logo

XI Sextilis AD

Az emlékezés Cicerónál

Cicero Kr. e. 56 táján befejezett De oratore (A szónokról) című dialógusában Marcus Antonius beszél a memóriáról. Rövid leírása három szempontból fontos. Az első az, hogy leírásában történeti szempontot érvényesít. Ez annyit tesz, hogy egyrészt utal Themisztoklésznek. a szalamiszi csata hősének (Kr. e. 480) közmondásosan csodálatos memóriájára, másrészt elmeséli, hogy a fentebb ismertetett, helyszíneken, képeken és sorrenden alapuló memorizálási módszer honnan származik. Elbeszélése szerint a fenti emlékezési művészetet a keószi Szimónidész (Kr. e. 557-468) egy csoda folytán fedezte föl. Történt ugyanis, hogy Szimónidész a thesszaliai Krannonban a gazdag Szkopasz házában lakomázott. és ott előadta azt a dalát, amelyet a ház ura rendelt tőle előre kialkudott honoráriumért. Miután a költő befejezte dalát, a háziúr az ígért pénznek csak a felét volt hajlandó kifizetni, s ezt azzal indokolta meg. hogy a versnek fele Kasztorés Pollux dicséretét szolgálta, következésképpen a honorárium másik felét adják meg ezek az istenek.
Nem sokkal ezután, mesélik, Szimónidészhez egy lűmök érkezett azzal az üzenettel, hogy menjen ki, mert a ház előtt két ifjú feltétlenül beszélni akar vele. Szimónidész tüstént fölállt, kiment, de kint senkit sem talált. Amíg kívül volt, a ház, amelyben Szkopasz és vendégei lakomáztak. leomlott, és halálra zúzta a lakomázókat. A holttestek a súlyos falaktól oly mértékben deformálódtak, hogy az áldozatokat a temetéskor hozzátartozóik nem tudták azonosítani. Ekkor Szimónidész segített az azonosításban, mert emlékezett arra, melyik vendég melyik asztalnál ült. „Ezen eseménytől figyelmeztetve ébredt rá arra, hogy legfőképpen a sorrend az. ami az emlékezést segíti” ezzel a megállapítással zárja le Antonius történeti kitekintését (2. 351-354).

A második az. hogy rendkívüli fontosságot tulajdonít az emlékezőtehetségnek a szónoklásban: a szónoknak ugyanis nemcsak a szóban forgó beszédét kell kívülről tudnia, hanem a precedenseket és a váratlan fordulatokra adandó rögtönzött válaszokat is. Szimónidész példája arra figyelmeztet, hogy az emlékezésben az érzékszervek közül a látás a legfontosabb: fülünkkel és gondolkodásunkkal azt tudjuk igazán rögzítem, amit láttunk. Homályos és távoli dolgokat is láttatni tudunk, ha megfelelő képekbe öltöztetve közvetítjük őket. Azoknak a formáknak és testeknek azonban, amelyek a szem elé kerülnek, székhelyre van szükségük (sede opus est 2. 358) ezzel magyarázhatjuk a hátterek fontosságát. Hogy ez a módszer mennyire hatékony, azt az athéni Kharmadasz és az asiai Metrodórosz példája bizonyítja, akik ezzel a módszerrel tették emlékezőtehetségüket híressé (2. 360).

Cicero leírásának harmadik említésre méltó sajátossága az, hogy rövidebben tárgyalja az emlékezőtehetséget, mint Cornificius, mégis Cornificius nyomán fogalmaz, azaz a téma kifejtésekor ugyanazokat a szavakat alkalmazza: háttér (locus), kép (imago), sorrend (ordo). viasz (cera), betű (littera) stb. Végül pedig abból a tényből, hogy egyáltalán nem kritizálja e módszert, csak dicséri, arra következtetünk, hogy megbízhatónak tartotta. Sőt még védelmezi is azon lustákkal szemben, akik azt állítják, hogy „a képek súlya elnyomja az emlékezőképességet, és még azt is elhomályosítja, amit a természet önmagában is megtarthatott volna” (2. 360). Ez nem igaz mondja, és a már említett Kharmadasszal és Metrodórosszal bizonyítja az ellenkezőjét.


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből