logo

XXIII September AD

Polybios és a római művészet

A 2. pún háborútól a Karthágó és Korinthos elpusztításáig tartó időszak korszakalkotó voltát először Polybios ismerte fel (III, 4, 2) és ő volt az, aki Róma csodálatosnak látszó felemelkedését legelőször racionális okfejtéssel magyarázta. A római Köztársaság e nagy korszakát sok vonatkozásban jól ismerjük, de aránylag keveset tudunk művészetéről.
A birodalomalkotó római állam eszmei fegyverei között igen előkelő helyet foglaltak el a gyakorlati és társadalomszervező szereppel is felruházott építészet és ábrázolóművészet, amelyek az úgynevezett romanizáció számunkra legjobban megfogható tünetei és formái közé tartoztak. Ebből természetesen nem következtethetünk eleve arra, hogy a középső köztársaságban is ugyanez volt a művészet helyzete. Sőt feltehetjük, hogy mint a római irodalom is, ekkor inkább a kialakulás és formálódás szakaszában volt. Ha azonban kutatni kezdjük, hogyan és miképpen történt e kibontakozás, súlyos zavarba jövünk. Zavarunk legfőbb oka az, hogy úgy tűnik alig van matéria, amit elemzés alá vehetnénk. Valóban nagyszabású, általunk is látható és tanulmányozható római alkotásokat az archeológia csak Sulla korától kezdve tud felsorolni.
Ilyen körülmények között különös fontosságot kap a művészet történetének egyébként másodrendűként kezelt két forráscsoportja. A kis művészetek és az alkalmazott művészetek jelentős számban fennmaradt emlékanyagának kell pótolnia a stiláris vizsgálatoknál a monumentális alkotásokat. Jól tudjuk azonban, hogy mennyire vitatható eljárás a más funkciót betöltő és kisebb igényt kielégítő műfajok alapján elképzelni a hiányzó nagy műveket. Ezért a legfontosabb alkotások megítélésénél nagy szerepet kell kapniuk írásos forrásainknak. Habár ezek a mondott korszakra nézve elég jelentős számban állnak rendelkezésre, túlnyomó részük csak a művek létét és készítésük alkalmát világítja meg, de semmit sem árul el a számunkra alapvetően fontos formai vonásokról. Ennek a hiátusnak a láttán válnak rendkívül fontossá Polybiosnak a római művészetre vonatkozó sorai.

Polybios nem volt széplélek. Mint az achaiai szövetség egyik vezéregyéniségének fia, korának legjobb görög neveltetésében részesült, de családjának hagyományai és egyéni hajlamai nem vonzották az elvont stúdiumok vagy a művészetek felé, és nem volt különösebben járatos az irodalomban és a filozófiában. A hadvezetés tudománya és a politika kötötte le érdeklődését. Olyan hadvezér és politikus volt azonban, aki az államok sorsával nemcsak gyakorlatban, hanem tollát forgatva is szeretett és tudott foglalkozni. Deportálása után sem vált külső szemlélővé, pusztán krónikássá vagy a mások által véghez vittek művészi megörökítőjévé. Aktivitása tetteiben és írásaiban élete végéig töretlen maradt. Köztudott dolog, hogy Polybios a történetírást gyakorlati haszna miatt és csak amiatt becsülte és művelte, megvetette azokat, akik rhetorikus, drámai vagy regényes útra vitték ezt a műfajt.
Mindennél többre becsülte a tapasztalatot és a történelemmel a mások tapasztalatait kívánta gazdagítani abból a célból, hogy cselekedeteiket a múltakon okulva helyeseb-ben irányítsák. Mindez jól ismert és alaposan elemzett megállapítás. Kevesebb figyelemre méltatták azt a kérdést, mi volt Polybios viszonya a művészethez, milyen összefüggésben és céllal írt az építészet és a képzőművészet kérdéseiről és alkotásairól. Polybios elméletileg következetlenül ugyan, de racionalisztikus és gyakorlatias módon gondolkodott, s amellett a kulturális teljesítményeket nem tekintette a történelem számottevő tényezőinek. Figyelme mindig kifejezetten a katonai és politikai cselekményekre és azok rugóira összpontosult, és semmi sem állt távolabb tőle, mint az antiquárius vagy annalisztikus regisztrálás. Ilyen körülmények között valósággal meglepő a művének fennmaradt részeiben található művészeti vonatkozású és archeológiái érdekességű adatok száma és részben érdekessége. Érdemes tehát megfigyelni, milyen típusú adatok ezek, milyen alkalomból és milyen céllal kerültek a történeti elbeszélés gondolatmenetébe.

Ha összeállítunk minden olyan szöveg helyet, amelyben műalkotások említése található, könnyen felismerhetővé válik, hogy Polybios mindig az ő szempontjából fontosnak tartott események és cselekmények kapcsán tartotta érdemesnek azokról szólni. Ilyenek a háborús győzelmek vagy összecsapások, amelyek során műalkotásokat pusztítottak el vagy zsákmányoltak. Éles szavakkal ítélte el, hogy a hadviselő hellénisztikus hatalmak, és különösen az általa nagyon nem kedvelt királyok vak gyűlölettől vezetve pusztították és fosztogatták ellenfeleik országainak szentélyeit és azoknak díszeit, nem riadva vissza az istentelenség vétkétől (42 - 49). Különösen tanulságos az V. Philippos thermosi betörésével kapcsolatos fejtegetés (44 = V, 8-11).
Polybios hosszasan elemzi ennek az akciónak a hibás és elítélendő voltát. Bár a makedónok a thermosi szövetségi szentély kifosztását és pusztítását az aitóliaiak korábbi hasonló tetteinek (42 43) megbosszulásául követték el, ezzel csak önmagukat alacsonyították le, mert az ellenfél kilengéseinek utánzása nemcsak az erkölcsi fölény elvesztésével jár, hanem ráadásul elhalványítja az «agresszor» bűnösségét.
Polybios bizonyos fokig a korábbi görög szokásjogra támaszkodva elvileg is kimondja, hogy a szentélyek és a szakrális jellegű műalkotások (de a fogalmazás megengedi azt is, hogy általában minden szobor és műalkotás) szándékos pusztítása ellentétben áll a hadijoggal, semmivel sem indokolható és menthető cselekedet, ami az elkövető saját érdekét is sérti, tehát elvakult őrjöngés (ϋ·υμοΙ λνττώντος εργον).

Mellesleg érdemes megjegyezni, hogy a Polybios által megörökített műkincsrablások és pusztítások önmagukban véve is alkalmasak arra, hogy a hellénisztikus világban kialakult kíméletlen hadviselési módszerekre és a műkincsekkel szembeni eljárásokra fényt vessenek. Ebben a fényben ugyanis némileg másként tűnik majd fel az egyébként kíméletlen hadviselésük miatt hírhedt rómaiak hasonló tevékenysége. Nem mintha Róma tanításra szorult volna ezen a téren, de annyi bizonyos, hogy amikor megkezdte nagyszabású műkincs-zsákmányolásainak sorozatát, akkor a görög világban már régen a múlté volt a szentélyek sérthetetlenségének eszméje, és nemcsak a barbárok nyúltak hozzá a szent körletekben felhalmozott alkotásokhoz, hanem maguk a görögök is valóságos rendszert csináltak ebből a vandalizmusból. Mindenesetre érdekes rögtön szembe állítani az említett szöveghelyekkel azokat, amelyekben Polybios a rómaiak hasonló tetteiről ír (65 - 71). El kell ismernünk, hogy a görög történész következetes maradt önmagához, mert a rómaiak műkincspusztítását (ez elsősorban a sajnos csak közvetetten és töredékesen fennmaradt hely Korinthos elpusztításával kapcsolatban: (71 = XXXIX, 2, 1 3) és műkincs zsákmányolását ugyancsak elítélte. A hang természetesen némileg különböző.

Polybios kommentár nélkül említi M. Fulvius Nobilior műértőre valló szisztematikus műkincsrablását Ambrakiában (70), a makedón monarchia megsemmisítése és Karthágó elpusztítása alkalmával pedig a más forrásokból ismert nagyszabású zsákmányolással kapcsolatban kizárólag arról ír, hogy L. Aemilius Paullus és P. Cornelius Scipio Aemilianus személyesen semmit sem tartottak meg maguknak a kezeikbe került kincsekből (68-69). Polybios pártfogóinak eme érthető és megbocsátható előtérbe állítása mögött teljesen eltüntette a nagy makedóniai művészeti zsákmányt és Karthágó szentélyeinek kíméletlen elpusztítását. Egy időben távolabbi esemény kapcsán azonban a rómaiaknak címezve is kifejtette elvi álláspontját.
Syrakusai műkincseinek Rómába vitele, egyébként Róma első nagy görög művészeti zsákmánya volt az alkalom, amelyhez a kérdésre vonatkozó második nagyobb fejtegetését fűzte (66 = IX, 10). Itt természetesen szó sincs őrjöngésről és szentségtörésről. Ehelyett a józan ész érvei sorakoznak fel annak bizonyítására, hogy a rómaiak szempontjából a legyőzöttek műkincseinek kisajátítása nem helyes, sőt a köztársaság érdekeit sértő eljárás. Mindent összevetve, a hadi cselekmények által sújtott vagy elhurcolt műalkotásokat Polybios azért említette meg, hogy ezzel a hadviselő felek magatartásáról mondjon ítéletet.

Polybios művészi adatainak másik tipikus csoportja a Szobrok és főleg a portrészobrok felállításának vagy eltávolításának politikai gesztusait foglalja magába (21 -28). A pártállás, a hízelgés vagy a szembefordulás leglátványosabb kifejezése a hellénizmus századaiban a szoborállítás vagy a meglevő szobrok tüntető ledöntése volt. Ezt elsősorban Polybiostól tudjuk, aki az ilyen eseteket nem mulasztotta el megemlíteni. Ő maga is természetesnek tartotta és komolyan vette a politikai állásfoglalásnak ezt a formáját, hiszen minden összeköttetését latba vetette az achaiai háború után az acbaiai szövetség régi vezetőinek tiszteletére állított szobrok megmentése és visszahelyezése érdekében, és büszkén említette meg az emiatt neki emelt tiszteleti portrét. De nemcsak ebben volt korának gyermeke, hanem abban is, hogy a változékony sors legváratlanabb fordulatait kedvenc témáját - példázva, intő célzattal és egyben megvetéssel emlegesse a pillanatnyi sikertől megszédült politikusok és pártok elbizakodottságának tragikus következményeit, amelyeknek a szobrok ledöntése és felállítása igen szemléletes jele volt (26, 27). Annyi bizonyos, hogy ezek a szöveghelyek egyáltalán nem művészettörténeti érdeklődésből születtek, és bennük maguknak a szobroknak csak az volt a szerepük, hogy a feltűnő politikai állásfoglalásokat és fordulatokat kézzelfogható módon dokumentálják.

A görög, illetve a hellenisztikus művészet bizonyos elemeire és eseteire vonatkozó többi Polybios-helyet nem olyan könnyű egy-egy fő motívumhoz kapcsolni, mint az említett két csoportot. Leginkább az ötvösség körébe tartozó adatok (29 - 36) közlésénél mutatkozik közös tendencia: az arany és ezüst kincsek, mint a fejedelmi státus ősi attribútumai a hellénisztikus uralkodók gazdagságának és többnyire pejoratív hangsúllyal emlegetett pompakedvelésének jellemzését szolgálják Polybiosnál.
A gazdagság fitogtatása vagy hajszolása (38) többnyire a jellem és a magatartás gyengeségének jele, kivéve termé-szetesen, ha az Aemilius és a Scipio családok előkelő hölgytagjáról van szó (60). A nemesfém tárgyak tehát egyfelől ugyanúgy a történelem protagonistáinak jellemzését szolgálják, mint a műkincsekkel való bánásmód a háborúk során. Másfelől azonban ezek a hatalmi viszonyok jellemzéséhez tartozó nem mellékes adatokhoz tartoznak, amelyeket Polybios azért ír le, hogy az általa mindenekfölött fontosnak és szükségesnek tartott valóságismeretet, a körülményekben és adottságokban való alapos tájékozottságot növeljék.
Az utóbbi kategóriába tartozik egy sor közvetve archeológiái és művészettörténeti érdekességgel bíró utalás és leírás különböző városokról, építményekről, szentélyekről, helyek nevezetességeit képező alkotásokról (9 - 12, 16, 39). Ezeket az adalékokat végeredményben nem a bennük megnevezett alkotások kedvéért, hanem az általuk biztosított vagy a velük bizonyított helyismeret miatt írta le Polybios, aki mindennél többre tartotta a személyes tapasztalatot és az autopsziát (37).

A görög (és sokáig a görög művészetre vonatkozó modern) művészeti irodalom érdeklődésének előterében a mesterekre és a mesternevekre vonatkozó ismeretek álltak. Polybios érdeklődési körének ismeretében ezen a téren szinte semmire sem számíthatnánk, a fennmaradt szövegben mégis öt nagy görög mester nevével találkozunk (16, 41, 49, 64). Paradox módon éppen ezeknek a kontextusa példázza a legszemléletesebben a szerző praktikus viszonyát a művészethez. Az alipheirai Athéna-szobor mesterei egy hadszíntér helyismeretének kedvéért (16), Pheidias Aemilius Paullus művelt és emelkedett elméjének bizonyítására (64), Phyromachos egy hellenisztikus királyocska elvetemültségének tanúságául, Aristeidés pedig azért került említésre, mert a római katonák Korinthosban az egyik földre dobott képén kockáztak (41).
Az a kép, amely Polybios művészeti vonatkozású helyeiből kibontakozik, teljes mértékben beleillik a politikus-hadvezér-történetíró ismert karakterébe. A művészet Polybios számára elsősorban politikai viszonylatban érdekes. Nem a művek, hanem a velük kapcsolatba lépő emberek politikai magatartása volt számára fontos.

Mindamellett nem tagadható, hogy a művészeten kívüli alkalmakkor és célból, tehát a mi szempontunkból véletlenül, a Polybiosi műbe került görög-hellénisztikus művészeti adatok és utalások úgy számra, mint tartalomra nézve egyáltalán nem mutatják a szerzőt művészetileg teljesen érdektelennek, műveletlennek vagy éppen érzéketlennek. Egyenként vizsgálva, valamennyi adalék önmagában véve hiteles és helyes, felhasználásuk módja kifogástalan, tévedést, melléfogást, hamis értékítéletet véletlenül sem találunk.
Az, ahogy Polybios felháborodik a háborúzó hatalmaknak a műalkotásokkal való méltatlan és kíméletlen bánásmódján, még akkor is mély szimpátiára vall, ha kifejezetten politikai síkon mozog és főleg a szakrális sérthetetlenséggel érvel. Az olyan férfi számára, mint amilyen Polybios volt, a művészet dolgaiban való bizonyos jártasság nemcsak neveltetésével járt, hanem társadalmi státusával is: ő is a görög városokat akkor irányító arisztokrácia tagja volt, akinek közéleti szerepéhez tartozott az építkezések és a nyilvános célra szolgáló műalkotások megrendelése.

Polybios általános művészeti műveltségének és nézeteinek ismeretéhez fontos figyelembe venni a művében elszórtan található különböző hasonlatokat, amelyeket a művészet világából vett, más természetű kérdések megvilágítására (1 8). Ezek természetesen olyan közhelyek, amelyekből sem alapos esztétikai műveltségre, sem a képzőművészeti szakirodalom ismeretére nem következtethetünk. Szállóige jellegük miatt ezeknek a hasonlatoknak a pontos forrását többnyire nem is lehet felderíteni. Ez idő szerint legfeljebb annyit állíthatunk eredetükről, hogy a Szókratészt követő filozófusoknál és a szónokoknál gyakorta használt fordulatok voltak, amelyek úgy látszik a kora-hellénisztikus irodalmi kifejezés általános kelléktárába tartoztak. Néhány esetben Polybios maga jelöli meg az ilyen hasonlatok forrását Timaiosban, aki ellen azután ezeket felhasználja (5 8).
Mégsem egészen közömbös, hogy a közkézen forgó példákból és metaphorákból melyeket választott ki, mert ha bennük egyfajta esztétikai tendencia nyilatkozik meg, akkor ez Polybios ízlésére vagy szimpátiájára vethet fényt, anélkül, hogy őt magát tekintenénk a gondolatok értelmi szerzőjének. Szembetűnő mármost, hogy Polybios általános művészeti hasonlataiban szinte teljesen egységes és nála szokatlanul következetes állásfoglalás tükröződik.

Csaknem kivétel nélkül valamennyi művészeti szálló-igéjében az eleven valóságot az ábrázolás fölé helyezi, a művész feladatát az élet közvetlen megfigyelésének révén történő olyan bemutatásban látja, amely a valóságnak és főleg az élőlényeknek konkrét és életszerű hatását adja, s általában az elvont szkématizmussal szemben a közvetlen valószerűséget részesíti előnyben. Az a véleményünk, hogy itt többről van szó, mint a görög esztétika általános «utánzás»-elméletéről.
Nem nehéz felismerni, hogy ez a művészetfel-fogás a korahellénizmus uralkodó esztétikai áramlatából ered, amelyet elsősor-bán a «természettől tanuló» Lysipposhoz és irányzatához kapcsolva athéni Xenokratés fejtett ki és hirdetett. Polybios ezt az esztétikai felfogást azonban nemcsak mint divatos és a korszak képzőművészeti törekvéseinek leginkább megfelelő elméletet vette át, hanem mint olyan általános szemléletet is, amely politikai és történetírói nézeteivel a legtökéletesebb összhangban volt. A platóni idea-tannal és a művészet eszményi tipikusságra törekvésével szemben az ő mindenekfölött álló valóságtisztelete és gyakorlatiassága valóban arra predesztinálta, hogy a művészet alkotásait azoknak konkrét valóságtartalmától függően értékelje. Történetírói és politikusi álláspontjára, valamint esztétikai felfogására egyaránt jellemző az a szinte programatikus hasonlata, amely szerint a platóni Állam úgy viszonylik a valósághoz, mint a szobor az élő emberhez (1). Fontosabbnak tekintette az ideáknál a valóságot és a szobroknál az élő embereket.

Kerülő úton érkeztünk el tárgyunkhoz, annak érdekében, hogy eleve helyes összefüggésben lássuk Polybios tanúságát a római művészetről. Erről Polybios jóval ritkábban tesz említést, mint a görögökéről. A felsorakoztatható utalások számának ez az aránya magától értetődő, hiszen Polybios szülőföldje és műveltsége miatt eleve sokkal jobban ismerte a görögországi és a hellénisztikus, mint az itáliai és a római kultúrát. Művészeti vonatkozású adatainak egy részét irodalmi forrásaiból merítette, márpedig a római művészetről az ő idejében és az általa használt irodalomban aránylag kevesebb szó eshetett. Mindenekelőtt mégis Polybios érdeklődésében és történetírói céljaiban kell keresnünk azokat a szempontokat, amelyek révén a római művészeti vonatkozású utalások művébe kerültek. Ezeket a szöveghelyeket három csoportba sorolhatjuk.
Az első csoport olyan utalásokat tartalmaz, amelyeket mi ugyan archeológiái vagy művészettörténeti szempontból felhasználhatónak tartunk, de valójában és Polybios szemszögéből nem volt közvetlen művészeti vonatkozásuk (52 -55, 58, 60). A második csoportba sorolhatók a rómaiak műkincs-zsákmányaira vonatkozó már említett szöveghelyek (65 - 71), továbbá azok, amelyek a rómaiaknak a görög világban való megjelenéséhez kapcsolódó művészeti eseményekre vonatkoznak (61 - 64). Ez a csoport lényegében a rómaiaknak a görög művészethez való viszonyára vonatkozik. Mint ilyen, nem lebecsülendő történeti értékű adatokat tartalmaz, különösen ha azokra gondolunk, amelyeket Polybios közvetlen tapasztalatából vagy az általa jól ismert római vezető egyéniségek köréből merített (60, 61, 62, 64, 68, 69, 71).
Ez utóbbi adatokat már régen az archeológiái kutatás legbecsesebb írott forrásai között tartják számon. Végeredményben azonban mindezek az utalások és közlések magáról a római művészetről semmit sem árulnak el, s leginkább a «rómaiak és a művészet» kérdéskörébe tartoznak.

A római művészetről Polybios csak egy-két alkalommal ír, de akkor minden más művészeti adatától eltérően nem ad hoc jelleggel és hőseinek jellemzése céljából, hanem alapvető kérdéseket vizsgálva és általános tanulságok levonása kedvéért. A szóban forgó részletek a híres és sokat idézett hatodik könyvben találhatók, amelyben Polybios Róma sikereinek titkát firtatva előadja sokat vitatott államelméletét, továbbá elemzi és leírja a köztársaság alkotmányát és intézményeit. Fejtegetései itt nem meghatározott eseményékhez kapcsolódnak, hanem az állami élet és a társadalmi berendezkedés állandó és fontos vonásaihoz. Ha tehát valamely művészeti jelenségről esik szó ebben a könyvben, akkor azt Polybios már eleve a fontos dolgok közé sorolta. Ez a körülmény, továbbá az általánosító tárgyalásmód teszi elvi szempontból jelentősebbé e helyeket Polybios többi művészeti utalásánál.

Polybios a VI. könyv számunkra fontos fejezeteit nem a művészetről kívánta írni, hanem olyan intézményekről, amelyek az ő szemében különösen jellemzőek voltak a rómaiakra. Legelőször a senatus hatalmáról szóló részben találunk egy igen fontos leírást az állami építkezések finanszírozásának módjáról (56 57 = VI, 13, 3; 17, 1 - 6). Itt Polybios azt hangsúlyozza, hogy a senatus rendelkezett az államkincstárral, s a censorok útján folyósított nagyobb összegeket a középítkezések és az épületkarbantartás céljára. Így a köztársaság oligarchikus testületé függőségben tartotta magától mindazokat, akik az építkezésekből éltek, a vállalkozókat csakúgy, mint a mesterembereket, végső soron - mondja Polybios - az egész népet.
Ez az elemzés nem tartozik ugyan szorosan tárgyunkhoz, mert olyan politikai és közgazdasági kérdésekről szól, amelyeket más forrásaink is kellően megvilágítanak, és a közvetlen művészeti vonatkozásokról hallgat. Mégsem mehetünk el szó nélkül mellette, mert Polybios előadása minden más fennmaradt szövegnél élesebb fényt vet arra a szerepre, amit a művészet legjelentősebb ágának, az építkezésnek irányításában a senatus és exponensei, vagyis a nobilitas tagjai játszottak.

A római művészetről, különösen a római portréról szóló minden valamirevaló tanulmány hivatkozik a VI. könyv 53-55. fejezeteire (59). Annak szemléltetésére, hogy a rómaiak eszményei és szokásai miként lelkesítik az ifjakat nagy tettekre és hősiességre, Polybios leírja a jeles rómaiak temetésének szer. tartását, a közszemlére tett halottat, a tetteit dicsőítő halotti beszédet, és ami szempontunkból a legfontosabb, az ősök jelmezes és maszkos felvonulását, majd a halott képmásának elhelyezését a házban, egy fanaiskosban, a nagy tiszteletben részesített ősök képmásai között. A szöveg sokkal jobban ismert annál, hogy itt részletezzük.
Kevés olyan antik forráshely van, amit az archeológusok ennél többször és alaposabban elemeztek. Tárgyilag elég talán annyi, hogy a legpedánsabb kritika sem volt képes mind a mai napig bármit is változtatni Polybios szavainak hitelességén. Leírását a saját korára nézve, de legtöbb elemében még azután évszázadokra is valósnak és pontosnak fogadhatjuk el.
Tudjuk természetesen, hogy a szertartás és az ősök galériája a nobilitas privilégiuma volt, mint ahogy erre Polybios is utal, ennélfogva a nagy családok nagy halottainak temetése nem az ezerszer ismétlődő rutinos cselekmények egyöntetűségével, hanem minden bizonnyal a különböző famíliák sajátos hagyományai és szándékai által egyénített formában zajlott le. Más vonatkozásban a Scipiók megtehették például, hogy az általános halotthamvasztással szemben koporsóba temetkeztek. Csaknem bizonyos, hogy Polybios néhány főúri temetés személyes tanúja volt, és figyelmét a legpompásabb szertartások ragadták meg.
A klasszikussá vált Polybios-hely nem a szokás legkorábbi leírása, mert rendelkezünk egy még korábbi, habár egészen rövid, de kétséget kizáróan az imagines maiorum temetési használatára vonatkozó szöveghellyel. Plautus Amphitruo-jában Sosia, csodálkozva azon, hogy Mercurius a saját szakasztott mása, ezt mondja:

nam hicquidem omnem imaginem meam, quae antehac fuerat, possidet.
vivo fit quod nunquam quisquam mortuo faciet mihi.
(458 -459, ed. Lindsay 1903)

Plautus utolérhetetlenül tömör és morbid humorú két sorában nemcsak a terminus technicus pontossága (imago), hanem a képmás alakoskodó temetési viselése is vitán felülivé teszi a mintegy fél évszázaddal Polybiosnál korábbi adat azonos tartalmát. Bizonyos szempontból a plautusi utalás még Polybiosnál is többet mond: a szolga képmását senki sem fogja viselni halála után, mert hiszen ez csak a legelőkelőbbek privilégiuma volt. Más szempontból Plautus megerősíti azt, amit Polybios utáni forrásaink nem mondanak ki, hogy ti. a temetéseken a halott őseinek imagóit a termetben, ruházatban és insigniákban teljesen hasonló megjelenésű szerep játszók viselték (omnem imaginem meam). Ebből a részletből kiindulva dolgozták ki azt az elméletet, amely olyan sok vitát váltott ki és teljesen megzavarta a római portréstílus kialakulására vonatkozó hiteles forrásaink értékelését.
A Polybios által maszknak nevezett ősképmásokat ugyanis, amelyek más források szerint viaszból vagy részben viaszból készültek, a halottak arcáról készített maszkokból vezették le, sőt azt is feltételezték, hogy azokat szabályos halotti maszk-öntvény alapján készítették. Jelenlegi ismereteink szerint ez a feltevés nem állja meg a helyét, mert a halotti maszkok készítését egyetlen forrás sem bizonyítja, mert a fennmaradt bronz és kőportrék, valamint a kisműfajokban ábrázolt képmások stiláris fejlődése a tipikustól a fokozatos individualizálás felé halad, az i. e. 3. sz. előtt nem mutat részletező hasonlóságra, és csak a későköztársaság idején, pontosabban az i. e. 1. sz. közepe táján jelentkezik az a kíméletlen verizmus, amelyet bizonyos esetekben a halotti maszkokhoz lehet hasonlítani.
Helyesebb tehát, ha a római portréstílust nem egy eleve adott képletből eredeztetjük, hanem hosszabb történelmi folyamat termékének tekintjük. így ma már komolyan mérlegelhető, hogy az ős-itáliainak kikiáltott római imagines maiorum szokása esetleg a hellénisztikus királyi udvarokban kialakult dinasztikus portrégalériáknak, és a hellénisztikus fejedelmi temetések bizonyos formaságainak hatására alakult ki. Akárhogyan is volt, annyi bizonyos, hogy Polybios szövege magában is elegendő fényt vet a szokás és művészeti kellékeinek legfontosabb mozzanataira. A viasz-maszkok kérdését tökéletesen megoldja két adat. Az egyik, hogy az ősök képmásait kivitték a temetésekhez, sőt álarcként is felöltötték.
Mindenképpen könnyű anyagból kellett készülniük tehát, többnyire úgy, hogy a fej hátoldala üresen maradjon. A feltehetően fából faragott maszk-szerű héjra feltett arcot ezek szerint csak agyagból, stukkóból vagy viaszból lehetett mintázni. Forrásaink és a technikai feltételek egyaránt a viasz mellett szólnak. Polybios meg is mondja, hogy a képmások az ábrázoltak arcformáit és színét egyaránt pontosan utánozták. A pontos hasonlóságot leginkább a puha viasszal lehetett visszaadni, amely egyben a klasszikus szoborfestés alapanyaga volt. Egykori emlékek nélkül ennél hitelesebb rekonstrukciót aligha lehetne alkotni a nobilitas imagóiról.

Ezt az egykorú és pontos tanúvallomást Polybios éles megfigyelőképességének, tömör és világos kifejezésmódjának köszönhetjük. A szóban forgó szövegben azonban a puszta ténymegállapításnál jóval több rejlik. Polybios ugyanis az arcmásoknál is nagyobb figyelmet szentel a temetéseken megjelenített ősök jelmezének és attribútumainak. Elmondja, hogy ezek mindenben megfeleltek az ősök legmagasabb rangjával járó állami öltözéknek és jelvényeknek. Még az alakoskodók termetének hasonlóságára is ügyeltek. Az átriumokban elhelyezett imago-k alatt más forrásaink tanúsága szerint elogiumokat lehetett olvasni, amelyek tömör kivonatai voltak a panegyrikus temetési beszédeknek. Mindez együttvéve jóval több, mint a hű maszkok gyűjteménye: valóságos történelmi élőkép.
Amit az átriumokban őriztek és a temetéseken teljes látvánnyá és elbeszéléssé bontakoztattak ki, az illusztris család és nemzetség történetének rögzítése volt képben, vizuális látványban és elbeszélésben. Azonnal felötlik bennünk a másik jellegzetesen római műfaj, a triumfális festészet, amely az imagók szceneriájával egyazon gyökérből fakadt és azonos célt szol-gált. A célt és a társadalmi funkciót ismét csak Polybiostól tudjuk meg. «Aligha lehet ennél felemelőbb látvány egy fiatal ember számára, aki hírnévre és kiválóságra törekszik. Kit nem lelkesítenének a kiválóságukról híres férfiak egybesereglett képmásai, amelyek élőnek és lélegzőnek mutatkoznak?» (VI, 53, 9 10). Polybios hozzáteszi, hogy a képmások seregletének természetesen nem csak a fiatalokra volt hatásuk, hanem az egész népre is. Más szavakkal az imagók szinte tapinthatóvá tették a nobilitas nemzetségeinek és családjainak nagyságát és ezzel növelték politikai erejét.

Miután ennyire pontosan látjuk az i. e. 2. sz. közepe felé a nobilitas ős-képmásainak formáját és funkcióját, megállapíthatjuk viszonyát a korabeli és későbbi római portréhoz és művészethez. A lényeg abban áll, hogy a középső köztársaságot irányító római nobilitas privilégiumát képező és rendkívüli reprezentációs szereppel felruházott imagines maiorum a polybiosi megfigyelés időpontjában, sőt azt megelőzően bizonyosan fél-, esetleg már egy évszázaddal is, meghatározó és döntő szerepet játszhattak a római portré történetében.
Azáltal, hogy az imagines maiorum Polybios tanúsága szerint az ábrázoltak külsejének - bizonyos alkalmakkor teljes alakjuknak - hűséges visszaadását szolgálták, a római társadalom legnagyobb politikai és kulturális erejével hatva bevitték a római portréfelfogásba, sőt tágabban értelmezve az egész római ábrázolóművészetbe a verizmus elemét, amely mint ismeretes, a római művészet egyik alapvonásává vált. Rögtön hozzátehetjük, hogy az ősportréknak ezt a meghatározó szerepét a leghatározottabban el kell választani mind a halotti maszk elmélettől, mind pedig valamely konkrét stiláris megvalósítási formától.
Ha ugyanis a mindenképpen tarthatatlan halotti maszk elméletet alkalmaznánk, akkor az imagines maiorum hatását kizárólag a köztársaság legvégének portréira tételezhetnénk fel, mint ahogy az a szakirodalomban máig tartó hatással meg is történt. Ha pedig az imagines maiorum verisztikus célját egy meghatározott stílusformával azonosítanánk, akkor ugyanerre az eredményre jutnánk.

A beható régészeti és művészettörténeti vizsgálat viszont arra az eredményre vezet, hogy a köztársasági portrék nemcsak egy időben oszlottak többféle stílusirányzatra, hanem az a fő águk, amelyet a leginkább vezethetünk vissza az ősportrék hatására, olyan stiláris fejlődésen ment keresztül, amely egyrészt nem független a hellénizmus általános művészeti fejlődésétől, másrészt a verisztikus törekvést korábban egyszerűbben és nagyvonalúbban, későbben aprólékosabb részletezéssel valósította meg. Annyi bizonyos, hogy maga a törekvés, a portré funkciója és alapfelfogása az imagines maiorum által bevezetett módon vált jellegzetesen rómaivá. Az imagines maiorum pedig nem valamilyen művészeti tradícióból vagy eleve adott formai princípiumból vette ezt a tendenciát, hanem a római társadalom uralkodó rétegének világnézetéből, önkifejezéséből és politikai szándékaiból. Következésképpen gyökereit az ősidőkre visszavezetni nem lehet, hanem a régészeti ismeretekkel teljes összhangban azt kell állítanunk, hogy ez a tendencia és felfogás a római nobilitas kialakulásától kezdve léphetett fel és virágkorának idejében válhatott uralkodóvá, tehát az i. e. 3. sz.-ot nem sokkal előzhette meg.
A mondottak szerint másrészről az is bizonyos, hogy a római portré művészet verisztikus törekvése nem mint eddig hitték, az i. e. 1. sz.-ban, hanem legalább egy vagy több évszázaddal korábbi időben vette kezdetét. Az archeológiái bizonyítástól függetlenül is teljességgel bizonyos azonban, hogy az i. e. 2. sz.-ban már virágjában volt Rómában az a művészeti felfogás, amely egészen a későantik időkig tovább uralkodott. Ezt a felismerést mindenekelőtt Polybiosnak köszönhetjük, aki a jelenséget nemcsak leírta, hanem annak társadalmi funkcióját és ilyenformán társadalmi alapját is felismerte és megmagyarázta. Rendkívüli jelentőségű művészeti felismerésének az volt a nyitja, hogy Polybios egyáltalában nem kívánt a művészetről szólni, hanem a római államot és társadalmat vizsgálta, s eközben egy rendkívül jellegzetes szokást írt le és elemzett politikai szempontból. Minthogy ez a szokás bizonyos művészi készítményekkel volt kapcsolatos, ezeket a készítményeket mint a politikai-társadalmi tevékenység és reprezentáció kellékeit figyelte meg, írta le és méltatta.

Bármennyire is a politikai és morális motívumok határozták meg Polybios megfigyelését és leírását, a szokás iránt kifejezett nagyfokú elismeréséből a rejtett esztétikai elem sem hiányzott: «ή δείκών έοτι πρόσωπον εις ομοιότητα διαφερόντως έξειργασμένον και κατά την πλάοιν και κατά την υπογραφήν» (VI, 53, 5).
A megállapítás szakszerűségén kívül világosan összecseng mindazzal, amit Polybios általános művészetfelfogásáról föntebb leírtunk. Polybios egyáltalán nem ütődött meg a római ősportrék hasonlatosságra való törekvésén, sőt ezt a törekvést az elismerés hangján említette meg, mert egybeesett azzal az ízléssel, amelyet korának uralkodó görög irányzataként a sajátjának vallott. Habár nem érthetünk egyet B. Schweitzerrel abban, hogy a Polybios által látott imagok «Abgussverfahren»-nal készültek, a lényeget tekintve azonban nem tudjuk szerencsésebb fogalmazását adni a művészettörténeti jelenségnek, mint ő, aki a legvilágosabban ismerte fel a köztársasági portré affinitását a hellénisztikus művészettel:

«seine Einführung (ti. des AbguCverfahrens) und Ausbildung nur denkbar unter dér Einwirkung des realistischen Portráts, wie es dér mittlere Hellenismus mán denke etwa an das Bildnis des Chrysipp - geschaffen hatte.»

Míg az eddig tárgyalt szöveghelyeket a klasszikus régészet már régen nagy figyelemben részesítette, addig alig aknázott ki egy másik nagy jelentőségű Polybios-helyet, amely a római építészet lényeges problémáiról ad fel-világosítást. Ez nem is csoda, hiszen ez a hely egy olyan hadtudományi fejte-getésbe van szőve, amelyet inkább csak római limeskutatók tartottak fontosnak tárgyilag felhasználni. A római katonai tábor leírásáról van szó, a VI. könyv 27 -41 fejezeteiben (50).
A lényeges tanulság szempontunkból nem a leírás részleteiben, hanem Polybios interpretációjában és következtetésében rejlik. Miután a legaprólékosabban részletezte a nyilvánvalóan a saját szemével gyakran látott és építésében is megfigyelt castrumot, s elmagyarázta, hogy az erődítésnek, belső szerkezetének, az egyes épületeknek, térségeknek és utaknak mi a hadászati rendeltetése, vagyis a tábort nem szkémaként, hanem a benne elhelyezkedő és működő haderővel benépesítve írta le, a következőket mondja (Ferenczy Endre fordításában):
(42.) «Míg a rómaiak ezekben a dolgokban a gyakorlatiasságot tartják szem előtt, nekem úgy tűnik, hogy az általuk járt út ellentétes azzal, amelyen a görögök szoktak haladni. A görögök táborozáskor azt az elvet követik, hogy a legnagyobb fontosságú dolog kihasználni a hely természetadta erősségét; ugyanis egyrészt el akarják kerülni a sáncmunka fáradalmait, másfelől pedig úgy vélik, hogy azokkal az előnyökkel, melyeket egy helynek a természetadta erősség nyújt, semmiféle mesterséges erődítés nem ér fel. Ennek nyomán arra kényszerülnek, hogy először is az egész tábor tervét azoknak a különböző lehetőségeknek megfelelően váltogassák, melyeket a hely fekvése szab meg, másodszor pedig kénytelenek a tábor egyes részeit majd erre, majd arra a helyre áthelyezni, amivel együtt jár azután, hogy a tábor egyöntetűsége megszűnik. Következménye pedig ennek az, hogy a táborban mind az egyes katonák, mind pedig a csapattestek szálláshelye nincs meghatározva. A rómaiak viszont a sáncásás és más ezzel összefüggő munkák fáradságát nem sajnálják, ha ezzel elérhetik azt a gyakorlati célt, hogy a katonák ismerjék táborukat és az mindenkor ugyanolyan maradjon.». (51.)

Megjegyzendő, hogy ez a végkövetkeztetés önmagában nem érthető az egész előző leírás nélkül, amelyet azonban szükségtelen és hosszadalmas lenne itt idézni. A tábor leírása és elemzése során Polybios állandóan arról beszél, hogy a tábor szerkezete nem más, mint a római hadrend és hadmozdulatok kerete, rögzítése és biztosítója. A rómaiak legyőzhetetlensége és katonai sikereinek egyik titka hadrendjükben és taktikájukban rejlik. A hadrend és a csapatok mozgása bizonyos állandó elemekre épül, amelyeknek megtartása minden körülmények között szükséges.
Az állandó elemek természetesen nem-csak statikus természetűek, hanem a csapatmozgatás és manőverezés mód-szereit is magukba foglalják. Polybios felismerte azt, hogy a rómaiak katonai tábora nem más, mint hadvezetésük materiális realizációja, olyan tökéletessé fejlesztett konstrukció, amely a hadsereg életének és működésének minden mozzanatát figyelembe veszi.
Nagy fáradságba kerül ugyan felépítése, de a rómaiak nem sajnálták ezt a fáradságot, még akkor sem, ha egyetlen éjszakára ütöttek tábort. A nagy erőkifejtésnek és következetességnek komoly oka volt: a haderő rendjének, készenlétének, mindenkori hadrendbe állásának és állandó ütőképességének biztosítása. Ezért ragaszkodtak a rómaiak a szabályszerű, egységes táborszerkezethez és annak mindenkori megtartásához, nem törődve a terep adottságaival és a pillanatnyi háborús esélyekkel.
Nem szükséges, hogy ezt a felismerést Polybiosnak tulajdonítsuk, hiszen nyilvánvaló, hogy maguk a római hadvezetők, azaz Polybios idejében ismét csak a nobihtas tagjai, nem öntudatlanul és ösztönösen valósították meg ezt a rendszert. Azt azonban már Polybios zsenialitásának köszönhetjük, hogy a római táborépítkezést szembe állította a görögökével, hogy ezzel általános céljának megfelelően a rómaiak sikereit az ellenféllel összehasonlítva magyarázza meg. Ebben az összehasonlításban eddig alig ismerték fel a rendkívüli fontosságú művészeti tanulságot.

Amikor Polybios a római tábort karakterizálja és a görög táborral szembe állítja, ezzel egyúttal a római építészet egészét jellemzi és szembesíti a görög vagy a hellénisztikus építkezéssel. Köztudomású, hogy a római építészet uralkodó és meghatározó vonása a szabályszerű és tervszerű kompozíció és tér-alkotás, amely a terep nehézségeit legyőzve úgy az egyes épületeknél, mint az épületcsoportoknál és egész településrendszereknél érvényre jutott.
A római utak nyílegyenesen futnak, hacsak technikailag abszolút elháríthatatlan akadály nem késztetett kanyarodásra. A római hidak és vízvezetékek merészen áthidalják a legnehezebb felszíni egyenetlenséget is. A castrumok mintájára épült római városok mértanian szabályos szerkezetűek, és a centuriatio koordináta rendszerével terjesztik ki térrendező erejüket egész territóriumukra. A római fórumok, középületek, sőt a lakóházak is ugyanezt az elvet követik. A római színházak nincsenek a domboldalakhoz kötve, hanem a görög színház tökéletesített formáját sík terepen vagy bármely természeti adottság esetén is önmagában megálló konstrukcióban valósítják meg stb.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a római építészetnek ez az alapvonása a római hadászat gyakorlatából ered. Jól tudjuk, hogy már elég korán megvalósult a tisztán polgári építkezésben is. Ha azonban arra gondolunk, hogy a római állam egésze militarista jellegű volt, és maga a polgári szervezet, a politikai tevékenység is a katonaságtól elválaszthatatlanul, azzal gyakran azonos formák között élt és működött, akkor annyit legalábbis megállapíthatunk, hogy Polybios a gyökerében ragadta meg a jelenséget.
A római építészet fő karakterisztikumát elsőnek vagy legalábbis az általunk ismert szerzők közül elsőként ismerte fel, de ismét csak nem a művészet kedvéért és szempontjából. Hadászati megfigyelésének és következtetéseinek művészettörténeti fontossága nem becsülhető eléggé nagyra. Igaz ugyan, hogy Polybios koránál jóval régebbi régészeti objektumok bizonyítják a római építkezés eme kardinális elvének létét, de ennek ellenére a klasszicista beállítottságú kutatás mind a mai napig vitatkozik arról, hogy ez a vonás római vagy hellénisztikus eredetű-e, s hogy egyáltalán mennyiben nevezhető rómainak.
A puszta szabályosságot természetesen nem a rómaiak találták fel. Arra sem a rómaiak jöttek rá, hogy praktikus és kívánatos új városok alapításakor az utcákat egymást derékszögben metsző egyenesek hálózataként tervezni. De a rómaiak és csak a rómaiak teremtették meg és tartották fenn a rájuk jellemző vaskövetkezetességgel ezt a mindenre kiterjedő építészeti kompozíciós elvet, amely a gyakorlati tevékenységből eredt, de amely a katonai szférán kívül, sőt még magában a hadviselésben is egyúttal pszichikai és ideológiai tényezőt jelentett.

Amikor azt találjuk, hogy Polybios az i. e. 2. sz.-ban felismerte a római művészet két legfontosabb és hosszú időre uralkodóvá váló alapvonását, a verizmust és történetiséget az ábrázolóművészetben, továbbá a mértani szabályosságot a természeti adottságok fölé helyező architektonikus tervezést, akkor be kell vallanunk, hogy ennél sokkal többre a lényeget illetően több mint kétezer esztendő után a modern tudomány se igen jutott.

Összegezve a mondottakat, Polybios közlései a római nobilitas ős-portréiról és a római katonai táborról, bár nem művészeti szempontból íródtak, a római köztársaság művészetére vonatkozó legnagyobb jelentőségű irodalmi forráshelyek közé tartoznak. Jelentőségüket az adja meg, hogy először az ókori irodalomban szinte egyedülálló elvi jelentőségű megállapításokat tartalmaznak a római művészet alapvonásairól, másodszor ezeket az alapvonásokat az i. e. 2. sz. első felére nézve, sőt ennél korábbi időre is már érett formában létezőnek és feltűnőnek bizonyítják, végül harmadszor megvilágítják e vonások reális társadalmi alapjait és kialakulásuk indítékait.




Castiglione László

.