logo

XXIII September AD

A római színház műfajai, sajátos jellege

A római irodalmi dráma első szerzői (Livius Andronicus, Nae-vius stb.) négy fő drámai műfajt teremtettek meg. Ezen négy műfaj mindegyike a fabula nevet kapta mint általános elnevezést, s a mellé tett jelzővel jelölték fajait. Afabula palliata a görög környezetben, görög szereplőkkel játszódó komédiát jelentette, s azért kapta ezt az elnevezést, mert a szereplők tipikusan görög ruhadarabja a pallium (a köpeny) volt. A fabula togata a római környezetben római szereplőkkel előadott komédia, amely népiesebb, komikusabb volt, mint a polgári görög komédia.
A fabula cothurnata görög típusú tragédia, a görög tragikus színészek vastag talpú cipőjéről, a cothurnusról elnevezve. Végül a fabula praetextata vagy trabeata a római tárgyú tragédia, amelynek szereplői a színpadon a római magistratusok ruháját, a toga praetextát vagy a trabeát viselték. Az archaikus kor drámájából csak a palliata maradt fenn.
A görög típusú tragédiák szerzői többnyire görög tragédiákat fordítottak le és dolgoztak át latinra, elsősorban Euripidés, olykor Aischylos drámáit. Sophoklést túlságosan attikainak érezték, ezért csak elvétve fordítottak tőle. Euripidést főleg racionalizmusa és stílusának az élő nyelvhez való közelállósága miatt részesítették előnyben: jobban megfelelt a latin szerzők realizmusigényének, mint a másik két tragikus.

A görög drámából a kórust csak részben vették át, s szerepét a minimálisra csökkentették. Alkalmazták viszont az éneket, mind szólók, mind duettek formájában. Ezeket az énekeket lírai versmértékekben írták, strófatagolódás nélkül. Ennek ellenére mégiscsak szűkítették a görög darabok zenei sokszínűségét, amennyiben a lírai részek ritmikailag és dallamilag egysíkúbbak lettek.
Az énekek (cantica) vagy a fuvolaszóval kísért recitált részek párbeszédes jelenetekkel (diverbia) váltakoztak. A lírai versekben a hosszú szótagban bővelkedő baccheus és creticus tetra-meterek váltak kedveltté: már Livius Andronicus töredékeiben megjelennek.
A komédiában egészen más volt a minta és az utánzat viszonya. Az ókomédia, s annak legmarkánsabb szerzője, Aristopha-nés nem hatott a rómaiakra. Ez érthető, hiszen egyfelől Görögországban sem élte túl a peloponnészoszi háborút, másfelől humora és témája túlságosan Athénhoz kötődött: Athén konkrét politikai és szellemi életéhez. Tökéletesen megfelelt viszont a római viszonyoknak és ízlésnek a görög újkomédia: Menandros (342-292), Philémón (361-262), Diphilos (Kr. e. 4-3. század) és Démophilos. A fennmaradt darabok didascaliái és prológusai ugyanis gyakran megadják a görög eredeti szerzőjét, s ez többnyire a fenti görög szerzők egyikével azonos. Közülük Menand-rost ismerjük a legjobban: csak tőle maradtak fenn egész darabok és hosszabb töredékek, ám ezek is a legújabb időkben kerültek elő.
A görög újkomédia a hellenizmus polgári világát tükrözi, mégpedig a Nagy Sándor háborúitól felzaklatott világ polgárainak magánéletét: a hagyományos és új erkölcsök ütközését, a véletlentől irányított világot, a családok szétesését, szabadok és rabszolgák életének fordulatos változékonyságát. A konkrét történeti események hatására tipikus alakok jelennek meg az újkomédiában: a szigorú apa, a könnyelmű és szerelmes ifjú, az elcsábított leány, a dicsekvő katona, az élősdi, a kerítőnő, a ravasz rabszolga, a jószívű utcalány. Ahogy az újkomédia szereplői előtt kinyílt a nagyvilág Nagy Sándor hódításai következtében, ugyanígy kitágult a világ a rómaiak előtt. A hadjáratokból visszatért katonák az idegen népek új és érdekes életmódjáról beszéltek, s ez az élet áradt feléjük az átdolgozott görög komédiákból.

A komédia célja elsősorban a szórakoztatás, s ezt a cselekmény izgalmas és fordulatos bonyolításával kívánta elérni. Ebben fontos szerepet játszott a személyek összetévesztése és cseréje, eltűntek váratlan megkerülése, a szereplők szociális helyzetében hirtelen bekövetkező változások: a rabszolgáról kiderül, hogy szabad ember stb. Gyakran szolgál a derültségkeltésre az a helyzetkomikum, amikor az egyik szereplő a cselekmény valamely lényeges mozzanatát nem ismeri, a nézőközönség viszont igen. Művészileg hatásos a komikus irónia, például Terentius-nál; Plautusnál a népies humor, a szóviccek áradata. A felismerésben és a szerencsés végkifejletben fontos szerephez jutnak az ismertetőjelek: gyűrűk, nyakláncok stb.
A polgári újkomédia nem volt annyira helyhez kötött, mint az ókomédia, mégsem lehetett változatlanul áttenni latinra. A szerzők általában nem romanizálták ezeket a darabokat: a helyszín és a szereplők görögök maradtak, azonban Plautus több római elemet, utalást beleszőtt darabjaiba. Terentius és a későbbi pal-liataírók kerülték az efféle beavatkozást, s emiatt a komédia elsekélyesedett: megmaradt a fordítás szintjén.

Ahogyan a tragédiában nem volt kórus, úgy a komédiában sem. Ez azonban természetesnek tekinthető, hiszen a görög újkomédia is mellőzte. Csupán a felvonásközökben alkalmazott zenével kísért kórusokat, ezek azonban betétek voltak, nem tartoztak szervesen a darab cselekményéhez. Plautus Hajókötél c. darabjában található egy ilyen kórus a második felvonás elején, a halászok kórusa (290-305). Az újkomédia és a római komédia zenéjéből nem maradt fönn semmi; e műfaj zenei kíséretére csak a darabok metrumaiból lehet következtetni.
Az újkomédia párbeszédei többnyire hatos jambusból, olykor jambikus vagy trochaikus tetrameterekből épülnek fel. Plautus eltért ettől a hagyománytól: hatos jambusban írta a zenekíséret nélküli részeket, illetve trochaikus tetrameterben. A recitált részeket hét vagy nyolc verslábból álló hosszú sorokban, a canticumokat, az ún. szólószámokat vagy áriákat, különféle váltakozó metrumokban komponálta. Ezek nem szakítják meg a darabok cselekményét, hanem folytatják azt. E plautusi áriák eredete vitatott: egyes kutatók görög előzményekre gondolnak, mások Plautus újításának tekintik.

A színészek többnyire külföldiek, felszabadított rabszolgák voltak, akik társulatokba csoportosultak, amelyeknek élén az igazgató, a dominus gregis állt, aki a darabot rendezte, s a főszerepet játszotta; például P. Publilius Pellio Plautus-darabokat adott elő, L. Ambivius Turpio pedig Caecilius Statius és Teren-tius darabjait. A színészek a darabokat a szereplők társadalmi állásának, nemének és foglalkozásának megfelelő ruházatban és kellékekkel adták elő. Az antik ábrázolásokból arra következtethetünk, hogy nemüknek és jellemüknek megfelelő álarcot viseltek, lévén hogy egy társulat kevés, négy-öt főből állt, és a női szerepeket is férfiak alakították, mert a mímus kivételével nők nem léphettek színpadra.
A színházi előadások kezdettől fogva az isteneket kiengesztelő vallásos kultusz részét képezték, és nagy vallásos ünnepekhez kapcsolódtak. A ludi Romanit Iuppiter Optimus Maximus tiszteletére tartották szeptemberben; 240-ben ezen az ünnepen adatta elő Livius Andronicus az első görög típusú drámát Rómában. Szintén luppiter tiszteletére tartották a ludi Plebeiit Kr. e. 214-től, s ezen mutatták be Plautus Stichus c. darabját 200-ban. Ezt az ünnepet novemberben tartották. Apollón tiszteletére vezették be Kr. e. 212-ben, a második pun háború vészterhes idejében a ludi Apollinarest, s ezen 169-től tartottak színházi bemutatókat, júliusban.

A ludi Megalensest szintén a második pun háború idején alapították 204-ben, Magna Mater, Cybele tiszteletére áprilisban, s ezen kezdettől fogva voltak színházi előadások. Ezenkívül különleges alkalmakkor, triumfus, temetés stb. is tartottak színielőadásokat. A játéknapok évi száma a köztársaság idején 11 és 18 nap között ingadozott; Augustus alatt már elérte a 43 napot. Hamar felfedezték, hogyan lehet egy sikeres darabot megismételni, többször előadni. A római vallásban alapvető volt a rítus szigorúan pontos végrehajtása. Ha ez pontatlan volt, vagyis végzése közben formai hibát követtek el, a szertartást — így a színházi előadást is — meg kellett ismételni, ez az ún. instaura-tio. Például Kr. e. 205-ben a ludi Plebeiit hétszer kellett megismételni, s gyanítani lehet, hogy ennek oka a bemutatott Miles gloriosus c. plautusi komédia sikere volt.
A színház, a színpad ideiglenes jellegű volt, fából készült és ponyva borította. Már Kr. e. 155-ben kísérleteztek állandó jellegű kőszínház felépítésével, azonban Scipio Nasica leromboltatta, s törvénnyel tiltatta meg hasonló színházak építését.

Az első kőszínházat Rómában Pompeius építtette Kr. e. 55-54-ben porticusszal együtt. A színpad széles volt, de nem nyúlt hátra mélyen. Gyakran ábrázolt utcarészletet, több házzal, amelyek lehetővé tették a színészek be- és kijárását. Előterében állt egy oltár, amelynél a fenyegetett személy oltalmat kereshetett. Függöny kezdetben nem volt, s a darabot egyvégtében játszották. A függönyt (aulaeum) a színpad elején a padlózatban kialakított nyílásból húzták fel, s ezzel elzárták a színpadot a nézők szeme elől. Így a függöny leengedése jelezte az előadás kezdetét, felhúzása pedig a végét.
A felvonásokra való osztás későbbi eredetű. Az énekrészeket fuvolával kísérték, s gyakran a fuvolás játszotta a közjátékot is. A fuvolának több válfaja volt, s a cselekmény igényeinek megfelelően alkalmazták. A zenét minden darabhoz külön komponálták. A ránk maradt didascaliákból tudjuk például, hogy Plautus Stichus című darabjához Marcipor Oppi, Terentius Phormio című komédiájához pedig Flaccus Claudii komponálta a zenét. Mint nevük is elárulja, rabszolgák voltak.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban