logo

XVII October AD

Augustus és a művészet .

Bár nem gondolhatjuk, hogy a művészet fejlődését egyetlen politikai vezető alapvetően meghatározhatja, személyes befolyásának korlátlansága miatt mégis igen fontosnak kell tartanunk Augustus és a művészet kapcsolatának kérdését. Ha e kérdésre vonatkozóan legfontosabb irodalmi forrásainkat áttekintjük, azonnal egy jellegzetes ellentmondás tűnik szembe.
Az a néhány adat, amely a fiatal Octavianus és a művészet kapcsolatáról rendelkezésünkre áll, arra vall, hogy a Caesar örökébe lépő ifjú magatartása ezen a téren sem különbözött a polgárháborúkban vezérszerepet játszó elődeitől és kortársaitól. Nyilván nem akarata ellenére történt, hogy röviddel a politikai porondra lépése után, 19 éves korában, a senatus felállíttatta lovasszobrát a Fórumon, ahol nem sokkal később aranyból készült szobrait is elhelyezték. Nem annyira szokásos görög tanulmányainak, mint inkább a kor divatjának tulajdoníthatjuk fiatalkori mohó gyűjtőszenvedélyét, amit csaknem fél évszázados egyeduralma és tekintélye sem feledtetett el az utókorral.
Suetoniustól tudjuk, hogy életének ebben a szakaszában rendkívül szerette a drága bútordarabokat és a korinthosi bronzedényeket, olyannyira, hogy a triumvirátus idejében szobrára ilyen gúny verset írtak: „Míg ezüstöt gyűjtött apám, én a bronzot kedvelem.” A régi bronzok gyűjtése ártalmatlan passziónak lenne felfogható, ha nem jegyezték volna fel azt a mendemondát, hogy Octavianus a proscriptiók során sok embert csak azért vétetett fel a halálos ítélettel felérő feketelistára, hogy ily módon megszerezhesse korinthosi vázáikat. Még egyeduralmának első éveiben is tudunk olyan tetteiről, amelyek a személye körüli fejedelmi pompa növelését szolgálták.

Elképzelni sem lehet kiáltóbb ellentétet az említett adatok és a kép között, amit forrásaink a császár későbbi magatartásáról, életmódjáról és a művészethez való személyes kapcsolatáról festenek. A Palatínuson, ama telken, amelyet eredetileg palotája felépítésére szánt, Apollónak emelt templomot, ő maga viszont a közelben bérelt egy helyzetéhez mérten igen szerény lakóházat.
Az az ember, aki Róma középületeit márványba burkolta, házának szobáiban nem tűrt sem márványdíszt, sem mozaikpadlót. Mint mondják, 40 évig ugyanabban a hálószobában aludt télen-nyáron, „egyszerű ágyneművel vetett, alacsony és olcsó ágyon”. Rendszerint olyan háziruhában járt, melyet családjának nőtagjai készítettek. Azokat az ezüstszobrokat, amelyeket korábban a fővárosban tiszteletére felállítottak, beolvasztatta, és árukból az általa alapított palatinusi Apollo templomban aranyedényeket helyezett el. Személyének és közvetlen környezetének hangsúlyozott egyszerűsége jól kiszámított politikai magatartás volt, amely összhangban állt a római társadalom középrétegeinek hangulatával.

Ezt a hangulatot a legtökéletesebb formában Horatius örökítette meg azok-ban a költeményekben, amelyekben a fényűzést, a gazdagságot fitogtató pompát és pazarlást ostorozta, szembeállítva ezzel a régi rómaiak paraszti egyszerűségét.
Vegyünk egy példát. Suetonius (Aug. 72.) azt írja Augustusról, hogy palatinusi házát „se márványdísz, se művészi mozaikpadló” nem díszítette. „Irtózott a tágas, pompás nyári luxuspalotáktól. Földig romboltatta azt is, melyet unokája, Júlia hatalmas költséggel építtetett, a maga közepes nagyságú villáit nem szobrokkal és festményekkel ékesítette, hanem sétányokkal és kerti növényekkel.” Horatius hasonlóan ír saját magáról:

Ivorés aranylapok
nem tündökölnek otthonom faláról;
nem nyom itt hymettosi gerenda messzi Afrikában vágott
oszlopot, . . .
(Carm. II. 18.)


Illatozóbb, fénylőbb Libya mozaikja a fűnél? Városon
ólomcsőbe szorítva víz ragyogóbb-e, mint lejtős patakocskák
csörgedezése?
(Epist. I. 10.)


Augustus puritánsága nemcsak a külsőségekben, hanem beszédeiben és irodalmi stílusában is megnyilvánult, legalábbis amennyire a Monumentum Ancyranum lapidáris kifejezésmódja és Suetonius tudósítása tanúsítja. Eszerint Augustus a minden körülményeskedést mellőző egyszerű stílust kedvelte. A mondanivaló tökéletes világossága volt a legfontosabb számára, helytelenítette a túlságosan homályos tömörséget, és kigúnyolta azokat, akik szóvirágokat és mesterkélt kifejezéseket használtak.
Egy tekintetben mégsem egyezett meg Horatius és Augustus ízlése. Horatius nemcsak a magánélet luxusát kárhoztatta, hanem helytelenítőleg szólt a középületek túlságos pompájáról is. Midőn arra emlékeztetett, hogy a régi ró-mai szokások szerint középületet csak közvagyonból volt szabad építeni, akkor arra célzott, hogy kortársai és közöttük elsősorban Augustus a pompás középületeknek magánvagyonukból való építését a politikai propaganda céljára használták fel. Még ahhoz is elég bátor volt, hogy a palatinusi Apollo-templom felavatásának ünnepére írott versében kijelentse: hidegen hagyja az uralkodó óhaja szerint épített szentély arany és elefántcsont-dísze, s az efféle pompánál többre tartja a szerény, de egészséges és hosszú életet.

Augustus, mint államférfi természetesen nem viselkedhetett a költői bölcsesség szabályai szerint. Ha magánéletében igyekezett is a régi erkölcsök látszatát fenntartani, uralkodóként elődeit messze túlszárnyaló, nagyszabású és bőkezű művészetpolitikába kezdett. Művészetpolitikája, mint tevékenységének minden más eleme is, általános politikájának, az állam megszilárdításának, a tekintélyuralom kiépítésének eszköze volt. Nem csupán arról volt szó, hogy a késői köztársaság vezető alakjaihoz hasonlóan egy-egy pompás és a közélet fényét emelő építménnyel örökítse meg nevét. Augustus ennél sokkal többet akart. Megértette és megvalósította azt a célt, amit Caesar jóformán csak kitűzhetett: a Várost és a birodalom más központjait átfogó módon szépíteni, növelni és politikai szerepének méltó keretévé alakítani.
Az augustusi művészetpolitika céljának kulcsa az építészetben rejlett. Látni fogjuk, hogy építtetőként a princeps nemcsak a gyakorlati programot tűzte ki, hanem tanácsadói segítségével tartalmának és stílusának is irányt szabott. Mint a politikában, az építkezésben is azáltal szilárdította meg hatalmát, hogy saját személye helyett az államot és annak isteneit emelte piedesztálra.

A köztársasági alkotmány formáinak gondos tiszteletben tartása a személytelenség látszatára való törekvést kívánta meg a művészetben is, ennek pedig egyik legsikeresebb eszköze a hagyományok ápolása volt. De felismerhetjük a császár által pártolt és befolyásolt minden más művészeti ágban is ezt az eszmét és az annak megfelelő stílust. Minden hatalom és gazdagság birtokában önként és tudatosan visszaadni a köznek azt, ami méltósága szerint megilleti, a soha nem látott bőséget és monumentalitást világos és egyszerű formába önteni; a fegyelem és az önmérséklet erényével felruházni az erőt, amely különben félelmetes és pusztító lehetne; a régi hagyományok és szokások ápolásaként feltüntetni a kor által követelt újításokat; általános római stílust és ízlést emelni mindenek fölé, hogy ehhez idomulva simuljanak el az egyének és osztályok ellentétes érzelmei, visszautasítani az olcsó hivalkodást az éteri magasság mindent betöltő és jelen való dicsőségének kisajátítása érdekében: ezek voltak a társadalom fölé emelkedő császári hatalom eszméi, és nem lehetett velük ellentétes Augustus személyes ízlése sem.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora .