logo

V December AD

Quintilianus stíluselmélete

Mint fentebb láttuk, Quintilianus a kifejezésmódhoz (elocutio) kapcsolja az emlékezetbevésést (memoria) és az előadásmódot (pronuntiatio), ennek az egész témakörnek négy könyvet (8-11) szentel.

A 8. könyv előszavában előbb összefoglalja a megelőző könyvek tartalmát (1-12), majd részletesen kifejti, hogy a szónok feladatai közön a stílus a legfontosabb és a legnehezebb. E téren tévedtek az atticisták, akikből az erő. és asianisták, akikből pedig a józanság és mérték hiányzott (Dihle 1977.162-177). Ezután az 1. fejezetben először a szóválasztás és szófűzés fontosságát emeli ki. A szóválasztást a négy stíluserény nyelvhelyesség (vö. Adamik 1988, 395-399). világosság, illőség és ékesség -, a szófuzést a nyelvhelyesség, az illő elrendezés és az alakzatok szabják meg (8. 1. 1-3; vö. Guillemin 1960,188-189). A 2. fejezetben a stíluserények közül a világosságot tárgy alja, s hangsúlyozza, hogy ezt úgy érhetjük el, ha a szavakat a tulajdonképpeni jelentésükben (proprietas) használjuk (8. 2. 1-24).
A 3. fejezetben az ékesség (omatus) fogalmát írja le. Az ékesség nem öncélú, hanem hasznos: „De az ügynek sincs ám kárára az efféle beszédbeli ékesség. Mert akik szívesen hallgatnak, jobban is figyelnek, könnyebben is hisznek, ha hatalmába keríti őket a gyönyörűség, sőt olykor még a csodálat is elfogja őket.” (8. 3. 5) Majd ismét hangsúlyozza, hogy ez a szépség férfias, olyan, mint a versenyló és az atléta teste: szebb is, de alkalmasabb is a küzdelemre, mert „az igazi szépség sohasem választható el a hasznosságtól” (8. 3.11).
Ezután meghatározza az ékességet: „Ékes az, ami több a világosnál és az elfogadhatónál.” (8.3.61) Ezután azokat a stíluseszközöket sorolja fel. amelyek ezt a többletet biztosítják; összefoglaló néven művességnek nevezi (cultus) őket: a szemléletesség (enargeia) amely több mint a világosság, mert láttatja a dolgokat; ugyanezt a célt szolgálja a hasonlat (similitudo), a tömörség (brevitas), a nyomaték (emphaszisz) és a tiszta egyszerűség (apheleia) (8. 3. 62-89). Az említett stíluseszközök valamiféle többletet biztosítanak: „A szónok legnagyobb ereje a nagyításban és a kicsinyítésben áll.” (8. 3. 89)

A nagyítás és a kicsinyítés stíluseszközeit a 8. könyv 4. fejezetében tárgyalja: ha többet mondunk a valóságnál, ha fokozást (incrementum), hasonlítást (comparatio), következtetést (ratiocinatio), halmozást (congeries) alkalmazunk. Quintilianus idejében a velős mondások (sententia) divatosak voltak, a szónokok szinte vadásztak utánuk, ezért külön fejezetben tárgyalja őket, és két fajtájukat különíti el: a régiekét és saját koráét (8. 5. 3-35).

A 8. könyv 6. fejezetében a szóképeket vizsgálja, és így határozza meg: „A szókép valamely szónak vagy kifejezésnek előnyös átvitele sajátjelentéséből másjelentésbe.” (8. 6.1) A szóképre a troposz görög szót használja, amely Cicerónál jelent meg először az ókori retorikában (Brutus 17. 69). Quintilianus szerint a filozófusok és a grammatikusok között nagy csatározások folynak a szóképekkel kapcsolatban. Ő nem kíván részt venni e vitában, azt azonban hangsúlyozza, hogy nemcsak azt tekinti trópusnak, amikor egy szó áll egy másik helyett, hanem azt is. amikor a jelentések és a szerkezet formái is megváltoznak (8. 6. 2).

A szóképek ismertetését a metaforával (translatio) kezdi, mert ez a leggyakrabban alkalmazott és legszebb stíluseszköz. így határozza meg: „Egészében véve a metafora rövidebb hasonlat; abban különbözik tőle, hogy a hasonlat csak hasonlít egy dologhoz, a metafora pedig azonosít vele.” (8. 6. 8; vö. Adamik 1978.113-126). Végül óv mértéktelen használatától. Ha ugyanis mértéktelenül alkalmazzuk, beszédünk allegóriává vagy talánnyá válik. Ezután sorra veszi a többit: szinekdoché rész egész helyett és viszont (8. 6. 19-22); metonímia ok okozat helyett és viszont (8. 6. 23-28); antonomaszia rendes név helyett valami más (8. 6. 29-30); onomatopoiia új szó alkotása, neologizmus (8. 6. 31-33); katakhrészisz latinul abusio, megfelelő névvel nem rendelkező vagy rendelkező dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzájuk, de nem teljesen illik rájuk: képzavar (8. 6. 34-36); metalépszisz latinul transsumptio. szóátvitel, a megszokott elnevezés helyett egy másikat használunk (8. 6. 37-39); epitheton díszítőjelző (8. 6. 40-43); allegória mást mond szavakkal, és mást az egésszel (8. 6. 44, 53); irónia latinul inlusio az ellenkezőjére gondolunk annak, amit mondunk (8. 6. 54-58); periphraszisz körülírás (8. 6. 59-61); hüperbaton átlépés, a szintaktikailag összetartozó szavak elválasztása egymástól. Ezt egyesek a szóalakzatok közé sorolják, de Quintilianus szerint trópusnak is lehet tartam. ..mert az értelmet kettőből kell összerakni” (8. 6. 62-67); hiperbola túlzás (8. 6. 68-76).

A 9. könyv 1. fejezetében azt tisztázza, mi a különbség a szóképek és az alakzatok között. Mivel a szóképek és az alakzatok részben azonos szerepet töltenek be. egyes rétorok a szóképeket is alakzatoknak tartják, mások csak egyes szóképeket sorolnak az alakzatok közé, például apcriphrasziszt, a hüperbatont és az onomatopoiiát. Ezért lényeges jegyek alapján el kell különítem a szóképeket az alakzatoktól, azaz meg kell állapítani a közöttük levő különbséget. E célból meghatározza mindkettőt. A szóképet így: „A tropus tehát olyan szöveg, amely a természetes és első jelentéséből át van víve egy másikba, a beszéd ékesítése céljából, vagy ahogy a legtöbb grammatikus meghatározza: a szó arról a helyről, amelyben sajátos, átvitetik arra a helyre, amelyben nem sajátos." (9.1. 4)
Az alakzatot pedig így: „Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges és elsőként adódó formától.” (9.1. 4) Majd megállapítja a két meghatározás közötti különbséget. A trópusokban szavakat használunk más szavak helyett. Ez történik a metaforában, a metonímiában. az antonomásziában. a metalépsziszben. a szinekdochéban. a katakhrésziszben. az allegóriában és többnyire a túlzásban is. mert az átvitel szavakkal és jelentésekkel is megtörténhetik. Az onomatopiia esetében új szót alkotunk, de ezt is más szó helyett alkalmazzuk, azon szó helyett, amelyet használnánk, ha nem alkottunk volna újat (9. 1. 5-6).
A periphrasziszban is ez a folyamat játszódik le. de egy szó helyett többet alkalmazunk. Az epitheton, amely az antonomásziával rokon, egy másik szóhoz kapcsolása révén válik trópussá. A hüperbaton esetén a szórend változik, éppen emiatt sokan nem tartják trópusnak. Azonban az átvitel folyamata itt is lejátszódik, a saját helyéről a szót más helyre tesszük át. Az alakzatokban nincs átvitel: „Ez nem történik meg az alakzatokban: mert alapjelentésű szavakból is. és természetes rendben elhelyezett szavakból is jöhet létre alakzat.” (9. 1. 7)

Az alakzatokkal (figura) kapcsolatban azt vitatják, mi az alakzat, hány neme és faja van: „Mert kétféle értelemben használják: az egyik értelemben a gondolat bármilyen formáját értik rajta, ahogyan a testekben is. bármilyen helyzetben vannak is. van bennük valamiféle alak. A másik értelemben sajátosan csak azt tartják alakzatnak, amiben indokolt eltérés van a mindennapi, szokásos gondolkodás és beszédmódtól, például ülünk, heverünk, hátratekintünk." (9. 1. 10-11)
Az első értelemben minden alakzat lenne, s ez esetben a szó értelmét veszítené. Caecilius szerint, aki görögül írt a trópusokról és az alakzatokról Augustus idején. Apollodórosz volt ezen a véleményen. Quintilianus a második értelmezést tartja helyesnek, mert csak így van értelme az alakzatos és az alakzattalan szöveg megkülönböztetésének. A második értelmezés művei között is vannak azonban túlzók; például Zoilosz csak azt tekintette alakzatnak, amivel mástakart mondani, mint amit ténylegesen mondott. Quintilianus elveti ezt a nézetet, és még egyszer leszögezi: „Alakzat legyen tehát a szövegnek valamely műfogással megújított formája." (9. 1.14)

Arról is sok vita folyt, hányféle neme van. Egyesek úgy vélték, hogy csak egy. Ezen belül is voltak, akik azt állították, hogy ez az egy a szóalakzat, mivel a szavak változása a gondolatot is megváltoztatja. Mások amellett kardoskodtak, hogy csak gondolatalakzat létezik, mivel a szavak a gondolatokhoz alkalmazkodnak. Quintilianus szerint:
„Mindkét tábor véleménye nyilvánvalóan szőrszálhasogatás. Mert egyrészt ugyanazt a gondolatot másképp lehet kifejezni, de az értelme a formája megváltoztatása után is ugyanaz marad, másrészt a gondolatalakzat több szóalakzatot is foglalhat magában. A gondolatalakzat ugyanis a gondolat megfoganásában. a szóalakzat a nyelvi megformálásban áll. Ebben a kijelentésben például: »Már. már. Dolabella, sem tégedet, sem gyermekidet” gondolatalakzat is van (aversio, elfordulás a bírótól), de szóalakzat is: »már, már” (ismétlés) és megrövidítés, amely ünnepélyessé teszi a kijelentést, liberum a liberorum helyett.” (9.1. 15-16)

Miután elkülönítette egy mástól a szóés gondolatalakzatokat, eldönti, hogy melyiket tárgyalja előbb: ..Amiként pedig természettől előbb fogan meg a gondolat a lélekben, mint ahogy kimondjuk, úgy előbb azokról az alakzatokról kell szólni, amelyek a gondolatra tartoznak.” (9. 1. 19) A gondolatalakzatok sokrétűek és rendkívül hatékonyak, mert mindennéljóbban hatnak az érzelmekre (9.1. 21). Ezután azt a kérdést válaszolja meg. hogy hány faja van a gondolatalakzatoknak. A görögök ugyanis azt állítják, hogy annyi, ahány érzelem. Ez tévedés mondja Quintilianus mert ha érzelmeinkről beszélünk, nem mindig alkalmazunk alakzatokat. E tekintetben jobb Cicerót követni, aki középutat képveselt. s ezt bizonyítandó, hosszan idéz Cicero De oratore és Orator című munkájából (9. 1. 26-15).

A 9. könyv 2. fejezetében vizsgálja a gondolatalakzatokat. Azzal kezdi, hogy csak azokat a gondolatalakzatokat tárgyalja, amelyek eltérnek az egy szerű beszédmódtól, mégis oly mértékben a beszéd kiválóságához tartoznak, hogy nélkülük szinte meg sem lehet érteni a beszédet. Ezek mint a nagyítás és kicsinyítés eszközei a bíró szeme elé varázsolják a dolgokat, érzelmeket ébresztenek, mozgalmassá, élővé, jelenvalóvá teszik a problémákat. „Ha ezek hiányoznak, holtan hever a beszéd, mint a test éltető lélek nélkül." (9. 2. 4)
Van-e egyszerűbb, mint a kérdés (a magyarban költői kérdésnek nevezzük), mégis ha úgy tesszük fel. hogy nem várunk rá választ, a bizonyítás hathatós eszközévé válik: „Meddig élsz még vissza. Catilina, béketűrésünkkel?” (9. 2. 7). De alkalmazható ez az alakzat méltatlankodás, csodálkozás, felszólítás, kétségbeesés kifejezésére is (9. 2.10).

Tárgyalásokon hatékony a megelőzés (prolépszisz, praesumptio), amikor magunk hozzuk fel az ellenünk szóló vádakat (9. 2.16-18). Szavaink hitelét erősíti a kétkedés (dubitatio), amikor bizonytalanságunknak adunk hangot (9. 2. 19). Rokon ezzel a tanakodás (communicatio), amikor az ellenféltől vagy a bíróktól kérünk tanácsot; Celsus ezt támogatásnak (sustentatio) nevezte (20-25). Az érzelmek felkeltésére szolgál a színlelés (simulatio): úgy teszünk, mintha haragudnánk, örülnénk, csodálkoznánk stb.; ezt egyesek felkiáltásnak (exclamatio) hívják; a felkiáltás azonban csak akkor alakzat, ha tehetjük (9. 2. 26-27). Ugyanez vonatkozik a szabadosságra, amit Cornificius licentiának nevez, a görögök pedig parrhésziának (9. 2. 27-29). Merészebb a megszemélyesítés (fictiones personarum). amelyet mások beszéltetésnek (sermocinatio) neveznek (9. 2. 29-37). Bámulatos hatást kelt az elfordulás (aposztrophé). ti. a bírótól a vádlotthoz fordulunk (9. 2. 38-39).
A szemléletesség (sub oculos subiectio). Celsus hüpotüpószisznak nevezi, inkább láttatja, mint hallatja a dolgokat (9. 2. 41-43). Az iróniát (eiróneia) egyesek tettetésnek (simulatio) nevezik; hatékony és bonyolult alakzat, a szóképekkel is érintkezik (9. 2. 44-53). Igen alkalmas az indulatok kifejezésére az elhallgatás (aposziópészisz). amit Cicero reticentiának. Celsus obticentiának nevez; de nevezik félbeszakításnak (interruptio) is (9. 2. 54-57).

Az érzelemkeltés eszköze a jellemrajz (éthopoiia) (9. 2. 58-63). A nyomaték (emphaszisz) is az alakzatok közé tartozik, amikor valamit rejtetten, burkoltan jelentünk ki (9. 2. 64). Ezzel rokon a sejtetés. célozgatás (suspicio), ami Quintilianus napjaiban gy akori gondolatalakzat volt. Tacitus is gyakran élt vele. Mivel politikailag kényes. Quintilianus részletesen tárgyalja (9. 2. 65-99). Az összehasonlítás (conparatio) esetében átmeneti stíluseszközről van szó (9. 2. 100-101). Végül a különböző szakíróktól felsorol olyan stílusjelenségeket, amelyekkel kapcsolatban vitatható, hogy gondolatalakzatok-e (9. 2. 102-107).

A szóalakzatokkal a 9. könyv 3. fejezetében foglalkozik. Rögtön az elején megállapítja, hogy a szóalakzat fogalma folytonosan változik. A régiek a vonzatokat is alakzatnak tekintették. A szóalakzatoknak azonban két fajtájuk van: az egyik megújítja a kifejezésmódot, a másik a szavak elrendezésében áll; előbbit grammatikai, az utóbbit retorikai alakzatnak nevezik (9. 3. 2).
Az előbbinek annyi fajtája van. ahányféle lúba. Mert ezek az alakzatok hibák leimének, ha gondatlanságból követték volna el őket, nem pedig szándékosan. Ilyenek az egyeztetési „hibák” nemben, számban és esetben; például Vergilius timidi dammaet mond, s ezt az indokolja, hogy dámszarvas mindkét nemben van (9. 3. 6). Alakzat az is. amit heteroiószisznak (megváltoztatásnak) hívnak. amihez hasonló az exallagé (változás), például nequeea resfalsum mehabuit (9. 3.12). Ugyanilyen a fölösleges hozzáadás (9. 2. 18). a zárójeles közbevetés (parentheszisz) (9. 3. 23-27).

A második fajtába azok az alakzatok és a hozzájuk hasonlók tartoznak, amelyeket többnyire felcseréléssel, hozzáadással, elvétellel és szórenddel képezünk, s azért alkalmazzuk, mert az újdonság ingerével hatnak a hallgatóságra, s a hibákhoz való közelségük miatt kedvesek is. mint a csípős vagy a savanykás íz az ételben (9. 3. 27). Közülük hatékonyabb az. amely hozzáadással történik, ilyen a megkettőzés, az ismétlés (9. 3. 28-35). Ennek egyik fajtáját a görögök epanodosznak, a latinok pedig regressiónak hívták, ekkor megismétlünk egy szót, de ellentétes értelemben; hasonló apolüptóton. amikor az esetvégződéseket variáljuk, és a többszörös ismétlés, aploké (9. 3. 36-44).
Olykor a tagmondatokat szinonim szavakkal kezdjük vagy fejezzük be. ezt egyesek szinonimának, mások elválasztásnak nevezik; de eltérő jelentésű szavakat is ismételhetünk, ennek diallagé a neve, s a kötőszavak elhagyása miatt tömör. Ennek aszündeton, az ellenkezőjének, amikor több kötőszót használunk pölüszündeton a neve (9. 3. 45-54).
Feltűnőbb a fokozás, a klimax, ezért ritkábban kell használni; ez is hozzáadással történik (9. 3. 54-57). Azok az alakzatok, amelyek elvétellel képződnek, a rövidség és újdonság miatt kedvesek. Egyik faja, amikor egy szót hagyunk el. de az a szövegösszefüggésből kikövetkeztető, a másik, amikor a kötőszók maradnak ki, a harmadik az összevonás (epezeugmenőn), amikor több tagmondatot kapcsolunk ugyanazon állítmányhoz (9. 3. 58-64). Ettől különbözik az elkülönítés (distinctio), amitparadiasztolénak is neveznek, amely különbséget tesz a hasonló dolgok között (9. 3. 65).

Az alakzatok harmadik fajtája az, amely hasonló, azonos vagy ellentétes szavakkal hívja fel a figyelmet. Ide tartozik aparonomaszia. amit latinul adnominatiónak (szójátéknak) neveznek és az antanaklaszisz (visszaverődés), amikor ugyanaz a szó ellentétes értelemben tér vissza (9. 3. 66-74). A hasonlónak négy fajtája van. Az első az, amikor egy szóhoz hasonlót keresünk, ez apariszon; második, amikor a tagmondatok végei összecsengenek (homoioteleuton). s ennek legszebb megnyilvánulása a trikóion; a harmadik az esetvégződések egybecsengése a homoioptóton; a negyedik a tagmondat-egyenlőség. az iszokólon (9. 3. 65-80). Az ellentétnek (contentio, antitheton) több fajtája van. aszerint, hogy egy szót vagy többet állítunk szembe; antimetabolé az, amikor ugyanazon szó eltérő alakjait helyezzük szembe egymással (9. 3. 81-86).

Végül megjegyzi, hogy régen több jelenséget soroltak a szóalakzatok közé, és saját korában is van, aki több alakzatról beszél. Ennek oka. hogy olykor alig különböznek a szóalakzatok a gondolatalakzatoktól, például ha a kérdés a gondolatra vonatkozik, akkor gondolatalakzat, ha a szóra, szóalakzat stb. Cicero is több szóalakzatot sorolt fel a De oratorében. mint a később írt Oratorban. tehát korrigálta önmagát. Végül hangsúlyozza, hogy alakzatot csak indokolt esetben használhatunk, azaz természetüknek megfelelő sajátos funkciókban szabad élni velük, teliát többletjelentés érdekében szabad alkalmazni, következésképpen ha indokolatlanul sűrűn használják őket, az ellenkező hatást érik el (9. 3. 87-102).

A 9. könyvben külön fejezetet szentel a szerkesztéstannak (compositio), amelynek tárgya a szófűzés. Azzal indít, hogy Cicero után nem merne erről a témáról írni, ha Cicero kortársai és utódai nem nyilatkoztak volna róla. Ha ők merészeltek, miért ne tehetné meg ő is. Vállalkozik teliát e feladatra, de Cicero nézetét képviseli, s csak itt-ott tér el tőle. Vannak, akik nem törődnek a szófűzéssel, mert azt tartják, hogy elég, ha természetes módon beszélnek. Ha ez igaz lenne, akkor egyrészt fölösleges lett volna az egész retorikaelmélet kialakulása, másrészt azt látjuk, hogy a tanult és gyakorlód íjász szebb tartással, jobban célba talál, mint a tanulatlan. „Miért gondolják hát. hogy a szépség gyöngíti az erőt, hiszen egyetlen dolog sem hatékony művészet nélkül, s a művészetet mindig követi valamiféle báj?” (9. 4. 7) Ezért vallja igen sok művelt ember, hogy a szófűzés gyönyörködtetésre és megindításra egyaránt alkalmas (9. 4. 9). Ezenkívül az emberi természet sajátja, hogy kedveljük a dallamot és a ritmust.
A püthagóreusok például lantszóval serkentenék, illetve nyugtatták magukat. Ha ez így van. a beszédben is érvényesül a dallam és ritmus, teliát nem mindegy, hogyan fűzzük össze a szavakat. Ha egy szépen csengő mondatban felcseréljük a szavakat, ezért van. hogy bár grammatikai értelme megmarad, varázsát elveszíti (9. 4.10-14). De a szóíűzés fontosságára utal az a tény is. hogy minden jelentősebb írónak megvan a maga ritmusa, még azoknak is, akikről azt tartják, hogy ritmustalanok, például Lüsziasznakés Hérodotosznak is. Mit kell hát megtanulniuk azoknak, akik helyesen akarnak szerkesztem?

Kétféle szöveg van. Az egyik kötött, a másik kötetlen. A kötetlen szövegnek is van persze ritmusa, de nem olyan, minta kötötté. A kötött szövegnek három formája van: a szószerkezet (kommá), a tagmondat (kólón) és a körmondat (periodosz); a szerkesztésben pedig három fontos dolog van: a sorrend (ordo). a kapcsolás (iunctura) és a ritmus (numerus) (9. 4. 19-22). A sorrend esetében fontos, hogy erősebb szóra ne következzék gyengébb, mert a mondanivalónak folyton erősödnie, emelkednie kell. Van bizonyos természetes sorrend is. például férfiak és nők, éjjel és nappal, kelettől nyugatig; vagy a névszó előzze meg az igét (9. 4. 23-32).
A kapcsolás egyarántjelentős a szókapcsolatok, a tagmondatok és a körmondatok esetében. A szókapcsolatok esetében ügyeim kell arra, hogy az egymás mellé kerülő szavak együtthangzása ne emlékeztessen illetlen szóra. Továbbá ne kerüljenek egymás mellé magánhangzók, mert így hangűr (lűatus) keletkezik. Ugyanígy kerülni kell a kellemetlen hangzású mássalhangzók összekapcsolását. Tagmondatok esetében a fentieken kívül fontos a sorrend is (9. 4. 32 44). A szókapcsolatok vagy ritmusosak. vagy metrikusak. Bár mindkettő verslábakon alapszik, mégis nagy különbség van közöttük. Az elsőben az időmérték a fontos, a másodikban a sorrend is. továbbá a ritmusos szöveg terjedelme tetszőleges, a metrikusé meghatározott (9. 4. 45-51).
A verssorokat a prózában kerülni kell, mert a prózaritmusban a változatosság a fontos, a körmondatok végén azonban észrevehetően felerősödik a ritmus, mert a gondolat befejezése szünetet kíván, s ilyenkor a hallgató elgondolkozhat a hallottakon. Ugyanilyen ritmikus a körmondat eleje is, mert felhívja a figyelmet arra, hogy új gondolatmenet kezdődik. De a közbülső részekben is legyen megfelelő lüktetése, ne tegye a rövid szavak sora darabossá őket (9. 4. 52-78). Ezután Quintilianus felsorolja és értékeli az egyes verslábakat (9. 4. 79-86), és leírja használatukat a körmondatban (9. 4. 87-111). A verslábakat tehát ismerni kell, de ennél fontosabb a megfelelő érzék és a jó fül (9. 4.112-121). Majd rátér a szószerkezet, a tagmondat és a körmondat tárgyalására (122-130). végül pedig azt vizsgálja, hogy a szónoki beszéd egyes részeihez milyen szófűzés illik (9. 4.130-147).

Cornificius saját példáival szemlélteti a stílusnemeket, Cicero saját beszédeivel. Quintilianus kiemeli a stílusnemek tanát a stíluselméletből, és külön tárgyalja a 12. könyvben a szónok alakjához kapcsolva. Eljárásának oka nyilvánvalóan az, hogy fölismerte: az ezüstkorban keveredtek a stílusnemek és műfajok, s ezáltal a gyakorlatban fellazult a három stílusnem tana, azaz sokféle stílus alakult ki. Csak ezzel magyarázhatjuk azt az újítást, amellyel művének 10. könyvében találkozunk. Ennek 1. fejezetében a szóbőségről ír, azaz a retorikai tanulmányait befejező szónoknak szó és gondolatbőségre kell szert tennie a legjobb szerzők műveinek olvasásával és a legjobb szónokok hallgatásával. Ebben azzal nyújt segítséget, hogy kritikai áttekintést ad a görög és római irodalomból műfajok szerint (Bolaffi 1956, 532-543; Steimnetz 1982, 11-32). E könyv 2. fejezetében arra nézve ad tanácsokat, hogyan kell okulni a nagy szerzők műveiből, hogyan kell utánozni őket.

A 3. fejezetben pedig az írásbeli könnyedség, a jó fogalmazás elsajátításához nyújt segítséget, a 4.-ben a stilisztikai csiszolás, a javítgatás fontosságát emeli ki. az 5.-ben az írásbeli gyakorlás eljárásait ismerteti, a 6.-ban a gondolkodásról, az elmélkedés képességének fejlesztéséről szól, s végül a 7.-ben a rögtönzésről, a rögtönző képesség megszerzéséről.
A rögtönző képesség elsajátítását tekinti Quintilianus a stúdiumok koronájának. Ez a szónoki nagyság fokmérője. A közjó érdeke ugyanis olykor nem tűr halasztást, s a szónoknak nincs ideje felkészülni, ám a művelt szónoknak nincs is szüksége erre, mert van mihez nyúlnia, van miből merítenie. De rögtönzésre késztetheti a szónokot a körülmények váratlan megváltozása is. Rögtönzés esetén legfontosabb a gondolatmenet: tudnunk kell, mit akarunk mondani, mert hasztalan a sietség, ha nem tudjuk, hova sietünk (10. 7. 1-7).
Gazdag készletek, nagy tudás birtokában a szónok, ha tudja, miről kell beszélnie, friss képek sokasága villan fel előtte, azaz mondanivalójának mélystruktúrája, ezt kell gyorsan rögzítenie, merte felvillanások gyorsabbak, semhogy pontosan le lehetne őket jegyezni. Itt létfontosságú, hogy a szónok ne ragadjon le a szavak válogatásánál, mert különben a felvillanó gondolatmenet szertefoszlik (10. 7. 14). A nagy munkával megszerzett rögtönző képességet állandó gyakorlással lehet megőrizni.


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből