásztorok istennőjéről kapta a nevét, s a monda szerint Romulus és Remus életében a pásztorkodás és a pásztorok fontos szerepet játszottak. A földművelés, kereskedelem és a katonáskodás fegyelmében élő nép a földművelést tekintette a legnemesebb foglalkozásnak. A régi római hagyományok tisztelője és őrzője, az idősebb Cato így vélekedik erről:
„Amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda. Úgy tartották, hogy ez a legnagyobb dicséret annak, akit így dicsértek. A kereskedőt szorgalmasnak és a vagyonszerzésben serénynek tartom ugyan, de az — mint már említettem — veszélyes és kockázatos. Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb; a legkevésbé irigyelt foglalkozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik." (A földművelésről, előszó 2-3; fordította Kun J.)

De nemcsak az egyszerű katonák művelték a földet, hanem a gazdag arisztokrácia tagjai is, akiket olykor fontos állami tisztségek betöltésére falusi jószágukról hívtak Rómába: „A római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius, négy hold földjét művelte a Tiberisen túl, szemben azzal a hellyel, ahol most a hajóműhelyek állanak — ma Quinctius-féle rét a neve. Éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott, amikor a követek kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel tógáját, s mind a maga, mind az állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását." (Livius 3, 26; fordította Kis Ferencné.)

A földművelés tisztelete és fontossága tükröződik a római névadásban és az értéket jelentő szavakban. Míg a görög nevek többsége fenséget, erőt, dicsőséget áraszt — Periklés, Démos-thenés, Theophilos —, a latin nevek a földműves életről s annak durva valóságáról vallanak: a híres Fabiusok a bab-, Lentulusok a lencse-, Ovidiusok a juhtenyésztésről kapták nevüket; Piso mozsarat, Varu.s csámpást, Strabo kancsalt jelent stb. A pénz neve (pecunia) a szarvasmarha nevéből (pecu) származik, a legjobb (optimus) a vagyonnal (ops) kapcsolatos, a gazdag (locup-les) a szántóföldben való bőséget jelenti, a derék (frugi) a jó termésre, a boldog (felix) a termékenységre, a vidám (laetus) a trágyázásra, a kiváló (egregius) a nyájból való kiválasztásra vezethető vissza. A putare ige tulajdonképpeni jelentése „megtisztítani", „nyesni" majd „megszámlálni" a fákat; ebből vonódott el ahinni,gondalni jelentés. Afenus, a kamat a legértékesebb takarmányra, a fenumra, a szénára (termék, növekedés) utal. A legnagyobb csapás egy római számára, ha hontalanná, peregrinusszó válik, azaz kénytelen földjét elhagyni (vö. Borzsák, 1942, 23-27).

Ahogy szapqródott Róma lakossága, egyre nagyobb területeket kellett elhódítani a mocsaraktól és a vadontól. E nehéz munkafolyamatot tükrözi az a csatornarendszer, amelyet a Kr. e. 6-5. században ástak, például összekötötték az Albano tavat a Tiberisszel stb. A gabonaellátás szempontjából fontos volt a tönköly és az árpa, amelyet a Kr. e. 5. században a triticum nevű búzafajta váltott fel mint kenyérgabona. A szőlőművelést Numa király korában honosították meg; ezt igazolják a Forum 7. század közepére keltezhető sírjaiban talált vitis vinifera maradványok.
Az olajfaültetvények Servius Tullius korában jelentek meg. Fontos szerepe lehetett a táplálkozásban a fügének (ficus); ennek régi ismeretére olyan helységnevek utalnak mint Ficana és Ficulea. Az állattenyésztés jelentőségét mutatja az a tény, hogy a 6. századi Rómában két bőrfeldolgozó kézműves testület is működött. A vidék két fontos természeti kincse volt még az erdők fája és a Tiberis torkolatának lagúnáiból nyert só.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban