logo

XXIII September AD

Accius élete és művei

L. Accius Pisaurumban született Kr. e. 170-ben; apja felszabadított rabszolga volt. Ő is hosszú életet élt, mint Pacuvius: 86 előtt halt meg, tehát a fiatal Cicero még személyesen ismerhette. Abban az időben került Rómába, amikor Kratés hatására fellendültek a grammatikai és a retorikai stúdiumok. Ennek köszönhetően kiváló képzést kapott mind grammatikából, mind retorikából.
Költő és tudós volt egy személyben. Szónokként azonban nem kívánt tevékenykedni a Forumon, s ezt azzal indokolta meg — Quintilianus szerint—, hogy tragédiáiban a szereplők azt mondják, amit ő akar, a Forumon viszont ellenfelei azt mondanák, amit ő nem akar (5, 13, 43). Cicerói hagyomány szerint harmincéves korában versenyre kelt a nyolcvanéves Pacuviusszal (Brutus 229). Miután Pacuvius visszavonult Tarentumba, Accius maradt Rómában az ünnepelt tragédiaíró. Apró termetét nagy öntudata ellensúlyozta. A collegium poetarum székhelyén, a Minerva-templomban óriási méretű szobrot állíttatott magának (Plinius, Naturalis historia 34, 19). Ugyanitt nem állt fel Iulius Caesar Strabo előtt, aki tekintélyes hadvezér volt, mert magát mint költő nagyobbnak érezte nála (Valerius Maximus 3, 7, 11).

Accius távol tartotta magát Ennius hatásától és a Scipióktól. Iunius Brutus Callaicus volt a patronusa, aki sokat építkezett, s az általa állíttatott épületeket Accius látta el feliratokkal versus Saturniusban. Pártfogójának dicsőségét kívánta öregbíteni azzal is, hogy Brutusról, a köztársaság megalapítójáról írt egy prae-textatát. 135 körül elutazott Kis-Ázsiába, meglátogatta Pergament, amely ez időben a kultúra egyik fontos centruma volt híres iskolákkal és könyvtárral, amelynél csak az alexandriai volt nagyobb. Accius a szakíró és a szépíró erényeit egyesítette magában. Mint filológus és irodalomtudós is jelentős műveket alkotott.
Didascalia c. művében, amely kilenc könyvből állt, drámatörténeti és kronológiai kérdésekkel foglalkozott. E munka óriási érdeme abban volt, hogy a görög irodalomtörténeti kutatásokat népszerűsítette Rómában, így Aelius Stilo, Cicero és Varro előfutárának tekinthető. De az sem elhanyagolandó, hogy a görög irodalomtudomány módszereit a görög és a római irodalom tanulmányozására alkalmazta, s ezzel hangsúlyozta, hogy a görög mellett létezik már önálló római irodalom is.

Hasonló tudományos kérdésekkel foglalkozott Pragmatica c. művében. Csekély számú töredékéből úgy tűnik, hogy művének középpontjában a költészet és az előadásmód állt. Mindkét mű töredékei között verses sorok is előfordulnak, s ebből arra következtethetünk, hogy e művekben a prózai és a verses formát váltogatta. Tudunk még Parerga és Annales címen emlegetett munkáiról, az előbbit iambikus senariusban, az utóbbit hexameterben írta, de a kevés számú töredék nem teszi lehetővé, hogy meghatározzuk témájukat és műfajukat.
Accius mint költő a tragédiát művelte: több mint negyven tragédiájának a címét ismerjük, s mintegy 700 sornyi töredéke maradt ránk.
Pacuviustól eltérően Euripidés volt a fő mintája, utána Sophoklés; Aischylost csak elvétve választotta mintául. Tragédiáinak témáit igen széles mondakörből választotta. Bár a trójai mondakör áll előtérben nála (Achilles, Aegisthus, Agamemnonidae stb.), merített a thébai és más, ezektől eltérő mondakörökből is, például Andromeda, Athamas, Medea, Meleager, Tereus.

Fennmaradt töredékeit ritkán szembesíthetjük a görög eredetivel. Ahol erre lehetőség adódik, például Bacchae és Euripidés Phoenissae c. tragédiája, Sophoklés Antigonéja és Aischylos Prométheusa esetében, Accius igen önállónak mutatkozik: elszakad az eredetitől. De feldolgozásai eltérnek a korábbi római feldolgozásoktól is, például Medea c. tragédiája eltér Ennius azonos című darabjától, de ugyanez mondható Telephus és Clutemestra c. darabjáról. Brutus és Decius c. praetextatáihoz valószínűleg Ennius Annaleséből merített anyagot. Az utóbbi témáját Publius Decius Mus önfeláldozó halála szolgáltatta a sentinumi csatában, Kr. e. 295-ben. Fennmaradt töredékeinek nyelvezete csiszolt és választékos. Epigrammatikus tömörségű mondásaiból tragikus pátosz árad:

natis sepulchro ipse est parens (226. R.) — „maga a szülő sírul szolgál szülötteinek"; oderint, dum metuant (203-204. R.) — „gyűlöljenek, csak féljenek". Accius tudós költő volt: irodalomtudományi tanulmányait hasznosította tragikus költészetében. Sok töredékében megfigyelhető az allegorikus értelmezésre való törekvés, különösen a mítoszok területén. Monumentális alakjainak szilárd jelleme nagyban hozzájárul a tragikus végkifejlethez. Telephus, bár száműzött, így vall önmagáról:

nam si a me regnum Fortuna atque opes
eripere quivit, at virtutem nec quiit.

„mert bár a Sors királyságom és kincseim
el tudta venni, ám erényemet soha"
(619-620. R.)


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban