logo

XXIII September AD

A római színjátszás kialakulása

A fentebb vázolt politikai események, elsősorban az I. pun háború győztes befejezése keltette fel Rómában az igényt az önálló cselekménnyel bíró görög típusú dráma iránt. Ezt az igényt elégítette ki Kr. e. 240-ben Livius Andronicus, amikor előadatott Rómában egy görög típusú drámát. Ezzel megszületett az irodalmi színjátszás Rómában. Ezen esemény újszerűségét könnyű belátni, ha a korábbi római „színházzal" vetjük egybe, amelyről Livius így tájékoztat:
Kr. e. 364-ben járvány tört ki Rómában, s mivel azt semmivel sem tudták csillapítani, többek között „megpróbálkoztak az eddig csak cirkuszi látványosságokban gyönyörködő és harchoz szokott nép előtt újdonságnak számító színjátszással is. Egyébként, mint minden kezdet, ez is nagyon szerény, ráadásul idegen eredetű is volt. Az Etruriából behívott színészek nem mondtak szöveget, a szöveg tartalmát mozgással sem fejezték ki, csupán fuvolaszóra, tuscus módon, nem is bájtalan táncot lejtettek.
Az ifjak utánozni kezdték őket, tréfás, rögtönzött versekkel csipkedték egymást, és mozgásukat a szavakhoz igazították. Így a kezdeményezés népszerűvé vált, és a gyakori előadásokon mind tovább fejlődött. S minthogy a színész neve tuscus nyelven ister, a hazai szereplőket is »histrio«-nak nevezték el. Most már nem a fescenniumi játékokhoz hasonló, rögtönzött, csiszolatlan és darabos alkalmi versekkel feleseltek egymásnak, hanem szorosan a dallamhoz kötött, megfelelő mozdulatokkal kísért saturákat adtak elő, és az énekkel alkalmazkodtak a fuvolakísérethez. Néhány évvel később, mint mondják, Livius vállalkozott elsőnek arra, hogy a saturák után egységes cselekményű művet alkosson." (7, 2; fordította Muraközy Gy.)

Szilágyi János György az etruszk vázák ábrázolásai alapján megállapítja, hogy a színjátszás Etruriában az 5. század végétől biztosan hivatásos színjátszók tevékenysége volt. Mimetikus és parodisztikus táncokat adtak elő szatírnak öltözött kórusok. Az idézett Livius-hellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy mind a tánc, mind a fuvolajáték régóta ismeretes volt Rómában, ezért Livius beszámolójában a „tuscus módon" való fuvolával kísért táncoláson van a hangsúly: idegenből hozott rituális funkciójú aktussal akarták megszüntetni a járványt. S ez esetben igen fontos volt az „idegenből átvett forma" szigorú megtartása. A ludi scaenicit így beleillesztették a ludi circenses hagyományaiba, amelyek szintén etruszk eredetűnek tarthatók.

Livius fejlődésében kívánja ábrázolni a római színjátszást: az etruszk ludiók előadásai és a Livius Andronicusszal megjelenő argumentumos dráma között volt egy átmeneti színházi műfaj, a satura, amely az ősi római szokásokon alapuló csipkelődés (iocularia) és az etruszk zenés táncelőadások ötvözésével jött létre. E praedramatikus római színpadi műfaj létezését nem lehet kétségbe vonni. Ez a satura többféle metrumot használt (impletae modis) szemben az egyetlen metrumot alkalmazó költői szatírával. Bár a satura szó etimológiáját nem sikerült még tisztázni, mind a görög satyros, mind a latin satur (jóllakott, betelt) szóra való visszavezetésének vannak nehézségei. Szilágyi népetimológiával lehetségesnek tartja a satyrosból való eredeztetést:
„Nem képzelhető el azonban egy népetymologiás képzés a szatíroknak nyilván Itália-szerte ismert nevéből annak megnevezésére, ami láthatóan legalább részben a szatírok játéka volt?" (1981, 94) Sőt az is elképzelhető, hogy a szatírok játékával részben azonosítható satura már korábban létezett Rómában, a 364-es behívástól függetlenül, s e gyakorlat visszhangja lehet a Dionysiosnál fennmaradt leírás a Kr. e. 499-ben tartott játékokról. A 364-es „behívás" aktusa csak szentesítette ezt a gyakorlatot, és az állam által rendezett hivatalos ludi scaenici részévé tette.

Livius leírása szerint a cselekményes drámát már hivatásos színészek adták elő, háttérbe szorítva a római ifjúságot: „S miután az így kialakított műfaj kiszorította a történetekből a kacagást, a kötetlen tréfát, s a mulatság lassan művészetté fejlődött, az ifjúság, átengedve az ilyen darabok előadását a színészeknek, visszatért a régi megszokott verses, tréfás rögtönzésekhez. Ezeket később utójátéknak nevezték, s az Atellana-bohózattal kozták kapcsolatba."
Livius leírásával azt akarja szemléltetni, hogy az egyszerű és puritán római szokások hogyan váltak idegen hatásra, idegen minták utánzásával mértéktelenné, s ezzel erkölcsileg veszélyessé, azaz az etruszk és a görög színjátszással (a res peregrinával) „a színjátszásnak egy konstruktív-római vonalát" állította szembe, s ezt a vonalat a római ifjúság képviselte, amely az ősök kultuszához és a különböző ünnepi alkalmakhoz kapcsolódó népi színjátszást művelte, többek között az oszk eredetű Atellanát. Az Atellana kezdetben valóban népies műfaj volt, s nagy hatással volt a római komédia fejlődésére olyannyira, hogy a Kr. e. 2. és 1. század fordulóján „irodalmi" műfajjá vált.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban