logo

XXIII September AD

Pacuvius élete és művei

Marcus Pacuvius Kr. e. 220-ban született Brundisiumban, és meghalt 130-ban Tarentumban, tehát kereken 90 évet élt. Anyja Ennius nővére, apja pedig oszk származású volt. Egy Tarentum melletti római kolóniában nőtt fel, s szociális környezete miatt fel lehet tételezni, hogy ő is, mint nagybátyja, Ennius, három nyelven beszélt: oszkul, latinul és görögül. Feltehetőleg még Tarentumban tanult festészetet, mert 200 táján Rómában már mint festő és tragédiaíró tevékenykedett.
Idősebb Plinius szerint a forum Boariumon levő Hercules-templomban még az ő korában is őrizték egyik képét (Naturalis historia 35, 19). Varro menipposi szatíráinak töredékei között maradt fönn egy bizonyos Pompilius költő disztichonja, amelyből kiderül, hogy Pacuvius Ennius tanítványa volt (356). Ebben nincs semmi különös, hiszen a költői mesterség elméletét és műfogásait egy jó tanító vezetésével könnyű volt elsajátítani, s a nagybácsi Ennius-nál jobb tanítóra nem akadhatott volna. Mint a híres Ennius rokona, nagy tiszteletnek örvendett Rómában.

Pacuvius mintegy nyolcvanéves koráig Rómában élt és tevékenykedett. Ekkor egészségi okokra hivatkozva visszavonult Tarentumba. Gellius szerint az ifjú Accius itt meglátogatta, és felolvasta neki Atreus c. tragédiáját. Pacuvius meghallgatva a darabot, megállapította, hogy az jól hangzik és hatásos, de kissé kemény: nincs eléggé kiérlelve (13, 2). Accius megígérte neki, hogy későbbi darabjait majd jobban kidolgozza. E hagyomány azt sejteti, hogy az utókor Pacuvius és Accius drámaírói tevékenységét összekapcsolta. Ugyancsak Gellius közli sírversét az zal a megjegyzéssel, hogy szerény, tiszta és méltó a választékos komolyságához (1, 24, 4):

„Ha sürgető is, ifjú, utad, kér e kő,
Hogy nézd meg, s olvasd át a rája írtakat.
A költő, Marcus Pacuvius csontja itt
Pihen. Hogy tudd meg, vágyam ez volt. Ég veled!"
(Fordította Muraközy Gy.)


Pacuvius egyetlen műfajra, a tragédiára összpontosította tehetségét. Vannak ugyan antik utalások arra is, hogy saturákat írt volna, de ezek a híradások bizonytalanok. Az egy műfajban való alkotásra Plautus, Statius és Terentius példája is indíthatta, de közrejátszhatott ebben festői tevékenysége is. Feltűnő viszont, hogy hosszú élete folyamán aránylag kevés darabot írt. Mindössze 13 tragédiájának a címét ismerjük biztosan, s mintegy 450 sornyi töredéke maradt ránk. Címei arról tanúskodnak, hogy egyrészt követte a római hagyományt, azaz olyan témákat is feldolgozott, amelyeket már latin költőelődei is színre vittek. Így versenyre kelt Livius Andronicusszal (Hermiona, Teucer, Armo-rum iudicium), illetve Enniusszal (Armorum iudicium, Orestes, Teucer). Másrészt eltért a római hagyományoktól, amennyiben a trójai mondakör témáit új oldalról közelítette meg (Chryses, Dulorestes, Iliona), vagy egészen új történeteket választott (Antiopa, Pentheus, Atalanta, Periboea). Abban is önálló, hogy nem Euripidés a legfőbb mintája, hanem Sophoklés: Chryses, Hermiona, Niptra. Két darabjának görög előzményét nem ismerjük (Iliona és Medus). Ez utóbbiak esetében talán az Euripidés utáni tragédia hatásával számolhatunk.

Amennyire ez töredékeiből megítélhető, Pacuvius szabadon adaptálta a görög eredetit. Alkalmazta a contaminatiót: egy-egy tragédiáját más darabokból vett jelenetekkel színesítette. Különös gondot fordított a jelenetek hatásosságára és a cselekmény szövevényes bonyolítására.

Töredékeinek szókészletéből és stílusából kitetszik, hogy a tragikus nyelvet gazdagította. Részint archaikus formákat alkalmazott, például:

ques sunt is?— Lgnoti, nescio ques ignobiles.
„Kik ezek? — Ismeretlenek, valamiféle aljanép." (221. R.)

részint új szavakat alkotott:
Nerei repandirostrum incurvicervicum pecus
„Néreus lapos orrú, görbe nyakú nyája." (408. R.)


Ő vezette be az irodalomba a -gena, -genus végződésű mellékneveket, és előtérbe kerülnek nála a -tudo végű főnevek.

Pacuvius veti fel elsőként a szellemi foglalkozás mint létforma lehetőségét. Antiopa c. tragédiájában Zethus, a gyakorlati gondolkodású gazda és vadász az aktív tevékenységben töltött életet magasztalja, s elítéli a művelt Amphion zeneszeretetét. Amphion viszont a szellemi foglalkozást, a zene szeretetét hangsúlyozza és védi. E darab közkedveltségét jól példázza a Rheto-rica ad Herennium, amely az érveléssel kapcsolatban így hivatkozik rá: „Ügyelni kell arra is, hogy... az egész témát megváltoztatva ne térjünk át másra, ahogy Pacuviusnál Zethus és Amphion teszik: a zenéről kezdett vitájukat a bölcsesség lényegével és az erény hasznosságával fejezik be." (2, 27, 43)
Több tragédiájában fontos szerepet játszanak a generációs ellentétek, a szülők és gyermekek közötti összeütközések: Antio-pát majdnem saját fiai pusztítják el, a Medusban Medea majdnem megöli saját fiát, a Niptrában Odysseust Circétől született fia, Telegonus sebzi halálra stb. Úgy tűnik, Ennius unokaöccse átérezte azt a veszélyt is, amelyet nagybátyja, a híres költő jelentett számára.

Darabjainak intellektuális erejét sejtetik azok a töredékek, amelyekben filozófiai spekulációval találkozunk. Szintén A C. Herenniusnak ajánlott Retorika idézi a következő töredékét:

„Zord a Végzet, vaksi, dőre — mondja némely bölcselő —,
áll egy durva sziklagömbön, mely szünetlenül forog;
ezt a Sors amerre dobja, arra hull a Végzet is.
Vaknak vélik, mert gyakorta meg se nézi, kit kísér;
dőre szóval illetik, mert durva, kétes, ingatag;
zordon híre kelt: a szépet, rútat el nem ismeri.
Más bölcselők meg azt tanítják: Végzet, Sors nem létezik,
nincs egyéb silány korunkban, mint a Véletlen Szeszély.
Több igazság rejlik ebben s erre int az élet is,
mert Orestés, bár király volt, koldus lett belőle is,
ám hajótörés okozta, nem a Végzet és a Sors."
(2, 23, 36)

Pacuvius darabjait sokáig játszották, például az Armorum iudiciumot a Caesar temetése alkalmából rendezett játékokon. Cicero a legnagyobb római tragikusnak tekintette (De opt. gen. 2), Quintilianus pedig poeta doctusnak (10, 1, 97). Varro szerint a fennkölt szóbőség jellemezte stílusát (Gellius 6, 14, 6). Nézetének igazát látszik bizonyítani az a részlet, amelyet Fronto idéz Favorinusnak, hogy kimutassa: mennyire gazdag a latin nyelv a színárnyalatok kifejezésében:

Cedo tuum pedem mi, lymphis flavis fulvum ut pulverem
manibus isdem, quibus Ulixi saepe permulsi, abluam,
lassitudinemque minuam manuum mollitudine.

„Add a lábad kedvesem, hogy szőke vízzel barna port hadd
mossam le két kezemmel, mint egykor Odysseust. Hadd
enyhítsem lankadtságod lágy kezemmel simogatva."
(Gellius 2, 26, 13)


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban