logo

XXIII September AD

Livius Andronicus

Tarentum elfoglalása után (Kr. e. 272) került Rómába, igen fiatalon, mert még Kr. e. 187-ben is tevékenykedett. Életének dátumairól már az ókorban vitatkoztak. Cicero Brutusából megtudjuk róla, hogy Gaius Claudius, Appius Claudius Caecus fiának consulsága alatt adatta elő első színdarabját, Ennius születése előtt egy évvel, azaz Kr. e. 240-ben (72). A második pun háború idején, a 207. év eseményeivel kapcsolatban Livius a következőkről tudósít:
„A pontifexek el is rendelték, hogy háromszor kilenc szűznek kell végigvonulnia egy éneket énekelve a Városon. Miközben ezek Iuppiter szentélyében az éneket gyakorolták, melyet Livius költő szerzett, villám csapott Iuno királynőnek az Aventinuson álló szentdlyébe" (27, 37, 7). A Kr. e. 187-es évvel kapcsolatban Hieronymus ezt jegyzi meg: „Titus Livius tragédiaírót híresnek tartják; tehetségével érte el, hogy Livius Salinator, akinek a gyermekeit nevelte, felszabadította." E híradásból nyilvánvaló, hogy korán az előkelő M. Livius Salinator (consul 207-ben) tulajdonába került mint rabszolga, s a házitanító szerepét töltötte be. Feltehetőleg mindkét nyelvet oktatta. A Festus-szótár szerint hivatalos kitüntetésben is részesült: a már említett énekéért hivatalosan átengedték neki Minerva templomát az Aventinuson, ahol írók (scribae) és színészek gyűlhettek össze (333 M).

Livius Andronicus a művelt és fényűző görög Tarentumból került Rómába, s magával hozta mindazt, amit egy fogékony ifjúnak Tarentum adhatott: az iskola élményét, az írás, olvasás, a grammatika és retorikai képzés fontosságának tudatát, a könyvek és a színház szeretetét. Mint olyan tanítónak, aki mindkét nyelvet oktatta, komoly nehézséget jelentett az, hogy mit olvastasson latin nyelven tanítványaival.
A Tizenkéttáblás törvény, Appius Claudius szentenciái és Pyrrhos ellen mondott beszéde feltehetőleg szerepet kapott tananyagában, hiszen Appius Claudius fiainak hivatali évei alatt jutott nyilvános szerepléshez, s ez azt sejteti, hogy valamiképpen e családdal is kapcsolatba került, s pártfogását élvezte. Ezen olvasmányok azonban egy görög szellem számára túlságosan komolynak tűnhettek, s hogy szórakoztatóbb olvasmányt is adhasson tanítványai kezébe, lefordította Homéros Odysseiáját Odusia címen. Választása feltehetőleg azért esett éppen erre az eposzra, mert sok benne a mese, s egyes epizódjai Itáliához kötődnek.
Műfordítási hagyomány és megfelelő epikus szókészlet nélkül lefordítani egy görög eposzt latinra — óriási feladat lehetett. Livius azonban művészien oldotta meg feladatát, amennyiben érezhetően archaizáló, ünnepélyes latin stílusban fordított, amely eltért a korabeli beszélt nyelvtől. A hagyományos római vallásos költészet több elemét átmentette fordításába, s ezáltal azt a római költői hagyományokhoz kapcsolta. A „Musa" helyett az ősi „Camená"-t hívja segítségül, aki Itáliában a vizek és források istennője volt, s a római grammatikai hagyomány a Casmena — Carmena — carmen „ének" szóra vezette vissza. Hermést Mercuriusszal, Kronost Saturnusszal, a görög hexametert pedig az ősrómai versus Satur-niusszal helyettesítette.
Fordításának első sorát Gellius őrizte meg számunkra, aki azt a kérdést vizsgálja, hogy az archaikus „szól" jelentésű igét in-seco-nak vagy insequo-nak kell-e írni. Gellius a c betűvel írt változatot fogadj a el helyesnek, mert egy régi Livius Andronicus kiadásban így találta a fordítás első sorát:

Virum mihi, Camena, insece versutum.
„Férfiról szólj, Camena, énnekem, ravaszról." (18, 9.)


Az Odysseia első sorát tehát pontosan fordítja. A csekély számú ránk maradt töredékből nehéz megítélni, milyen mértékben tudta betartani ezt a pontosságot. Úgy tűnik azonban, hogy nyelvi és római szemléletbeli különbségek miatt olykor eltért az eredetitől. Azt a két sort például, amelyet Devecseri így fordít:

„mert bizony azt mondom, gonoszabban a tengeri vésznél
senkise tudja legyűrni az embert, bármily erős is"
(8, 138-139)


három sorral adja vissza:

Namque nullum peius macerat humanum
quamde mare saevum, vires cui sunt magnae,
topper confringent inportunae undae.

„Mert semmi kínzóbban nem gyötri az embert,
mint a dühös tenger, melyben nagy az erő,
rútul megtörik vészes hullámai." (Festus 352 M)


Szemléletbeli különbséggel magyarázható, hogy ott, ahol Homéros egy hősről azt mondja, hogy „istenekhez hasonló", Livius Andronicus ezt summus adprimus (nagyszerű kiváló) minősítéssel fordítja. Amikor Odysseus felkeresi kondását, Eumaiost, aki persze nem ismeri fel az álruhás, koldusmezbe bújt urát, így fejezi ki megholtnak hitt gazdája iránti szeretetét:

„csakhogy Odysseusért, aki elment, elfog a nagy vágy."
(14, 144., fordította Devecseri G.)


Livius Andronicus ezt a sort második személyben fordítja, szinte jelenlévőnek tünteti fel Odysseust:

neque tamen te oblitus sum, Laertie noster
„Ámde nem felejtettelek el, én Laertiusom."


Livius e helyen személyesebbé, érzelmesebbé formálja az eredetit.

Livius azonban nemcsak a római ifjúságra akart hatni, hanem az egész római népre. A 240-es ludi Romanin színre vitt egy tragédiát és egy komédiát latin nyelvű átdolgozásban. Cicero ugyan mindig egy fabulát említ e bemutató kapcsán, azonban Cassiodorus egyértelműen állítja, hogy Livius e nagy alkalommal egy tragédiát is és egy komédiát is bemutatott (Chronica p. 128 M). Drámaírói tevékenysége nehezen ítélhető meg, mert csak tragédiáiból maradt fenn néhány töredék, komédiáiból csak címeket ismerünk. Tragédiáit az alábbi címeken idézték római utódai: Achilles, Aegisthus, Aiax mastigophorus (korbácsos), Andromeda, Danae, Equos Troianus. Komédiáinak még címei is bizonytalanok: Gladiolus (A kardocska), Ludius (A színész) stb.
Livius Andronicust a latin líra kezdeményezői között is számon tartja a római hagyomány. Sok rossz előjelű csodajel miatt a pontifexek Kr. e. 207-ben engesztelő körmenetet rendeltek el. Livius Andronicus kapta a feladatot, hogy írja meg a szűzek kórusa által éneklendő engesztelő éneket. Miközben a szűzek az éneket gyakorolták Iuno templomában, vihar tört ki, s becsapott a villám a templomba.
A haruspexek javaslatára egy aranytállal kiengesztelték Iunót, majd a decemvirek kijelöltek egy másik időpontot az ünnep számára, és megszabták a szertartás rendjét: „Apollo szentélyéből két fehér tehenet vezettek a porta Carmentalison át a Városba, utánuk vitték Iuno királynő két, ciprusfából faragott képmását, azután következett hosszú ruhában a huszonhét szűz, Iuno királynő tiszteletére éneket zengve. (Ezt az éneket akkoriban a műveletlen emberek talán szépnek érezhették, de ha ma mondanák el, ízléstelennek és művészietlennek találnák.)" (Livius 27, 37, fordította Muraközy Gy.) A Livius Andronicus korabeli rómaiak nyilván szépnek találták az éneket, különben nem részesítették volna állami kitüntetésben szerzőjét.

A római irodalom fejlődése szempontjából Livius Andronicus fordítói és költői tevékenységének jelentősége nem csekély. Három irodalmi műfaj kezdeményezőjét tisztelhetjük benne. Nemcsak meghonosította e műfajokat Rómában, s ezáltal a görög kultúrát terjesztette és az irodalmi ízlést finomította, hanem hozzájárult a latin irodalmi nyelv és verselés fejlődéséhez is, amennyiben stílusbeli és metrikai mintát teremtett a későbbi költők számára.

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban