logo

XXIII September AD

A luciliusi szatíra formái, témái, stílusa

Luciliusnak egyes könyvei egyetlen hosszú, kerek egész szatírából álltak, más könyvei több rövidebb szatírából. Egyik-másik könyvét később külön címen idézik; például az első könyvet Lactantius az Istenek tanácsa címen (Deorum concilium) idézi (Institutiones divinae 4, 3, 12), és kijelenti, hogy Lucilius kigúnyolta azokat az imádkozókat, akik Iuppitert atyának nevezték. Úgy tűnik azonban, hogy a hosszabb formát csak a második gyűjteményben alkalmazta. Amennyire ez a töredékekből kiszűrhető, sokféle elbeszélő formát használt szatíráiban: közmondást, anekdotát, mesét, emlékezéseket, tudományos előadást, levelet, dialógust, tanácskozást stb. Sokszor élt a paródia és a travesztia eszközeivel is, de kedvelte a látványos gondolat alakzatokat is: a megszólítást, a költői kérdést, a feltételezett ellenfél ellenvetéseit, megszemélyesítést stb.
A szórványos töredékek alapján kockázatos lenne Lucilius mindegyik könyvének és szatírájának témáját meghatározni. W. Krenkel, vállalva a kockázatot, elvégezte ezt a feladatot Luci-lius-kiadásában, de hogy jelezze, milyen ingoványos talajon jár, rekonstrukciójának a Somnia (Álmok) címet adta (Krenkel, 1970, 63-98. o.). Valóban lehetetlen minden egyes könyv témáját biztosan meghatározni, néhányét azonban nagy valószínűséggel meg lehet állapítani.

A 26. könyvét, azaz első szatíráját egy dialógussal indítja, amelyben szatíraírói tevékenységét indokolja meg: belső szükségletből ír, ettől senki sem tántoríthatja el. Azt akarja, hogy olyan emberek olvassák, akik nem a legműveltebbek, de nem is a legműveletlenebbek: ab indoctissimis/nec doctissimis legi me (591-92. K.). E könyv egyik darabja Q. Caecilius Metellus Macedonicus ellen irányult, aki híres beszédében azzal biztatta az előkelő rómaiakat a házasságra, hogy a házasság bár kellemetlen teher, mégis hazafias kötelességből vállalni kell (v. Gellius 1, 6, 1). Lucilius mint megrögzött agglegény támadta őt emiatt. Erre utal egyik töredéke:


homines ipsi hanc sibi molestiam ultro atque aerumnam offerunt
ducunt uxores, producunt, quibus haec faciant, liberos
(634-5. K.)

„Önként vállalják az emberek mind ezt a sorscsapást:
asszonyt vesznek, hogy nekik csináljanak majd gyermeket."

A könyv témái között megjelenik a tragédiaparódia is, feltehetőleg Acciusszal kapcsolatban, akinek „nagy" stílusán és kis termetén gúnyolódott; vö. pro statura Accius (747. K.).

A 28. könyv töredékei az „athéni filozófusok lakomája" c. témakörre utal, fiúszerelemmel fűszerezve. E töredékekben a filozófiai terminológia is megjelenik; vö. eidola atque atomus vin-cere Epicuri volam (774. K.), „Epikuros képecskéit és atomjait szeretném legyőzni". Nonius Marcellus azért idézi ezt a sort, mert a volam alak velim helyett szerepel.
A 30. könyv első szatírájában talán barátnőjével társalog, s a nők féktelen vágyait ostorozza: sublatus pudor omnis, licentia fenus refertur (991. K.) — „megszűnt mind a szemérem, a feslettség nyereség már". Feltehetőleg ez a szatíra lehetett az előképe Iuvenalis nőket ostorozó, hírhedt hatodik szatírájának.
A már említett első könyvben az istenek tanácsa Róma lezüllésén kesereg, s e keretben megjelenik L. Cornelius Lentulus Lupus is, akit ugyan 154-ben zsarolásért elítéltek, mégis 131-ben princeps senatus lett. A második könyv témája az a híres per, amelynek során T. Albucius 119/118-ban zsarolással vádolta meg Q. Mucius Scaevolát, aki e törvénytelenséget asiai praetorsága alatt követte el az előző évben. Scaevolát azonban felmentették. E könyvből egyetlen hosszabb töredék maradt fenn, ebben Scaevola Albucius görögimádatát gúnyolja ki (8995. K.).
A harmadik könyv — az elsőhöz hasonlóan — egyetlen hosszú szatírát foglalt magában, az utókor Szicíliai utazás címen emlegeti. Már Porphyrio megjegyezte, hogy Horatius Brundisiumi utazás c. szatíráját (1, 5) ennek mintájára írta. Lucilius Rómából szárazföldön utazik Capuáig, majd Puteolitól tengeren Szicíliáig. Lucilius és Horatius szatírája között több motívum egyezik.
A 9. és 10. könyv töredékei grammatikai, poétikai és irodalomkritikai témákról szólnak. Itt találjuk a poesis és a poema híres megkülönböztetését (376-85. K.), amelyet majd Varro is átvesz: poesis (költészet), poema (költemény), poetice (poétika, költészettan).
A 15. könyv első nagy témája a babona. Ha figyelembe vesz-szük azt, hogy Lucretiustól kezdve egészen Iuvenalisig a babona nevetségessé tétele kötelező szatíratémává lett, akkor Lucilius kezdeményező szerepének hatása nyilvánvalóvá válik. Lactan-tius az Isteni tanítások c. művének epitoméjában Lucilius e szatírájának egyik részletét hozza fel a pogány babonaságok esztelenségének bizonyítására:


„Rémes szörnyektől, akiket Numa Pompilius meg vén
Faunus vezetett be, remegnek s kérik az áldást. Mint
kisded csecsemők hiszik: élnek a szobrok emberi
lényekként, ők úgy hiszik: ostoba álmok mind igazak,
s hogy szív dobog ércszobor érce alatt is. Mindez a
festők álmodozása csupán, nem igazság"
(490-95. K.).

Az istenfélelemtől való megszabadulás gondolata az epikureizmus révén terjedt el, s Luciliusnak ez a töredéke Lucretiust juttatja eszünkbe: vö. 2, 55-58. Bár e töredékben azt hangsúlyozza Lucilius, hogy az istenszobrok nem élnek, mégis az, hogy ezt a Numa Pompilius által szentesített államvallással kapcsolatban mondja, olyan merészség, amelyet még Lucretius sem engedett meg magának.
A római szatíra kötelező témájává vált a pazarló lakomák kifigurázása, különösen akkor, ha a pazarló dőzsölés ízléstelenséggel, a gazdagság fitogtatásával párosult. Ismét Lucilius az, aki e témában elsőként észrevette a szatirikus lehetőségeket. A felkapaszkodott újgazdag mértéktelen nagyzásában, hogy felülmúlja a régi arisztokratacsaládok fényűzését is, azzal is fitogtatja gazdagságát, amivel nem illik: a törlőruhákat is bíborból készítteti. Szatíráinak 20. könyvében az üzletkötő Granius lakomáját írja le, amelyet az Kr. e. 107-ben adott. A bíbor törlőruha, mint a királyi fényűzés szimbóluma, Luciliusnál jelenik meg először: purpureo tersit tunc latas gausape mensas (570. K.) „akkor bíbor törlővel letörölte a termetes asztalt", de később Persius és Petro-nius is átveszi. Horatius pedig szintén egy egész szatírát szentel egy hasonlóképpen ízléstelen lakoma leírásának: Sat. 2.8.

Lucilius tág teret enged a szerelem tematikájának, amelyről kendőzetlen szabadossággal szól, például 302-305. K. Az egyes könyvekben olyan női nevek tűnnek fel, amelyek hasonlítanak a római szerelmi elégia álneveihez: Collyra (16. könyv), Phryne (7. könyv), Hymnis (28. és 29. könyv), a realisztikus leírás foszlányai pedig Ovidius Ars amatoriájának hangvételét idézik. A nő szerinte „édes rossz": est illud quoque mite malum, blandum atque dolosum (1047. K.) — „édes rossz az is, ékes csapdával teli ármány".
Lucilius leghosszabb fennmaradt töredékét Lactantius idézi (Institutiones divinae 6, 5, 2), ez az erényről szól:


„Albinus, az erény az a képesség, hogy a dolgok
értékét vegyük észre azonnal, bárhol is élünk.
Az is erény, ha tudod, hogy most hogyan állnak a dolgok.
Az is erény, ha az ember tudja, mi szép, mi a tisztes
jó, s ha tudod, mi haszontalan és rossz, becstelen és rút.
Az is erény, hogy tartsunk jó mértéket a pénzkeresetben.
Az is erény, ha a gazdagság értéke reális.
Az is erény, azt nyújtani most, mi kijár ama rangnak.
Légy gonosz erkölcsű embernek nagy veszedelme,
ezzel szemben a jó embert óvjad szeretettel:
nagyra csak őtet tartsd, légy jóakarója, barátja.
Első értékként a hazád java álljon előtted,
második értéked szüleid, s magadé az utolsó."
(1342-54. K.)

A filozofáló Polybios és a sztoikus Panaitios hatására a Scipiók környezetében kialakult a történeti küldetés gondolata, amely szigorú személyes erkölcsöt követelt az egyéntől és a közösség érdekeinek szolgálatát. E gondolatokat jól össze lehetett egyeztetni az ősök szokásaival, a mos maiorummal. Mindez az érték a virtus fogalmában öltött testet, amely tágabb körű volt, mint a magyar „erény" szó, mert a humanitas fogalmát is magába ötvözte.
A humanitas az egyén teljes emberségét jelenti, amely mindenféle társadalmi kapcsolataiban megnyilvánul. A kulturált megjelenéstől és életformától, mely józan mértéket tart a szegénység és a fényűzés között, a természet és a művészet alkotásaiban való értő gyönyörködésig mindent felölel, ami emberi. Az embertárs tisztelete, az emberi méltóság és értékek icl-ismerése szükségképpen elvezet az értékek reális hierarchiúj.í-nak elfogadásához: első a haza, második a szülő, s csak a harmadik helyen következünk mi magunk.

Ez az összefüggő tizenhárom sor bepillantást enged Lucilius szerkesztőművészetébe is. A részlet elejét és végét kiemeli azzal, hogy két-két sorra kiterjedő súlyos gondolattal kezdi és fejezi be a részletet. Az egész szöveg középpontjában az a gondolat áll, hogy a gazdagsággal tudnunk kell élni (6-8. sor). E középponti három sort közrefogja egy két, illetve három sorból álló részlet, amely a vagyonszerzés és az azzal való helyes élés feltételeit szabja meg: tudni kell, mi a jó és mi a szép, továbbá meg kell tudni különböztetni a derék és az erkölcstelen embert. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy Lucilius e részlet megkomponálásakor egyfelől a tengelyszimmetria elvét követte, másfelől pedig a célirányos előrehaladás elvét. E kettős szerkesztési elv együttes alkalmazása lehetővé tette számára, hogy két gondolatot formailag is kiemeljen: a pénzhez való helyes viszonyulást és a haza mindenekfölött való szolgálatát.

A fentebb fordításban közölt virtustöredék latin szövegében egyetlen grécizmus sem fordult elő. Ahogyan kifigurázta T. Albucius görögmániáját, úgy helyteleníti a görög szavak használatát, ha a beszédhelyzet nem igényli ezt; vö. 16. sk. K. Quin-tilianus szerint Lucilius egy bizonyos Vettiusnak a szemére vetette, hogy vidékiesen beszél (1, 5, 55-56).
Acciust, aki a scaena helyett scenát akart írni, azzal vádolta, hogy a parasztok nyelvét akarja Rómában bevezetni: Cecilius pretor ne rusticus fiat (1146. K.). A praetor urbanus elferdítése pretor rusticusszá humorosan utal az urbanitas normájának a megsértésére. Lucilius tehát Róma városának nyelvén kívánt írni, s szem előtt tartotta az urbanitas követelményeit is. Erről tanúskodnak tömör szentenciái, például vis est vita (1356. K.) — „az erő az élet"; non omnia possumus omnes (224. K.) — „nem vagyunk mindnyájan mindenre képesek". Mégis a paródia alkalmazása és a szatíra műfajának realizmusa meg a sarkított kifejezésmódra való törekvése miatt olyan stílust teremtett meg, amelyet a fiatal Horatius erősen kritizál 1, 4. és 1, 10. szatírájában. De ahogyan nem érezte Lucilius stílusát eléggé finomnak saját korának stíluseszményeihez mérve, ugyanúgy túlságosan durvának és sértőnek ítélte támadó hangvételét is. E kritika értékelésekor azonban figyelembe kell venni, hogy Luciliust és a kezdő Horatiust több mint ötven év választotta el egymástól, s ezen ötven év alatt sokat változott a világ mind a stílus, mind a politika terén.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban