logo

I December AD

Cicero az előadásmódról (Actio)

Cicero két helyen is foglalkozik az előadásmóddal. Először a Deoratore 3. könyvének a végén, ahol is Crassust írja le mintegy nyolcoldalnyi teljedelemben (3. 56. 213-61. 227). Másodszor a tíz évvel később keletkezett Oratorban foglalja össze röviden, két oldalban (17. 54-18. 60). Mindkét leírásjellege más. mint Comificiusé. aki jó tanárként, didaktikusán tárgyalja a témát, úgy, ahogyan egy tankönyvhöz illik. Cicero a De oratoréban a dialógus műfajának megfelelően oldottabb formában ismerteti, az Oratorban pedig tömör összefoglalását adja a tökéletes szónok szempontjából vizsgálva. Mindkét helyen eltér Comificiustól abban, hogy a szónok öt feladata közül az előadásmódot tekinti a legfontosabbnak:
„A szónoklásban egyedül az előadásmód uralkodik” -írja (3. 56. 213). Ezen értékelését egyrészt Démoszthenész szavaival bizonyítja, aki az első, a második és a harmadik helyet is az előadásmódnak juttatta. másrészt azzal, hogy rossz szónokok gyakran legyőztek kiváló szónokokat pusztán azzal, hogy jobb előadók voltak (De oratore 3. 56. 213; Orator 17. 56). De abban is eltér Comificiustól. hogy lélektanilag jóbban megalapozza az előadásmód fontosságát. Abból indul ki, hogy amikor Gracchus beszélt, még ellenfelei is elsírták magukat, mert szeméből, hangjából és gesztusaiból olyan őszinte fájdalom áradt.
Később a szónokok, akik az igazság előadói is. ezt a színészekre hagy ták, akik csak utánozzák az igazságot. De minden téren jobb a valóság, mint az utánzása. Mivel a lélek indulatát, amelyet az előadásban kifejezésre juttatni vagy utánozni kell, sok minden elhomályosítja vagy elfödi, el kell távolítani azt. ami akadályozza, hogy minél tisztábban kifejezésre juthasson. Mert a lélek minden rezdülésének természettől valamiféle arckifejezés (voltus), hang (sonus) és taglejtés (gestus) felel meg. Az ember ugyanis olyan, mint egy hangszer, teste is és hangja is úgy szól, mint a lant húrja: élesen vagy mélyen, gyorsan vagy lassan, erősen vagy gyengén, s mindezekben van egy középső minőség, és vannak szélső értékek, s ez rendkívüli változatosságot tesz lehetővé a különböző érzelmeknek megfelelően (3. 57. 215-216). Ezeket az érzelmeket tragédiákból vett részletekkel szemlélteti: harag, szánalom, félelem, felindulás, öröm, szomorúság, s hangsúlyozza, hogy mindegyiknek más hang és más taglejtés felel meg (3. 58. 217-219).

A férfias testtartás, a kéz. az ujjak, a kar és a láb mozgása is. amennyiben a jelentést fokozzák, fontos. De az arctól függ minden, mégpedig a szemtől. Ez az oka annak, hogy a régi rómaiak nem szerették az álarcot. Az egész előadás ugyanis a lelkűiéitől függ, a lélek tükre pedig a szem. Ez az egyetlen érzékszervünk, mely a lélek minden rezdülését képes kifejezni (3. 59. 221). Az előadás tehát úgyszólván a test beszéde (est enim actio quasi senno corporis), a szemet pedig azért kaptuk a természettől, hogy lelkünk rezdüléseit tükrözze. Ez az oka annak, hogy a hang után a második hely az arcé az előadásban: van benne valamiféle mágikus erő.
A szavak ugyanis azokra hatnak, akik értik őket, a tekintet mindenkire: a barbárokat, a primitív népeket egyaránt megbabonázza (3. 59. 223). Cicero megállapítását a modem filmművészet is igazolja, amennyiben olykor egy-egy filmben a tekintet a legfontosabb kommunikációs eszköz. Végül a hang hajlékonyságának, a hangfekvések váltogatásának jelentőségét emeli ki. s ezzel kapcsolatban említi, hogy Gracchust, amikor szónokolt. egy fuvolás kísérte, és az illő hangfekvés váltogatására játékával figyelmeztette (3. 60. 225-226).


Forrás: Részletek Adamik Tamás, A. Jászó Anna Aczél Petra: Retorika c. művéből