logo

XI Sextilis AD

Az emlékezés művészete a hellenisztikus retorikában

A ránk maradt ókori retorikák közül A C. Herenniusnak ajánlott retorika tárgyalja elsőként az emlékezőtehetséget, a memóriát. Természetesen ez nemjelenti azt. hogy a Kr. e. 1. század nyolcvanas éveiben írtak először az emlékezésről. Arisztotelész még nem említi Rétorikájában. azonban a hellenisztikus kor retorikái feltehetőleg foglalkoztak vele, de ezek elkallódtak.
Cornificius már a görög retorikában kialakult és megállapodott rendszert ültetett át latinra. Ez az tjelenti. hogy az ő korára már kialakulta szónok öt feladata: a feltárás vagy anyaggyűjtés (inventio), az elrendezés, azaz a felépítés, struktúra (dispositio), a nyelvi formába öntés, a kifejezésmód (elocutio), az emlékezetbe vésés, a kész beszéd kívülről való megtanulása (memoria) és az előadásmód (actio, pronuntiatio).

Cornificius így kezdi tárgyaim: „Most pedig térjünk rá az összegyűjtött anyagok tárházára, az emlékezőtehetségre. Hogy az emlékezőtehetség fejleszthető-e tanítással, vagy teljesen természetes adottságtól függ, erre más. alkalmasabb időben válaszolok. Most úgy beszélek róla, mintha már bizonyítottam volna, hogy az elmélet és az oktatás e téren is sokra képes. Úgy vélem ugyanis, hogy az emlékezőtehetségnek is megvan a maga tudománya. Hogy miért ez a véleményem, majd máshol indokolom meg. Egy előre azt fejtem ki. milyen az emlékezőtehetség.” (3.16. 28) E szavakból arra következtethetünk, hogy a memória tana már régen kialakult, és módszertanát is rögzítették. Ennek lényegét dióhéjban így foglalja össze:
Nos, kétféle emlékezőtehetség van: az egyik a természetes, a másika kifejlesztett.
A természetes velünk született, és a gondolkodásunkkal együtt fejlődik; a kifejlesztett az. amit bizonyos irányítás és ésszerű képzés izmosít. Ahogy a született tehetség más téren is utánozza az elméleti tudást, az elmélet viszont erősíti és növeli a természetes adottságokat, ugyanúgy megtörténik e téren is. hogy olykor a természetes emlékezőtehetség, ha kiváló, hasonló lesz a kifejlesztetthez. a kifejlesztett viszont módszeres elméleti tudással megőrzi és továbbfejleszti a természetes adottságokat. (3.16. 28)

A szerzőt tehát pedagógiai optimizmus vezérli: meggyőződése, hogy a meglevő természetes tehetség továbbfejleszthető, a hiányzó pedig pótolható. A továbbiakban ez utóbbiról beszél, tehát arról, hogyan lehet az emlékezőtehetséget fejlesztem: Most a kifejlesztett emlékezőtehetségről fogok beszélni. A kifejlesztett emlékezőtehetség helyszíneken és képeken alapszik. Helyszínnek nevezzük azokat a dolgokat, amelyeket a természet vagy az emberi kéz körülhatároltnak, befejezettnek és felismerhetőnek alkotott, s így természetes emlékezőtehetségünkkel könnyen felfoghatók és megragadhatók, például egy épület, egy oszlopköz, egy szöglet, egy boltív és más hasonlók. Képeknek nevezzük annak a dolognak bizonyos formáit, jeleit és képmásait, amit meg akarunk jegyezni; például ha egy lóra, egy oroszláma vagy egy sasra akarunk emlékezni, képét egy meghatározott helyszínen kell elhelyeznünk. (3.16. 28)

A szerző az emlékezéstudományt görög szóval mnémonicának nevezi. Ennek alapjait a helyszínek (loci) és a képek (imagines) szolgáltatják. Ezek olyan kulcsot adnak a tanulók kezébe, mint a viasztábla vagy a papirusz és a betűk:
Amiként azok, akik ismerik a betűket, le tudják írni azt. amit diktálnak nekik, és fel tudják olvasni, amit leírtak, akként azok, akik mémotechnikát tanultak, el tudják helyezni helyszíneken azt. amit hallottak, és ezen helyszínek alapján emlékezetből elő tudják adni. Mert a helyszínek hasonlatosak a viasztáblához vagy a papiruszhoz, a képek a betűkhöz, a képek elrendezése és elhelyezése az íráshoz, az előadás pedig a fölolvasáshoz. Ha sok mindent meg akarunk jegyezni. sok helyszínt kell összegyűjteni, és a sok helyszínen sok képet kell elhelyezni. Úgy véljük továbbá, hogy e helyszíneket megfelelő sorrendbe kell raknunk, hogy a sorrend felborulása soha ne akadályozhasson a képek követésében, akárhányadik helyszínről van is szó. a sorozat elején vagy a végén, és felidézhessük azt. amit a helyszínekre bíztunk. (3.17. 30)

A sorrend fontosságát az emlékezésben a modem lélektan is bizonyította: „Egy szeri hallás után a listaszerű anyag felejtése gyors, és jellegzetes rendet mutat. Azonnali visszaidézéskor a lista elejére és végére jobban emlékszünk, mint a közepére; ezenkívül a visszaidézést a lista végével kezdjük” (Jakab 1997,1,361). Cornificius is érzi, hogy a sorrend alapvető fontosságú az emlékezésben, ezért a rávonatkozó ismereteket tovább finomítja:
Például, ha igen sok ismerősünket látnánk sorban állni, mindegy lenne számunkra, hogy a sor elejéről, végéről vagy közepéről kezdjük nevüket szólítani; ugyanígy történik a sorrendbe rakott helyszínek esetében is: a képekről emlékezve, bármilyen irányban haladva, bármilyen helyszín alapján felmondhatjuk azt. amit a helyszínekhez hozzárendeltünk; ezért vélem úgy, hogy a helyszíneket sorrendbe kell állítani. (3. 18. 30)
A helyszínek, képek és sorrend (ordo) tehát a leglényegesebb elemei ennek a módszernek. Közülük a helyszíneket és a sorrendet tartósabban kell megjegyeznünk, mint a képeket:
A kiválasztott helyszíneket erősen emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy végérvényesen megragadjanak bennünk; mert a képek, mint a betűk, elmosódnak, amikor nem használjuk őket; a helyszíneknek, mint a viasztábláknak, meg kell maradniuk. És hogy véletlenül el ne tévesszük a helyszínek számát, jelöljük meg minden ötödiket: például az ötödik helyszínbe aranykezet teszünk, a tizedikbe egyik ismerősünket helyezzük, akinek neve Decimus.
Könnyű lesz ezután, folytatva a sort, hasonló jeleket elhelyezni minden ötödik helyszínben. (3. 17. 31)
Ezután külön is foglalkozik a helyszínekkel. Ne legyenek forgalmas helyeken, különböző formájúnk legyenek, hogy jól elkülönüljenek egymástól, közepes nagyságúak legyenek, közepes távolságra egymástól, s ne legyenek vakítóan fényesek, de sötétek sem. Legyenek könnyen áttekinthetők. Ilyen helyszínekből sokat kell összegyűjteni, és tartósan megjegyezni (3. 19. 32).

Miután alaposan leírta a helyszínek természetét és a sorrend fontosságát, ebből az is kiderül, hogy a helyszínek szerepe az. hogy a dolgok történésének sorrendjét segítsenek megjegyezni. A képek szerepe pedig az. hogy magukra a dolgokra emlékeztessenek:
Mivel tehát a képeknek hasonlóknak kell lenniük a dolgokhoz, mi magunknak kell kiválasztanunk minden dologhoz a hozzá hasonlót. [...] A dolgok hasonlóságát úgy fejezzük ki. hogy maguknak a dolgoknak a képeit nagy vonalakban összeállítjuk. [...] Gyakran egyetlen jellel és egy egyszerű képpel jegyzünk meg egy egész eseményt; például amikor a vádló azt mondja, hogy a vádlott méreggel gyilkolta meg az áldozatát, és azzal vádolja, hogy örökségszerzés céljából tette, és hogy e tettnek sok tanúja és ismerője van. Ha ezt akarjuk először felidézni, helyezzük az egész esemény képét az első helyszínbe, hogy védekezéskor könnyen rendelkezésünkre álljon. [...] Majd ugyanígy a többi vádpontot is szép sorjában elhelyezzük a helyszíneken. És valahányszor fel akarjuk idézni az ügyet, ha a helyszíneket elrendezzük és a képeket gondosan megjelöljük, könnyen emlékezetünkbe idézhetjük azt. amit akarunk. (3. 20. 33)
A dolgok megjegyzésének folyamatát a modem lélektan is hasonlóan úja le: „Értelmes anyagnál a jelentés őrzőik meg, és nem a konkrét forma; ezért vagyunk képesek egy hallott és megérted szöveget saját szavainkkal elmondani (míg a szó szerinti felidézés rendszerint nem megy). Elbeszélő szövegből az esemény -, ill. cselekvésláncolat marad meg emlékezetünkben. [...] Érvelő, tudományos szövegekből az értelmes összefüggések, a logikai rend őrződig meg.” (Jakab 1997.1. 361)
A helyszínekés képek módszere szó szerinti tanulásra is alkalmas. Cornificius így ír erről:
A szavak hasonlóságát pedig úgy teremtjük meg. hogy minden egy es névnek és szónak az emlékét egy képpel jelöljük meg. [.] Ha a szavak hasonlóságát akarjuk képekkel kifejezni, nagyobb feladat hárul ránk, és képzeletünket erősebben kell foglalkoztatnunk. Ezt a következőképpen kell csinálni:
Királyaink, az Átridák térnek haza. Az első helyszínbe képzeljük oda a kezét az ég felé emelő Domitiust. amint éppen a Marcius Rexek korbácsolják. Ez idézi fel ezt: „Királyaink térnek haza." A második helyszínen Aesopust és Cimbert öltöztessük Agamemnón és Menelaoszjelmezébe, mint az Iphigeneia előadásán. Ez lesz „az Átridák". így ábrázoljunk minden szót. A képeknek ez a kombinációja azonban akkor hatékony, ha e jelekkel a természetes emlékezetet ébresztjük fel; például ha adva van egy vers, először magunkban vegyük át kétszer-háromszor, és csak azután ábrázoljuk a szavakat képekkel. így támogatja a mesterségbeli úidás a természetet. (3. 21, 34)

A szerző itt a római történelem és a korabeli színilázi élet ismeretét is bevonja a képek megalkotásába, hogy így azok alkalmasak legyenek a fenti tragédia szövegének megjegyzésére. A Cornificius leírta emlékezési módszer asszociáción alapul. A modem lélektan is tudatában van az asszociáció fontosságának, s így határozza meg:
Asszociáció, képzettársítás (lat. „társítás”): érzékleteink, észlelési élményeink, gondolataink emlékeinek összekapcsolódása, vagyis azon képességünk, hogy egy esek egymást felidézzék. Az asszociáció gondolata már Platón írásaiban feltűnik, Arisztotelész pedig a képzetek összekapcsolódásának szabályait is megfogalmazza Deanima (Lélekfilozófiai írások) c. művében. E szerint a visszaemlékezés melynek során korábban birtokolt tudást vagy képzetet nyerünk visszalényege, hogy amikor keresünk valamit emlékezetünkben, akkor
egyidejűség, oksági kapcsolatok, rész-egész viszonyok és megszokás által összekapcsolt képzeteink fonalán haladva jutunk vissza a keresetthez. (lakab 1997.1. 110) Ezen a lélektani alapon dolgozták tehát ki a hellenisztikus kor rétorai a fentebb ismertetett modellt. Egyébként minden tanulás alapja az asszociáció: „Az asszociációs kapcsolat a tanulás eredménye; a tanulást úgy is értelmezhetjük, mint kapcsolatképzést.” (Lappints 1997. 1.112)


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből