logo

VII December AD

Quintilianus az előadásról

Quintilianus mintegy kétszáz évvel Conúficius után írja retorikáját, s ezen hosszú idő alatt sok minden megváltozott a retorika oktatásában. A legfontosabb változás Augustus korában következett be: ekkor a szónoklás a Fórumról bevonult az iskolába, a retorikai iskolák számának gyarapodásával pedig a tananyagot is egyre módszeresebben dolgozták fel. Ez a változásjói megragadható Quintilianusnál: az előadásmódot mintegy negyven oldal teljedelemben tárgyalja, tehát jóval hosszabban, mint a korábbi szerzők. Tárgyalásmódjának külön értéke, hogy a korabeli elmélet és gyakorlat egyaránt tükröződik leírásában. Abból indul ki. hogy a latinban az előadásmódnak két elnevezése is van: pronuntiatio és actio. Mindkettő helyes mondja -. az előbbi a szóbeli előadásról, az utóbbi a taglejtésről kapta a nevét, éppen ezért mindkettő használható. Magában az előadásban pedig „csodálatos erő és hatalom van” állapítja meg. ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olykor nem az számít, amit mondunk, hanem az. ahogyan mondjuk (11. 3.1-2). E megállapítás igazát többek között Hortensius példájával bizonyítja, aki lures és mindenki által csodált szónok volt, leírt beszédei viszont jelent éktelennek hatnak, nagy hírnevét tehát előadásmódjának köszönhette (11.3.8).

Mivel pedig az előadásmód két részre oszlik, hangra és taglejtésre, s az előbbi a fülre, az utóbbi pedig a szemre hat. e két érzékszerv pedig a lélekre, előbb a hangról szól, majd a taglejtésről, de e kettőnek összhangban kell lennie. A hanggal kapcsolatban fontos, hogy milyen, és hogyan tudjuk használni. A természetes hangot ápolással és naponkénti gyakorlással kell fejlesztem (11. 3.15-29). A szóbeli előadásnak hibátlannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie (11.3. 30-65). 
Az előadásmód pedig olyan legyen, mint maga a beszéd. Ahogyan annak kifogástalannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie, úgy ez is kifogástalan lesz, azaz hibátlan, ha kiejtésünk könnyed, világos, kellemes és urbanus, azaz nem lesz benne sem vidékiesség, sem idegenszerűség. Mert bizony nem ok nélkül mondják, hogy „barbár vagy görög”, mert az embereket úgy ismerjük fel a hangjukról, ahogyan a fémeket a csengésükről. így éljük el azt. amit Ennius dicsér, amikor Cethegusról azt mondja, hogy „mézédes ajkú” volt, és nem azt. amit Cicero így marasztal el: „nem szónokolnak, hanem ugatnak". (11.3. 30-31)

Előadásmódunk pedig először is akkor lesz világos, ha a szavakat teljesen kiejtjük, mert egy részüket el szokták nyelni, más részüket pedig hanyagul mondják ki. mert a legtöbben nem ejtik az utolsó szótagokat, mivel az elsőkre a kelleténél nagyobb energiát fordítanak. De ahogyan elengedhetetlen a világos kiejtés, ugyanúgy kellemetlen és terhes minden hangzót külön kiejtem, mintegy megszámlálni. Mert a magánhangzók olykor igen gyakran összeolvadnak, olykor pedig bizonyos mássalhangzókat nem ejtünk a rákövetkező magánhangzók előtt, (3. 33-34)
Ékes az előadásmód akkor, ha a hang könnyed, nagy, hajlékony, erős, kellemes, kitartó, csengő, tiszta, vágja a levegőt, és megül a fülben (mert bizony van olyan hang, amely hallgatásra született, nem nagysága, hanem sajátos csengése miatt), azonkívül legyen kezelhető, azaz feleljen meg minden kívánalomnak, legyen öble és terjedelme. mint a jó hangszernek. Ehhez járuljon az erős tüdő és a kitartó lélegzet, amely búja a fáradozást. A szónoki előadáshoz azonban nem illik sem a túlságosan mély, sem a túlságosan magas hang. (11.3. 40-41)
Már itt az ideje, hogy arról szóljunk, mi az illő előadásmód. Nyilvánvalóan az. amelyik alkalmazkodik ahhoz a tárgyhoz, amiről szó van. A hangunk többnyire lelkünk érzelmeinek függvénye, és úgy szól, ahogyan megütik. De minthogy egyes érzelmeink igaziak, mások pedig csak színleltek és utánzatok, az igaziak természetesen törnek föl belőlünk, úgy. ahogyan szenvedünk, haragszunk, méltatlankodunk, de mentesek a művészettől, ezért ésszel és fegyelemmel irányítani kell őket. Viszont azoknak, amelyeket csak színlelünk, megvan a maguk művészete, de nem természetesek, ezért ezek esetében az a legfontosabb, hogy úgy beleéljük magunkat, mintha valóban léteznének, s igazi érzelmek irányítanának bennünket. így a hang mint közvetítő, átsugározza a bírák leikébe azt a lelkiállapotot, amelyet tőlünk nyert. (11.3. 61-62)

A hanggal legyen összhangban a taglejtés. A taglejtés fontosságát bizonyítja az. hogy szavak nélkül, önmagában sok mindent ki tud fejezni. A szónok illő és kellemes megjelenését is a taglejtése és mozgása biztosítja: az egyenes és természetes testtartás, mely összhangban van a tekintettel, döntő szerepet játszik a hallgatóság megnyerésében. Az arc jelentőségét kiemelik a színházi álarcok, maszkok, amelyek a szereplők jellemének megfelelően szomorúságot, fájdalmat, vadságot stb. fejeznek ki. De legfontosabb a szem, a szemöldök és a száj játéka. (11.3. 66-81).
Az illendő megjelenés is a taglejtéstől és a mozgástól függ. Ez az oka annak, hogy Démoszthenész nagy tükörben nézve gyakorolta be az előadásmódot. [...] Ahogyan az egész testben, úgy a taglejtésben is a fej játssza a legfontosabb szerepet mind az imént említett illendőség, mind érzelmeink kifejezésében. Az illendőséget leginkább az egyenes és természetes fejtartás fejezi ki. A lehorgasztott fej ugyanis megalázkodást, a felvetett pedig önhittséget sugall, a félrehajtott fáradtságot, a hajlíthatatlan. merev ezzel szemben bizonyos lelki durvaságot tükröz. Azután minden mozdulata a beszédhez alkalmazkodjék, és legyen összhangban a taglejtésekkel, kövesse a kezek és az egész test mozgását: a tekintet ugyanis legyen mindig hűséges kísérője a taglejtésnek. (11.3. 69-70)
A döntő szerep azonban az arcé. Ezzel fejezhetünk ki könyörgést, ezzel fenyegetést, hízelgést, szomorúságot, vidámságot, emelkedettséget vagy nyomottságot. Ezen csüngenek a hallgatók, erre tekintenek, ezt lesik, még mielőtt megszólalnánk. Ezzel szeretünk némelyeket, másokat ezzel gyűlölünk, ezzel értjük meg a legtöbb dolgot, és ez az ami olykor minden beszédet pótol. Ez az oka annak, hogy a színházi darabokban a rendezők álarcoktól kölcsönöznek érzelmeket, például Aerope a tragédiában szomorú. Medea kegyetlen. Aiax feldúlt. Hercules mogorva. (11.3. 72-73)

De az arcon is a szem a legkifejezőbb, amelyen keresztül a legjobban kiárad a lélek. Mozdulatlanul is vidámságtól ragyog, a szomorúságtól pedig úgyszólván elborul. Könnyeket is azért adott neki a természet, hogy a szív árulója legyenek, mert vagy a fájdalomtól törnek elő. vagy a boldogságtól gördülnek lefelé. Ha pedig mozgatjuk szemünket, figyelmes, nyugodt, öntudatos, szigorú, szelíd vagy zord lesz, mégpedig aszerint, ahogyan az előadásmód megkívánja. De ne legyen szemünk sohasem merev és szúrós, vagy bágyadt és bárgyú, vagy révedező és pajzán, megtört és kéjben úszó, sem kancsal, sem pedig hogy úgy mondjam fajtalan, mintha kívánna vagy ígérne valamit. (11.3. 75-76)
Quintilianus rendkívül részletesen írja le a kéz szerepét, s ez az jelenti, hogy a korabeli szónoklásban a kéz munkájának rendkívül fontos szerep jutott a tetszés elnyerésében (11.8.82-116). Külön figyelmet szentel a hibás taglejtések lenyesegetésének. például a szónok ne csapkodja saját hátát, válla fölött hátra nyúlva, ne verdesse folyton a csípőjét, ne szaladgáljon beszéd közben stb. (11. 3.117-136).
A kar mérsékelt előre nyújtása helyénvaló összefüggő, terjedelmesebb részek előadásában, feltéve, ha a váltak nyugodtak maradnak, és az ujjak a kéz kinyújtása közben lassan egyenesednek ki. De amikor valamit ékesebben és nagyobb szóbőséggel kell előadni, például efféléket: „sziklás és magános helyek felelnek a szavára”, a karunk jobban kilendülhet oldalra, és e taglejtéssel együtt áradjon a szavunk is. A kezeknek pedig, amelyek nélkül csonka és erőtlen lenne az előadás, oly sok mozgást kell végezniük, hogy szinte alig lehet felsorolni, mert követik a szóbőséget.
A többi testrészünk ugyanis segíti a beszélőt, ezek viszont-szinte azt mondhatnám maguk beszélnek. Ezekkel kérünk. ígérünk, hívunk, elbocsátunk, fenyegetünk, könyörgünk, elutasítunk, félünk, kérdezünk, tagadunk; örömet, szomorúságot, kétkedést, beismerést, megbánást, mértéket, sokaságot, ritmust és időt fejezünk ki velük. Hát nem tudunk kézzel buzdítani, lecsillapítani, helyeselni, bámulatunknak vagy tartózkodásunknak utat engedni? Hát nem tölthetik be a névmások szerepét, amikor egy helyre vagy személyre rámutatunk? Bizony, az összes népek és nemzetek közismert nagy nyelvi sokrétegűségében a kéz tűnik számomra egyetlen közös nyelvnek minden ember számára. (11.3. 82-87)

Az előadásmód fontosságának növekedését sejteti az is. hogy Quintilianus részletesen foglalkozik a szónok külső megjelenésével, ruházkodásával: ruhája, cipője, haja legyen tiszta és rendes. Ne legyen elhanyagolt, de túlságosan gondozott sem. mert mindkettőért megszólják, s veszít hiteléből. Tunikája például a térdhajlásig éljen, mert ha hosszabb, az nőies, ha rövidebb. akkor még centuriónak nézik. Az sem mindegy, hogyan viseli tógáját stb. (11. 3. 137-149). A szónok előadásmódját az is befolyásolja, hogy kik előtt, kiknek beszél. Bármilyen legyen is hallgatósága, azzal acéllal szónokol, hogy megnyerje, meggyőzze és megindítsa (11.3,150160).

Quintilianus arra is kitér, hogyan kell előadni a szónoki beszéd egyes részeit, a bevezetést, az elbeszélést, a kitérőt, a befejezést. A bevezetést nyugodtan és egyszerűen, az elbeszélést már nagyobb dinamikával kell elmondani, a legváltozatosabb előadásmódot a bizonyítás igényli. A kitérés hangvétele legyen szelíd és nyugodt. A befejezésé legyen a leggondosabb, mert ebben szánalmat vagy gyűlöletet kell ébresztem a hallgatóságban és a bírákban (11. 3. 161-176).
Végül felhívja a figyelmet arra, hogy minden szónoknak saját egyénisége van. azaz az egyik szónok ezzel ér el sikert, a másik azzal. Ki-ki tanulmányozza, ismerje meg önmagát, ismerje meg saját titkát: mi az. amivel sikert remélhet, s azt fejlessze. De mindenben tartson mértéket, mert nem színésznek kell lennie, hanem szónoknak, azaz nem utánoznia kell, hanem feltárnia és közvetítenie kell az igazságot (11.3,177184).


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből