logo

XXIII September AD

Gnaeus Naevius

A görög Livius Andronicus fontos görög irodalmi műfajokat honosított meg Rómában, örökségét már egy itáliai „római", Gnaeus Naevius vitte tovább. Életével kapcsolatos adatainkat Varro Költőkről c. művéből Gellius jegyzetelte ki (17, 21, 45). Eszerint Kr. e. 235-ben vitte színre első komédiáit Rómában. Az első pun háborúban katonaként harcolt, s erről maga is megemlékezik e háborúról írt eposzában. Gellius campaniai büszkeségéről beszél, ebből arra következtethetünk, hogy Campaniában született 265 körül.
Naevius campaniai öntudata szabadságszeretettel és szókimondással társult. Név szerint támadta a híres arisztokratacsaládot, a Metellusokat. A szerencsés véletlen megőrizte az utókor számára azt a verssorát, amelyben a Metellusok nagyratörését kritizálj a:

Fato Metelli Romae fiunt consules.
„Metellusok Rómában sorstól consulok."

A feldühödött Metellus consul így válaszolt neki:

Malum dabunt Metelli Naevio poetae.
„Metellusok lesújtják Naeviust, a költőt."


Be is váltották ígéretüket: Kr. e. 206-ban Q. Metellus consul lett, testvére pedig praetor, s mint az igazságszolgáltatás legfőbb képviselője, be is börtönözte a költőt. A börtönben durván bántak vele; a hagyomány szerint ezt tükrözi Plautus Hetvenkedő katona c. komédiájának e négy sora:


„Építkezik: karjából rak álla alá oszlopot.
Jaj, bizony, sehogyse tetszik nékem ez a művelet:
mert hallom, egy barbár költő álla ilyen oszlopos,
akit két katona őriz éjjel-nappal szüntelen."
(209-211; fordította Devecseri G.)


Gellius úgy tudja, hogy a börtönben írta a Jós és a Leon című komédiáit, s ezekben visszavonta sértő kijelentéseit, ezért a néptribunusok kiszabadították (3, 3, 15). Hieronymus a 201-es évhez azt a megjegyzést fűzi Krónikájában, hogy Naevius komédiaíró Uticában meghalt, akit Rómából a nemesek, különösen a Metellusok száműztek. Ez azt jelenti, hogy a börtönből való kikerülése után is kritikával szemlélte az előkelők világát, s nemtetszésének hangot is adott.

Sírverse, amelyből Gellius szerint campaniai büszkeség árad, így hangzik:

„Ha istennek szabad volna embert siratni,
siratnák a Caménák, Naeviust, a költőt.
Mert miután Orcusnak kincstárába vitték,
elfelejtett Róma latin nyelven beszélni."
(1, 24, 2)


Naevius is, mint Livius Andronicus, három műfajt művelt: a komédiát, a tragédiát és az eposzt. De legjobban a komédia felelt meg vérmérsékletének. Mintegy harminc komédiájának a címe maradt ránk. Kedveli az -oria, -aria végű címeket: Agitatoria (A kocsihajtó), Testicularia (A hólyag), Carbonaria (A szénégető) stb. De görög című komédiáiról is tudósít az utókor: Aeon-tizomenos (A meglőtt), Glaucoma (A hályog) stb. Az újkomédiából vette mintáit, de az eredetihez nem ragaszkodott túlságosan: egy-egy komédiába más komédiákból vett részleteket is bedolgozott; ezt az eljárást nevezték az antikvitásban contami- natiónak.

Komédiáinak töredékei is tanúsítják, hogy a szabadságot mindennél fontosabbnak tartotta: „Én mindig többre értékeltem és sokkal fontosabbnak tartottam a szabadságot, mint a pénzt." (10. R.) „A szabad játékokon szabad nyelven fogok szólni." (112. R.) Keserűen kérdezi egy másik töredékében, miért züllik le olyan gyorsan az állam. Az aranyifjak kicsapongásait is felhánytorgatta, még a Scipiók híres családjáét is. Gellius említi, hogy az idősebb Scipio, elfoglalván egy várost Hispaniában, foglyul ejtett egy gyönyörű szüzet, de érintetlenül visszaküldte családjának. Csakhogy ugyanez a Scipio — folytatja Gellius — fiatal korában meglehetősen szabados életet folytatott; Cn. Naevius költő ugyanis ezt írta róla:


„Még őt is, aki bátor kézzel hősi tetteket vitt véghez,
Kinek műve most is áll még, s hírneves a nemzetek közt,
őt az apja egy köpenyben hozta vissza utcalánytól."

Lehet, hogy e sorok hatására vélekedett úgy Valerius Antias, szemhehelyezkedve a többi történetíróval, hogy Scipio nem adta vissza családjának a szépséges leányt, hanem megtartotta magának — fejezi be a történetet Gellius (7, 8, 5-6).
Sajnos, komédiáiból csak rövid töredékek őrződtek meg. Egyedül a Tarentilla (Tarentumi lány) című darabjának témájáról alkothatunk némi fogalmat magunknak. Két apa két fia keresésére indul. Sejtik ugyanis, hogy az ifjak idegenben pazarolják az atyai vagyont. Ezt a római ifjak a római komédiákban gyakran megteszik, s a papák, spórolósak lévén, ezt zokon veszik. A fiúk Tarentillánál vannak, aki szakmáját művészi fokon űzi, s képes arra, hogy vendégeinek népes táborát magához édesgesse:


„Mint a labda
játszóknak karában ettől ahhoz száll s mindenkié: ennek
bólint, arra kacsingat, ebbe szerelmes, húz ahhoz,
míg kezét odanyújtja egynek, lába másnak ad jelet; egynek
gyűrűt, szemrevalót ad, ajka másikat hívogat; ezzel
énekel, ámde annak ír tenyerébe ujja betűt."
(Fordította Tótfalusi I.)


Tragédiáiból is fennmaradt néhány töredék, a következő címek alatt: Andromacha, Equos Troianus, Danae, Hesiona, Iphi-genia, Lycurgus stb. Mint e címek mutatják, a klasszikus görög tragédiairodalom témáit dolgozta fel, elsősorban a trójai mondakört. Feltűnő, hogy két tragédiájának a címe már Livius Andronicusnál megtalálható, s ez talán azzal magyarázható, hogy versengeni kívánt idősebb kortársával. A tragédiaírás terén is újított, amennyiben megteremtette a római tárgyú tragédiát, a fabula praetextatát. Varro említi Romulus c. tragédiáját, amely címéből ítélve Róma alapítását dolgozta fel (De lingua Latina 7, 54).
Szintén Varro tudósít Clastidium c. praetextájáról (De lingua Latina 7, 107), amelynek főhőse, M. C. Marcellus Kr. e. 222-ben consulként legyőzte a gall insubereket, s vezérüket, Viridoma-rust párbajban megölte, s megszerezte tőle a spolia opimát.
E győzelem eredményeként került Gallia Cisalpina római fennhatóság alá. Marcellus 208-ban halt meg, s lehetséges, hogy Naevius drámáját a temetés alkalmával rendezett játékokra írta. Naevius, aki folytonosan támadta a római arisztokratákat, feltehetőleg a római nép hősét látta a plebejus Marcellus consulban. Abból a tényből, hogy bizonyíthatóan írt fabula praetextatát, következtethetünk arra, hogy a komédiái között is lehettek olyan darabok, amelyek itáliai témákat dolgoztak fel, például a már említett Testicularia vagy a Triphallus már címükkel is itáliai bohózatokra emlékeztetnek, s ha ez így van, akkor a fabula to-gata terén is kezdeményezőnek tarthatjuk.

Naevius tehát Livius Andronicus kezdeményezését folytatta, de tovább is lépett rajta, mert nem pusztán fordított és adaptált, hanem eredeti drámai műveket is alkotott, mégpedig római tárgyú tragédiákat és komédiákat. Római témakört dolgoz fel egy általa meghonosított új műfajban, a Bellum Poenicum c. eposzában. A homérosi tradíciótól eltérve a közelmúltból vette témáját: az első pun háborút énekli meg, amelyben maga is részt vett. Gellius szerint utalt is erre eposzában, azonban erre vonatkozó töredéke nem maradt fenn.
Mintaként a hellenisztikus kor epikája lebeghetett a szeme előtt: ezzel magyarázható művének rövidsége. Suetonius említi ugyanis, hogy C. Octavius Lampadio osztotta fel hét könyvre Pun háborúját, s ebből arra következtethetünk, hogy 4-5 ezer sor terjedelmű lehetett. A hellenisztikus eposz hatásának tulajdonítható az is, hogy kedvelte a főtémától eltérő hosszú kitérőket. Bár saját korának eseményeiről szól eposza, a főtémához mégis csak a harmadik könyv vége felé jutott el.
A töredékek ugyanis arra utalnak, hogy Aeneasszal kezdte eposzát, leírta bolyongását; például Anchises még a harmadik könyvben is szerepel. De ismertette a két ellenséges város, Róma és Karthágó alapítását is, tehát ugyanazt tette, amit később majd Vergilius. Az Odysseia és az Ilias témáját ötvözte: az utazást és a harcot. E tekintetben a Bellum Poenicum több szempontból is az Aeneis előzményének tekinthető, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Aeneis több közismert epizódja már Naevius eposzában is szerepelt: Aeneas elbeszéli Trója pusztulását, vihar a tengeren, Anna és Dido, Sibylla stb.

A mintegy hatvan ránk maradt töredékéből arra következtetnek a kutatók, például Scevola Mariotti, hogy stílus tekintetében a Pun háború tipikusan latin mű. Mint Livius Andronicus Odu-siája és az egész archaikus tragédia, kerüli a nyilvánvaló gréciz-musokat. Helyettük tükörfordításokat alkalmaz, például arquite-nens (nyílhordó) ti. Apollón, bicorpores (kéttestű) ti. Gigászok, silvicolae (erdőlakó) ti. a legrégibb itáliai népek. Ezen összetett epikus szavak ünnepélyességet árasztanak úgy, mint a Naevius korában is már nyilvánvaló archaizmusok, például az egyes számú birtokos eset -as végződése: fortunas; az etimologizáló archaizmusok: Balatium a Palatium helyett, mert a balare (bőg) igével hozza kapcsolatba. Archaikus a praetor szó használata consul jelentésben.

Mondatfűzésben kedveli az arányos mellérendelést, kötőszóelhagyással (asyndeton), például:

res dinas edicit, praedicit castus
„szertartást kihirdeti, elmondja tisztán"
(50. töredék)

Szó- és hangismétlésekkel ünnepélyességet kölcsönöz sorainak:

amborum uxores
noctu Troiad exibant capitibus opertis flentes
ambae, abeuntes lacrimis cum multis.

„mindkettő hitvese
éjjel Tróját elhagyta, eltakarván arcukat,
eltávozván mindkettő sírt sok-sok könnyet ontva."
(2. töredék)


Az alliteráció homoioptótonnal (rímmel) társul: flentes ambae abeuntes. Még a történeti eseményeket leíró „prózaibb" részekből is egyszerű méltóság árad, mint az archaikus jogi és szakrális szövegekből:

transit Melitam
Romanus exercitus, insulam integram
urit, populatur, vastat rem hostium concinnat.

„átmegy Melitán
a római hadsereg, az egész szigetet
égeti, vágja, pusztítja, az ellenséget zaklatja"
(22. töredék)


Tipikusan ősrómai az urit, populatur, vastat trikólon: a pontosító szinonimahalmozás az archaikus imádságok sajátja.

Ugyanezt a művészi szándékot juttatja kifejezésre az eposz versformájával, a versus Saturniusszal, amely egyértelműen szakrális forma, s vallásos fenséget hordoz. Nem valószínű ugyanis, hogy Naevius azért választotta ezt a versformát, mert a görög hexameter kezelésében járatlan volt. Rómában már hosszú idő óta ismerték a görög jóslatok versformáját, a hexametert, s feltételezhető, hogy Naevius korában létezett már egy „la-tinizált" változata, amelyet pár évtizeddel később — művészi céljaival összhangban — Ennius átvett és megújított.
Naeviust a római egyszerűség ősi eszménye vonzotta, s eposzának formája is ezt sugározza. Ezt érezte meg Cicero, amikor Brutusában megjegyzi, hogy az a Naevius, akit Ennius a vatesek és a Faunusok közé sorolt, úgy gyönyörködteti őt Bellum Poenicumával, mint Myrón szobraival, amelyekről kissé fentebb azt állítja, hogy nem tökéletesek ugyan, de azért szépek (72-70).

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban