logo

XI Sextilis AD

Az emlékezőtehetség Quintilianusnál

Az ókori retorikák közül Quintilianusé tárgyalja a leghosszabban az emlékezőtehetséget. Ha a szónoknak nincs jó memóriája mondja -. akkor minden korábbi munkája fölöslegessé válik. Sőt az egész oktatás a memórián alapszik, ezért nevezik az ékesszólás kincsesházának (thesaurus eloquentiae 11. 2. 1). Quintilianus itt Cornificius megállapítására utal, aki thesaurum inventorumnak, a feltártak kincsesházának nevezi a memóriát (3.16. 28). Nem akar azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi a memória, csak azt hangsúlyozza, hogy csodálatos, még álomban is dolgozik, és az ékesszólás neki köszönheti felvirágzását, hiszen nemcsak a gondolatokat őrzi meg. hanem még a szavak sorrendjét is. és hamarabb cserbenhagyják a szónokot a hallgatók, mint a memóriája.
Tudománnyal fejlesztem is lehet, azaz az elméleti tudás fejlesztheti a természetes adottságot. Igaz, Platón azt állítja, hogy az írás feltalálása árt a memóriának, mivel amit leírunk, azt már nem akarjuk emlékezetben tartam. Ez nem feltétlenül igaz, mondja Quintilianus, mert azt. amit napokig írunk azzal a szándékkal, hogy majd meg is tanuljuk, már ez a figyelem segít megjegyezni (11.2. 4-10). Ő is elmeséli, hogy az emlékezés művészetét (artem memoriae) Szimónidész fedezte fel (11.2.11-16). Ezután Szimónidészhez kapcsolódva ő is kifejti a helyek és a képek elméletét. Hasznos dolog, mondja, ha a leírt vagy az átgondolt dolgokat bizonyos jelekhez kapcsoljuk, mert ezek emlékeztetnek e dolgokra (11. 2. 17-19). Majd idézi Cicero véleményét arról, milyenek is legyenek ezek a helyek (11.2. 22). Túlzásnak tartja viszont Metrodorus eljárását, aki az állatöv tizenkét jegyében háromszázhatvan ilyen helyet különített el (11. 2. 22).

Az emlékezés művészetét, mint mondják, elsőként Szimónidész fejtette ki; közismert a története. Miután egy megkoszorúzott ökölvívóra, előre kialkudott árért megírta a költeményt, amilyet általában a győztesekről szoktak költeni, a pénz egy részét nem fizették ki neki, mert a költők módján gyakran elkalandozott témájától, és Kasztórt meg Polluxot dicsőítette. Kijelentették, hogy a tiszteletdíj másik részét azoktól követelje, akiket magasztalt. A hagyomány szerint ezek meg is fizettek neki. Nagy lakomát csaptak ugyanis ugyanezen győzelem tiszteletére, s Szimónidészt is meghívták rá.
A lakomáról azonban váratlanul kihívják azzal, hogy két ifjú érkezett lóháton és haladéktalanul beszélni akarnak vele. Bár nem találta meg őket, de a folytatás megmutatta, hogy az istenek kegyesek voltak iránta. Alighogy kilépett, az ebédlőterem leomlótt a lakomázókra és úgy szétzúzta őket, hogy sem az arcukat, sem összeszedett tagjaikat nem voltak képesek semmifélejelről felismerni a rokonok, akik el akarták temetni őket. Ekkor Szimónidész mondják emlékezve arra, hogy ki-ki milyen sorrendben ült, a holttesteket azonosítani tudta. (11. 2.11-13)

Szimónidész ezen esetéből vonták le azt a következtetést, hogy az emlékezést segítik a lélekben rögzített helyek, erről ki-ki saját tapasztalata alapján meggyőződhetik. Mert ha egy idő után visszatérünk bizonyos helyekre, nemcsak rájuk ismerünk, hanem még az is eszünkbe jut, hogy mit tettünk bennük, a személyek is felrémlenek előttünk, sőt az ott támadt gondolatok is eszünkbe jutnak.
Ahogyan a legtöbb esetben, itt is a tapasztalat hozta létre a művészetet. Minél terjedelmesebb és minél jellegzetesebb helyszíneket válogassunk össze, például egy nagy házat sok-sok szobával. Ezekbe mindazt, amit meg akarunk jegyezni. elrendezzük, hogy gondolatunk késlekedés nélkül végig futhasson minden részén. Először is arra ügyeljünk, hogy ne akadjon el az egyes dolgokon. Több mint erősnek kell lennie annak az emlékezetnek, amely más dolgokra emlékeztet. Majd a leírt vagy az elgondolt dolgokat értelmünkben valamely jellel megjelöljük, hogy az emlékeztessen rájuk. E jel lehet egy tárgy, például a hajózás, a katonáskodás vagy valamely szó. Mert egyetlen szó figyelmeztetésére az is eszünkbe jut, amit elfelejtettünk.

A hajózással kapcsolatos jel lehet egy vasmacska, a katonasággal kapcsolatos valamilyen fegyver. Mindezt így rendezik el: az első gondolatot a bejáratnál rakják le, a másodikat az átriumban, majd megkerülve a vízgyűjtő medencét, nemcsak a hálószobákban és a fogadótermekben helyezik a következőket, hanem a szobrok és más műtárgyak mellé is. Miután ezt így elvégezték, ha fel kell idézni az emlékezetet, sorra veszik ezeket a helyeket az elsőtől kezdve, és visszakérik mindegyiktől azt, amit rájuk bíztak, hogy képeik emlékeztessék őket. így bármilyen sok is az, amire emlékezni kell, mintegy szíjjal összekötve, nem tévesztik össze az előbb állókat az utánuk következőkkel. Csak aztán kemény munkával meg kell tanulni mindezt.
Amit a házról mondtam, ugyanazt lehet alkalmazni középületekre, hosszú útra, egy városnegyedre, sőt festményre is. Ilyen képeket el is képzelhetünk magunknak. Színhelyekre van tehát szükség, amelyeket elképzelünk vagy választunk, és képekre vagy képmásokra. Képek ismertetőjelek, amelyekkel megjelöljük azokat a dolgokat, amelyeket meg akarunk tanulni. Ahogyan Cicero mondja, a helyszínek viasztáblák, a képek betűk helyett állnak. A legjobb lesz, ha szó szerint idézem a következő részletet: „Sokjellegzetes, egyértelmű helyszínt kell összegyűjteni, melyek közepes távolságra vannak egymástól, és olyan képeket, amelyek elevenek, élesek és szembe ötlők, gyorsan felidézhetők. mert megragadnak a lelkűnkben.” (11. 2.17-22).

A neves ókori szerzők közül Quintilianus az első, aki bizonyos nehézséget lát e fenti módszerben. Bár elismeri, hogy hasznos, mégis felveti, hogy olykor lehetetlen minden gondolatot úgy ábrázolni, mint a tárgyakat, és nem lehet minden szót képpel megjelölni, például a kötőszavakat. Ezért a hosszabb folyamatos beszéd megtanulására más eljárást ajánl. Ha hosszabb beszédet kell kívülről megtanulni, célravezetőbb részekre osztani, és a részeket külön-külön megtanulni. Arra azonban ügyelni kell, hogy ezek a részek ne legyenek túlságosan rövidek, mert így a beszéd darabokra hullik. Ezért nagyobb önálló részeket válasszunk, s ha ezek nagyon hosszúak, osszuk ketté őket úgy, hogy bizonyos nyugvópontokat állapítunk meg bennük. Azokat a részeket viszont, amelyeket nehezebben tudunk megjegyezni, lássuk el bizonyos jelekkel, hogy segítsék fölidézésüket. A helyekés képek részleges használatát tehát Quintilianus ezen eljárás esetében is hasznosnak tartja (11.2. 27-31).
Fontos, hogy saját kéziratunkból tanuljunk, mert így nyomon követhetjük saját emlékezőtehetségünket. A törlést vagy közbeszúrást tekintsük jelnek. helyszínnek, afféle emlékeztető kapaszkodónak, mert a saját tapasztalásnak szintén szerepe van az anyag rögzítésében. Legjobb lenne csendben tanulni, így azonban figyelmünk elkalandozhatik. Ezt elkerülhetjük, ha hangosan tanulunk. Ezzel még az az előny is jár, hogy a hangos beszéd támogatja a memóriánkat. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne legyünk nagyon hangosak, inkább csak mormolva tanuljunk (11.2. 32-33).
Azt is megtehetjük, hogy mással olvastatjuk fel beszédünket, s hallás után tanuljuk meg. lót tesz a tanulásnak, ha olykor-olykor próbára tesszük magunkat, hogy tudjuk-e már az eddigieket, mert ez is fokozza figyelmünket. Nagyjelentősége van a helyes felosztásnak a tanulásban: ha gondolatban felosztjuk beszédünket, s elmélkedünk a részeken, könnyebben megjegyezzük. Ha ezt módszeresen tesszük, beszédünk bármely részét bármikor fölidézhetjük. Előfordult-vallja Quintilianus-, hogy hallgatósága arra kérte, ismételjen meg egy részletet, s ezt mindig meg tudta tenni, pedig az ő memóriája csak közepes (11.2. 34-39).

Ha azonban valaki azt kérdezné, hogy mi a jó emlékezőtehetség titka, arra ezt válaszolná: munka és gyakorlás. Minél többet kell könyv nélkül megtanulni nemcsak fiatalon, hanem később is. Eleinte rövidebb szövegeket tanuljunk meg kívülről, majd később napról napra növeljük az adagot. Költeményekkel kezdjük, azután térjün át a szónoklatokra, s legutoljára hagyjuk a lazább ritmusú szövegeket, például a jogi paragrafusokat. Fontos, hogy hagyjunk időt a leülepedésre. Olykor egy-egy éjszaka csodákra képes. Arra, amit aznap még nem tudtunk, másnap már tisztán emlékezünk. Amit ugyanis gyorsan, rövid idő alatt tanulunk meg. gyorsan el is felejtjük. Nem kell hát csodálkozni, hogy jobban megragad a lélekben az, ami hosszabb idő alatt rögzült benne (11.2. 4044).
Kérdés mármost, hogy a szónoknak szó szerint meg kell-e tanulnia beszédét vagy elég, ha csak a gondolatmenetet és a sorrendet tanulja meg. Quintilianus szerint e kérdésre nem lehet általános érvényű választ adni, mert ha kedvezni akarunk az emlékezőtehetségünknek, és időnk is engedi, még az utolsó szótagot is meg kell tanulni. Ellenkező esetben ugyanis leírni is fölösleges volt (11.2. 44-45). De legfőbbképpen a fiatalokat kell ehhez hozzászoktatni. Ezért helytelen, ha súgó vagy írásos vázlat segítségét vesszük igénybe, mert ezzel hozzászoktatjuk magunkat a lustasághoz, és nem merünk felszabadultan szárnyalva beszélni. A jó emlékezőtehetség ugyanis azt a látszatot kelti, hogy ott a helyszínen találtuk ki mindazt, amit mondunk. Ez a könnyed választékosság javára válik az ügynek, és a szónoknak egyaránt (11. 2. 45-47). Ha azonban az emlékezőtehetségünk szerényebb, és időnk sincs elég, nem célszerű a szó szerinti tanulás, mert könnyen belesülhet az ember. Ez esetben a gondolatmenetet kell az emlékezetbe vésni, a szavakat illetően pedig teljes szabadságot kell adnunk magunknak, mert mindenki ragaszkodik saját szavaihoz (11.2. 48-49).

Napjainkban a retorikák nem tárgyalják a memorizálást miért volt ez fontos az ókorban? A legfontosabb oka az volt, hogy a közfelfogás elvárta a szónoktól, hogy fejből, papír nélkül beszéljen. Általában sokkal nagyobb hallgatóság előtt beszélt, mint napjainkban, és jóval hosszabban. Nem voltak hangosító berendezések, következésképpen a hangerőn, a hangmagasságon és a tagoláson, azaz a beszéd ritmusán múlott csupán, hogy népes hallgatósága megértse a szónokot.
A szónoknak egyaránt hatnia kellett a fülre és a szemre, mert amit hall és lát az ember, azt jobban megérti, mintha csak hallaná. Ha a beszélő papírhoz, könyvhöz van kötve, nem tud úgy egész testével kommunikálni, mint ha szabadon beszélne. Aki tehát azt akarta, hogy megértsék, azaz közölni tudja szándékát hallgatóságával, annak szabadon kellett beszélnie, mégpedig olyan ritmusban, amely egyaránt alkalmas gondolatok és érzelmek közvetítésére. A szükség kényszerítette hát rá a szónokokat az ókorban, hogy könyv nélkül és megfelelő ritmusban beszéljenek. De a memorizálás fontosságának más oka is volt: a könyvek kis példányszámban készültek, hiszen kézzel másolták őket, és drágán lehetett hozzájuk jutni. Olykor a tanulók nem tudták megvenni a tankönyvet, hanem kölcsönkérték rövid időre valakitől, jegyzeteket készítve belőle, megtanulták, s aztán visszaadták. Az ifjabb Plinius meséli nagybátyjáról, idősebb Pliniusról. hogy 160 könyvnyi kivonatolt feljegyzését Hispániában eladhatta volna 400 000 sestertiusért. ami egy lovagi cenzusnak megfelelő összeg, de nem tudott tőlük megválni (3. 5. 7).

A jó memória tehát a siker záloga is volt, s azok, akiknek ez megadatott, híresek lettek. Quintilianus is felsorol néhányat közülük, hogy buzdítsa ifjú tanítványait: Themisztoklésznek olyan memóriája volt, hogy egy év alatt anyanyelvi szinten megtanult perzsául. Mithridatész király huszonkét nyelven beszélt, annyin, ahány népen uralkodott. P. Licinius Crassus Dives, amikor Asiában helytartó volt, öt görög nyelvjárásban beszélt olyan tökéletesen, hogy mindig azon a nyelvjáráson tárgyalt, amely az ügyfeleinek anyanyelve volt (Vai. Max. 8, 7, 6). Kürosz pedig, a nagy perzsa király, minden katonájának tudta a nevét. Theodektészről. aki rétor és tragédiaköltő volt, az a túljárta. hogy egyszeri hallásra bármilyen verset vissza tud mondani. Szókratész pedig ezt mondja Hippiaszról: „De az emlékezetbe vésés módszerét illető ügyességedet, úgy látszik, mégiscsak kifelejtettem; noha éppen ebben véled magad a legragyogóbbnak.” (Platón 1. 282) Ma már szinte el sem hisszük ezeket az adatokat, mert teljesen más technikai körülmények közön élünk.

Az idősebb Seneca, a filozófus Seneca apja, akinek megbízhatósága és becsületessége közismert volt, közli a következő hihetetlen adatokat: „Az öregség bizony már sok mindent elrabolt tőlem, a szemem fényét elhalványította, hallásomat eltompította, erős izmaimat elárasztotta, s azok között, amiket még meghagyott lelkem részei közül, a memória a legérzékenyebb és legtörékenyebb, pedig hát éppen ezt támadta meg legelőször az öregség.
Valamikor ez oly mértékben virult bennem, hogy nemcsak arra volt elég, amire a mindennapi életben szükség volt, hanem nem tagadom a csodájára jártak. Mert kétezer nevet, amelyet fölolvastak, ugyanolyan sorrendben visszamondtam, és amíg a tanárra vártunk, osztálytársaim összeállítottak egy kétszáz soros verset úgy. hogy ki-ki egy sort adott hozzá, s ezt hátulról kezdve az első sorig hibátlanul elszavaltam.” (Controversiae 1. praefatio 2) 


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből