logo

XXIII September AD

A satura műfajának problematikája

Mint fentebb láttuk, Livius rekonstrukciója szerint „az etruszk ludiók előadásai és a Livius Andronicusszal megjelenő argumentumos dráma között volt egy átmeneti színházi műfaj, a satura, amely az ősi római szokásokon alapuló csipkelődés (iocula-ria) és az etruszk zenés táncelőadások ötvözésével jött létre". Kerényi Károly és mások ezt a drámai saturác a görög satyr-játékokra vezették vissza. Mivel azonban ez a saturatípus nem felelt meg a római szellemnek, Ennius irodalmi saturává változtatta, a nevet azonban megtartotta, mert az irodalmi satura megőrzött valamit eredeti drámaiságából (Kerényi, 1970, 111). Bár e nézet már Diomedes 4. századi grammatikus összefoglalásában is megtalálható (satura — a satyris: Grammatici Lat. I. p. 485. K.), ez az etimológia azonban nem bizonyítható, és Ennius saturatöredékei sem támasztják alá.
Diomedes azonban három másik értelmezést is említ, s mindegyiknek lényege a változatos bőség. Az első értelmezés szerint a satura a lanx saturáról kapta volna a nevét, arról a tálról, amelyet különféle zsenge termékekkel teleraktak, s mint bőségtálat felajánlottak az isteneknek. A második értelmezés pástétomszerű töltelékről (a quodam genere farciminis) eredezteti, a harmadik pedig a lex per saturamról, azaz olyan törvényjavaslatról, amely több rendelkezést egyesített. Az újabb kutatásban általában a lanx satura értelmezést fogadják el, mert Ennius töredékei is megfelelnek ennek az értelmezésnek: különféle versformában írt változatos tartalmú történetek, mesék, talányok, nyelvi játékok, amelyeknek célja a szórakoztatás és a tanítás.

Már Diomedes határozottan elkülönítette ettől a tarka szórakoztató műfajtól azt a szatírát, amelyet a görög ókomédia mintájára az emberi hibák ostorozására írtak. Ennek a támadó hangvételű szatírának a megteremtője Lucilius. Lucilius tehát megtartotta a tematikai változatosságot és a verses formát, a szatíra hangvételét azonban támadóvá formálta át, s így született meg az a kritizáló, szatirizáló verses műfaj, amelynek versformája Horatiustól kezdve kizárólag a hexameter lett. Erről a verses műfajról mondja Quintilianus: Satura quidem tota nostra est (10, 1, 93) — „a szatíra pedig teljesen a miénk", azaz a szatírát nem a görögöktől vették át a rómaiak, hanem ők maguk teremtették meg. A satura lanx értelmezés összhangban van Quintilianus véleményével, ezért is fogadható el legvalószínűbb magyarázatként.
A szatíra római eredeztetése azonban nem zárja ki azt, hogy a görög hatás ezen műfajon is alakított, például a görög iambos-költészet, az 6- és újkomédia. De számolhatunk az ún. menipposi szatfra hatásával is, bár ez formájában különbözik a római szatírától. Az antik hagyomány a gadarai Menipposra vezeti vissza, aki a Kr. e. 3. sz. első felében élt, s mint cinikus filozófus meghökkentő erkölcsi tanításait verssel kevert prózában, dramatizálva adta elő. Műfaját később Varro, majd Seneca újította fel.



Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban