logo

XVII October AD

Összefoglalás (Az Augustus-kori művészet)

Augustus korának, vagy tágabb értelemben véve, a császárkor kezdetének művészeti fejlődését alapvetően a római állam egységbe kovácsolódása és korszerű birodalmi szervezetének kialakulása határozta meg. Ennek a gazdasági és társadalmi szükségletekből fakadó mélyreható politikai változásnak, a művészet síkján, a birodalom egységes, uralkodó stílusának kialakulása felelt meg. A művészet ezzel nemcsak tükrözte a végbemenő társadalmi folyamatot, hanem annak művelődési eszközökkel való megoldását is szolgálta. A római művészet, a szó teljes értelmében, Augustus korában jött létre.
A politikai átalakulás folyamata jóval Augustus előtt indult meg, a problémát az élet vetette fel, és sokan egyengették megoldásának útját. Midőn a fel-tételek már teljesen megértek, végül is Augustus kormányzata alakította ki a követelményeknek megfelelő új rendet. így volt ez a művészet területén is. A késői köztársaság művészetének története azt mutatja, hogy az új vonások ki-formálásához mindig a nagy vezető egyéniségek, a diktátorok adtak döntő lökéseket. Augustus az ő nyomukba lépett, és a politikához hasonlóan, a római birodalom művészetének végleges kialakításához ő tette meg a kezdeményező és meghatározó lépéseket.
Midőn Augustus korszakalkotó művészeti szerepéről beszélünk, ez alatt természetesen nem egyetlen ember, hanem az ő személyében összpontosuló kormányzat tevékenységét értjük.
Megfigyelhető, hogy az augustusi művészet kialakításában nem csupán az addig Itáliában és Rómában kifejlődött és készen álló művészet és alkotói gárda vett részt. A köztársaság korának végére több mint egy évszázada tartó folyamat eredményeként Rómában olyan művészet alakult ki, amely az itáliai és a görög művészet hagyományait és erőit új mondanivaló szolgálatába állította.

A principatus kialakulásakor ez a folyamat rövid idő alatt megismétlődött. A császár és munkatársai nem elégedtek meg azzal, ami Rómában már készen állott, hanem ismét merítettek a Mediterraneum művészetének kincseiből, és felsorakoztatták mindazokat az erőket, amelyek eddig még nem kapcsolódtak be közvetlenül Róma művészeti életébe. Most már nem spontán folyamat eredményeként, hanem tudatos és gyors cselekvéssel egészítették ki vagy cserélték fel a Rómában már meghonosodott művészek seregét Görögország és a hellenisztikus Kelet mestereinek legjavával. Erre nemcsak azért volt szükség, mert a nagy feladatokhoz kevésnek bizonyult a Rómában dolgozó művészek száma, hanem főként azért, mert nem csupán a régi folytatásáról, hanem új törekvés megvalósításáról volt szó, amely friss erőket igényelt. Főként három művészeti központból gyűjtötték össze a mestereket.
Az első Athén volt, ahol Augustus maga is hosszabb ideig tartózkodott. Innen az új attikai iskola fejlett műhelyeiből a klasszikus művészet legnemesebb hagyományainak folytatói jöttek Rómába. Athén nemcsak a várost, hanem a belőle kisugárzó klasszicista irányzathoz tartozó iskolákat jelentette.

A másik forrást Kis-Ázsia ősi görög városai és a hellenisztikus művészet jelentős helyi iskolái képezték. Itt nem annyira maga a császár, mint inkább közvetlen munkatársai válogattak az erőkben. Végül a harmadik forrást Alexandriában találták meg, melyet már Caesar és Antonius szoros szálakkal fűzött a római világhoz. Politikai okokból Augustus nem tűrte ugyan a Ptolemaiosokra emlékeztető egyiptomi vonások előtérbe állítását, de burkoltan magában a császári szimbolikában is, főként azonban a nem hivatalos művészeti ágakban, mint például a tájképfestészetben, igen erős volt az alexandriai művészet hatása.
A sokféle forrás, a gyors összeolvasztásra irányuló törekvés és a nagyszabású vállalkozások fokozták az eklektika veszélyét, amely már amúgy is eléggé erős volt a késői köztársaság művészetében. A császár kívánságának és ízlésének megfelelően azonban az állami alkotásokban mégis új szintézis kerekedett felül, olyan stiláris irányzat, amit klasszicizmusnak nevezhetünk. Már többször utaltunk arra, hogy az augustusi klasszicizmus nem pusztán historizálást és utánzást, hanem a római ízlés meghatározott formában történt érvényre juttatását jelentette. Befejezésül nem a klasszicizmus formai oldaláról, hanem eszmei tartalmáról kell szólnunk.

A klasszikus görög művészet formavilága és a benne megtestesülő világnézet Augustus idejében már a történelemhez tartozott. Fél évezredes múlt művészetét jelentette, amely mentes volt a közelmúlt szenvedélyeitől, pártnézeteitől és aktualitásától. Nemcsak a távolság, hanem a szellemi életben megszilárdult esztétikai normák is a művészet ideális korszakának és tökéletes megnyilatkozásának tüntették fel. Ami a múlt művészetében tökéletes volt, az alkalmasnak látszott arra, hogy az aranykor kultúrájának részévé és kiindulásává váljék. De ezen felül a klasszikus formavilágnak volt még egy lényeges vonása, ami egyenesen az augustusi kultúra testére illett rá. Az athéni demokrácia fénykorának művészete a városállam polgárságának olyan eszményképét fejezte ki, amely a maga viszonyai között az általános emberi ideált jelentette.
Augustus államának hasonló eszményképre volt szüksége. Az állam ekkor emelkedett végleg a társadalom fölé, ekkor épült ki az a szervezet, amely látszólag a társadalom tagjaitól és osztályaitól függetlenül, az egész birodalom érdekeit képviselve kényszerítette akaratát a közösségre. Augustus kormányzata tehát olyan arculatot igényelt, amely nem hasonlított sem a közelmúlt, sem a jelen egyetlen pártjára, és megdöntött hatalmára sem. Különböznie kellett a hellenisztikus és a keleti királyságok despotizmusától, de a köztársasági oligarchia önző kisebbségi kormányzatától is. Az ősi római hagyományokat tűzte tehát zászlajára, minthogy azonban ezek a félig legendás hagyományok nélkülözték a korszak igényeihez illő kulturális és művészeti formakincset, olyan stílust választott hozzá, amely az ellentéteken, a különbségeken, a pártokon és az osztályokon felülemelkedő általános emberi eszményt és érdeket fejezett ki. Ez a stílus csak a klasszikus görög művészet formanyelve lehetett.

A római klasszicizmus azonban, mint láttuk, nem nyomta el, legfeljebb egységes és mértéktartó külsőbe burkolta azokat az új irányzatokat, amelyek a társadalmi fejlődés megállíthatatlan folyamatából nőttek ki. Láttuk, hogy Augustus korában nem torpantak meg, csak szilárdabb formát és mértéket kaptak a római művészetnek már korábban kicsírázott alapvető tendenciái. Jellemző, hogy ezeknek az irányzatoknak egy része ebben a korszakban nem annyira az állami és császári alkotásokban, mint inkább a hivatalos körön kívül álló műfajokban, a politikától mentes alkotásokban fejlődött tovább. Az építészetben a belső terek nagyszabású fejlesztése, a festészetben a táj és a tér új felfogása és bemutatása, a domborműben a részletek, a közvetlenség, a folyamatosság pontos ábrázolása révén érvényesülő verizmus, valamint a nézőt a műnek alárendelő szuggesztív és reprezentatív hangsúly ellenállhatatlan erővel tört utat magának.
Minden műfajban és minden társadalmi összefüggésben érvényesült a római művészet két, látszatra egymásnak ellentmondó tendenciája. Az egyik az általánosságra való törekvés, amely a típusok patronszerű alkalmazásáig jutott el, a másik pedig a valóság verisztikus, szépítés nélküli és mesterkéletlen feltárására irányuló óhaj. Láttuk, hogy a két tendencia alapjában összefüggött, és egymástól elválaszthatatlanul jelentkezett. Az univerzalizmus, az összefüggések általánossága, amely a térszemléletben és az azonosság megismétlődő hangsúlyozásában csúcsosodott ki, ugyanúgy a római társadalom és állam valóságos gyakorlatából fakadt, mint a konkrétum, az adott és egyedi valóság tisztelete.

Végeredményben az élet, a gondolkodás és a művészet alapvető ellentmondásáról, az általános és a különös problémájáról van szó. A görög művészet klasszikus stílusában ez az ellentmondás megismételhetetlen harmóniában egyenlítődött ki. A római művészetben a kettősség soha nem talált harmonikus egyensúlyra. Egymás mellett, egymással küzdve hol az egyik, hol a másik oldal kerekedett felül; egy művön belül sem olvadtak össze.
A társadalom és az állam belső ellentmondásai ilyen harmóniát nem hozhattak létre. Miként az állam az általánost azzal igyekezett megvalósítani, hogy rákényszerítette uniformisát és szabályait a népek százaira, a művészet is a térbeli és az időbeli összefüggések nagy dimenzióit igyekezett rögzíteni, és ezzel egyidőben a kialakított típusokat ismételgetve nyomta rá bélyegét a képek világára.
Ahogy a nagy birodalomban, a béke és a biztonság fölött őrködő állam pajzsa alatt, minden egyén megkapta a maga helyét, és a felemelkedés reményével indulhatott el a római életforma útján, tudván, hogy a hatalom szigorral ugyan, de józan bölcsességgel engedi érvényesülni a közérdek keretein belül a legváltozatosabb érdekeket és elemeket, ugyanúgy a művészet is figyelemmel és pontossággal közelítette meg a látott valóság egyedi jelenségeit. A kettő azonban sohasem egyesült, és nem is egyesülhetett. A birodalom valójában csak a lakosság elenyésző kisebbségének érdekeit kép-viselte. Az ellentétek feloldhatatlanok maradtak.

Végül, ami a jövőt illeti, a római művészet világtörténelmi küldetése nemcsak az volt, hogy továbbfejlesztette az ókori művészetet a későantik és a középkor művészete felé, hanem az is, hogy a Mediterraneum körzetében, sőt az ókori világ három kontinensén a népek tanítómesterévé vált. Megszűnése sem jelentette halálát. Az új polgári művészet ihletőjeként és példaképeként támadt fel az itáliai reneszánszban.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora