logo

XVII October AD

A művészet társadalmi szervezete

Több ízben utaltunk már arra, hogy Augustus korának legkiválóbb alkotásait görög művészek készítették. Legtöbbször a művek stílusa és a görög iskolák-hoz való kapcsolata alapján következtethetünk a mester származására. Hasonló eredményre jutunk akkor is, ha a rendelkezésünkre álló írásos adatokat, főként a feliratos mesterneveket vesszük figyelembe. Az egyetlen művészeti ág, amelyben a római és a romanizált itáliai mesterek vezető szerepet játszottak, az építészet volt.
Az Augustus-korból Itáliában fennmaradt épületfeliratok, csaknem kivétel nélkül, római építészneveket tartalmaznak. Tehát úgy látszik, hogy a vezető római művészeti ágat nem engedték át idegen mestereknek. Gondolnunk kell azonban arra, hogy az építész (architectus) a munkák vezetője volt, és legtöbbször a vállalkozó feladatát is ellátta. Az a jellemzés, amit Vitruvius az építészek munkájáról és szakismereteiről adott, már magában is elég arra, hogy az építészeket különválasszuk a többi mestertől (artifices).
Az architectusok irányításával az építkezéseken sokféle mesterember dolgozott; az egyszerű kőművesek és kőfaragók mellett olyan szobrászok, festők és dekorátorok is, akik tudásukat és stílusukat görög műhelyekben szerezték. Ez azonban nem változtat azon, hogy az építészet, legalábbis irányító fokon, római polgárhoz méltó és jelentékeny foglalkozásnak számított. Leginkább a mérnök fogalmával jellemezhetjük az architectus feladatkörét, amelyben a műépítészet szorosan összefonódott a hadmérnöki, kultúrmérnöki, földmérői és várostervezői teendőkkel.

A római közfelfogás szerint a művészet meglehetősen alacsonyrendű foglalkozásnak számított. Amilyen nagyra értékelték a római írók és szónokok az irodalmi kánonban szereplő leghíresebb görög mestereket, annyira alacsony és rómaihoz méltatlan foglalkozásnak tartották a saját korukban tevékenykedő művészek munkáját. A képzőművészet azok közé a mesterségek közé tartozott, amelyek már a velük járó fizikai munka miatt sem válhattak az uralkodó rétegekhez tartozó rómaiak becsületére. A művészetek gyakorlását átengedték a kézműveseknek, a rabszolgáknak és az idegeneknek, közöttük elsősorban a görögöknek. A görögök nemcsak jobban értettek a művészethez, mint a rómaiak, hanem leigázott nép fiaiként társadalmi helyzetük sem állt ellentétben ezzel a foglalatossággal.

A római vélemény csak egyetlen művészeti ággal, a festészettel tett többé-kevésbé kivételt. A festészet, vagy inkább a rajzkészség kiművelése a jobb neveléshez is hozzá tartozott, és minthogy az összes művészeti ágak közül ez járt a legkevesebb fizikai munkával, szellemi tevékenységnek számíthatott. Adatok bizonyítják, hogy még a római társadalom legmagasabb régióiban is, többen foglalkoztak dilettáns módon festészettel. Augustus korában három, római nevű festőről is tudunk. Hármuk közül a leginkább hivatásos művész, a már említett tájképfestő, Ludius (vagy Studius), neve alapján alacsony társadalmi helyzetű, vagy talán idegen származású volt. A másik kettő inkább dilettánsnak tekinthető. A kitűnő családból származó Quintus Pedius némán született, s így valószínűleg testi hibája és a politikai szereplésből való kizártsága miatt foglalkozott a festészettel.
A praetori rangú Titidius Labeonak „képecskéit” kortársai bizonyos kicsinyléssel említették. Ha tekintetbe vesszük, hogy már a köztársaság korából is tudunk előkelő társadalmi réteghez tartozó római festőről (Fabius Pictor), a későbbi időkből pedig több császár műkedvelő festegetéséről hallunk, akkor arra a végeredményre jutunk, hogy ez a művészet, ha nem is mint megélhetési forrás, a római társadalmi konvenció szempontjából nem volt megvetett és alacsonyrendű tevékenység. A társadalmi szempontból legtöbbre tartott két művészeti ág; az építészet és a festészet egyben az a két műfaj volt, amelyben a római művészet a legnagyobb eredményeket érte el.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy azok a festők, akik a ránk maradt falfestményeket készítették, valamennyien rómaiak voltak. Az Odysseia-ireskók görög feliratai, a Farnesina-ház mester-szignatúrája, és a Lívia császárnő rabszolgái közé tartozó Anteros colorator neve arra vall, hogy a falfestészet mesterei kis kivételtől eltekintve ugyanúgy görögök voltak, mint a többi művészeti ág hivatásos gyakorlói. Különösen a szobrászat mint nehéz testi munkával járó mesterség számított római polgárhoz méltatlan foglalkozásnak.
Az Augustus korából fennmaradt szobrász-szignatúrák és sírfeliratok ki-vétel nélkül görög neveket tartalmaznak. Görög nevű szobrász dekorálta Agrippa Pantheonját, és a fennmaradt művek formai sajátosságai még a névtelen mesterek esetében is görög származásra vallanak, bár sok esetben valószínű, hogy nem frissen bevándorolt, hanem már egy vagy több generáció óta Rómában élő művészekről van szó. Ebben az időben a toreutések vagy caelatorok is kivétel nélkül görög nevet viseltek, éppúgy, mint a gemma-vésnökök. E görög mesterek közül többen is szoros kapcsolatban álltak a császári házzal.

A művészek származása és mesterségük társadalmi értékelése összefüggött a társadalomban elfoglalt jogi helyzetükkel. Nem meglepő tehát, ha az írásos adatok, főként a feliratok tanúsága szerint, a hivatásos művészeknek csak kis része volt szabadon született polgár, nagy részük a rabszolgák, legtöbbjük pedig a libertinusok közé tartozott. Több görög származású mester nevét a csá-szári család rabszolgái és libertusai között találjuk meg, és még a latin nevű művészek, sőt az építészek sorában is találkozunk felszabadított rabszolgákkal. Ez az állapot csak részben vezethető vissza a hódító háborúkra, illetve a rabszolgapiac működésére. Nem minden rabszolgaművész került hadjárat vagy emberrablás útján, meglett korában erre a sorsra. Szokás volt a rabszolgák közül a tehetségeseket taníttatni, s ezen az úton sokan váltak uruk megbecsült és értékes mesteremberévé. Ezek többi társuknál rendszerint gyorsabban érték el a felszabadítást, s így utódaik már a szabad emberek sorába léptek.
A művészek társadalmi helyzete a művészet szervezetével is szorosan összefüggött. Nemcsak az építészetben, hanem a többi művészeti ágban is, a nagyobb arányú és a magasabb színvonalú munkákat általában nem egyénileg működő vagy kisipari tevékenységet kifejtő mesterekre, hanem olyan vállalkozókra bízták, akik akár művészek voltak maguk is, akár nem, kitűnő mesterekből álló műhelyt irányítottak, és embereik munkáját a megrendelő kívánságának megfelelő módon bocsátották rendelkezésre.

A vállalkozók és műhelytulajdonosok többnyire rabszolgákkal vagy felszabadított rabszolgákkal dolgoztattak. Ha termékeiket nem a piac számára állították elő, mint például a kerámiagyárosok, akkor műhelyüket az építkezéseknél kollektív formában, az egyedi darabok előállításánál pedig egyéni munka formájában állították a megrendelők szolgálatába. Minthogy csak a leggazdagabb családok engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy művész-rabszolgákat tartsanak, szükség esetén a vállalkozóktól béreltek rabszolgákat, vagy rendeltek bizonyos műtárgyakat.
A műhelyek mellett természetesen fontos szerep jutott a kisiparos-mestereknek és a szabadon munkát vállaló művészeknek is, de a rendelkezésünkre álló adatok arra vallanak, hogy minél jelentősebb és nagyobb igényű volt a művészeti munka, annál kisebb szerep jutott az ilyen egyénileg dolgozó művészeknek. A nagy építkezéseket és a jelentős anyagi értéket képviselő alkotások el-készítését, már csak szervezeti és gyakorlati okokból is, szívesen bízták a vállalkozókra és műhelytulajdonosokra, akik a sokféle szakmunka kooperációját és a szükséges garanciát megfelelően biztosítani tudták.

Az általános munkaszervezési viszonyok is magyarázzák, hogy a római művészetben általában, Augustus korának művészetében pedig különösen, háttérbe szorult a művészegyéniség szerepe. Bár sok mesternevet találunk egyes kisebb jelentőségű alkotásokon, és még a másoló is gyakran ráírta nevét az olyan szoborra, melynek létrehozásában csak kőfaragói szerepe volt, a korszak nagy műveinek, mint például a Fórum Augustinak vagy az Ara Pacisnak mestereit egyáltalán nem ismerjük. Elmondhatjuk tehát, hogy a művészet társadalmi életfolyamatában a megrendelő és a vállalkozó, vagyis a tulajdonos szerepe és személye háttérbe szorította az alkotó és a kivitelező művészt. Ez az irányzat az ókori népek művészetében általános volt ugyan, de a görög művészet fénykorához hasonlítva mégis határozott fordulatként értékelhető.
A megrendelők és a készíttetők között első helyen az uralkodó állt. A korszak legnagyobb alkotásai, kezdeményezései és legfontosabb új vonásai Augustus nevéhez fűződnek. Az állami megrendelések egy részét ugyan a senatus nevében adták ki, de nyilvánvaló, hogy valójában ezek mögött is a császár és tanácsadói álltak. Augustus mellett kiemelkedő szerep jutott közvetlen munkatársainak, a birodalom azon nagyjainak, akik a kormányzás katonai és ideológiai feladatainak megvalósításában az élen jártak. Különösen Marcus Agrippa nevéhez fűződik jelentős építtetői tevékenység, mind Rómában, mind a tartományokban. Olyan vélemény is kialakult, hogy a nagy feladatok kivitelezéséhez Agrippa toborzott művészeket, midőn a keleti tartományokban tartózkodott. Mögötte valószínűleg Maecenas következett a sorban, aki esquilinusi kertjeinek létrehozásakor adott munkát az építészeknek, szobrászoknak és festőknek, de híres volt magánháztartásának művészi pompájáról is. Róma többi nagyja is kivette részét a város díszítéséből és a művészeti megrendelésekből, annál is inkább, mert az uralkodó erre kifejezetten felszólította őket.

Szinte kötelezőnek számított a művészeti feladatokat magukban foglaló köz-munkák elvégeztetése azoknál a katonai vezetőknél, akiket a győzelmes hadjáratból visszatérve diadalmenettel vagy annak megfelelő kitüntetéssel jutalmaz-tak, és a régi hagyományok szerint a hadizsákmányból is részesültek. Augustus egyik legsikeresebb hadvezére Tiberius volt, aki mint a császári család tagja és a hatalom várományosa, feladatának tekintette a város fényének emelését. Nevéhez fűződik az Apollo és a Mars Ultor templom után következő két legfényesebb szentélynek, a Castor és Pollux, valamint a Concordia-templomnak újjáépítése.
A tartományokban és a birodalom városaiban, az uralkodó és közvetlen környezetén kívül, a helytartók, különösen a császári legátusok jártak elöl jó példával. Emellett a legnagyobb szerep a tartományok uralkodó rétegének jutott, amelyből a helyi önkormányzatok vezetői és az új állami kultusz papjai kikerültek. Róma és Augustus kultusza alkalmat teremtett új templomok, oltárok és emlékművek létesítésére, s ezeknek terhét többnyire a leg-vagyonosabb polgárok vállalták.

A szenátorok és a lovagrend tagjai mellett tartományi előkelőségek, leszerelt katonatisztek, meggazdagodott birtokosok és vállalkozók igyekeztek megörökíteni nevüket egy-egy közhasznú épület, színház, amphitheatrum vagy csarnok építtetésével, valamint az uralkodó iránti lojalitásukat kifejező szobor vagy emlékmű felállításával. Végül nem szabad megfeledkeznünk a béke helyreállítása és az állami rend megszilárdítása nyomán bekövetkezett gazdasági fellendülésről sem, amely a birodalom valamennyi területének birtokos osztályait egyre fokozódó mértékben tette képessé a művészet különböző ágainak támogatására, magánházak, villák építésére és díszítésére. A vagyoni helyzet biztonsága, a tengeri közlekedés veszélyességének csökkenése, az egész birodalmat behálózó élénk kereskedelem is hozzájárult a művészeti tevékenység fellendüléséhez. Nemcsak márványt és más értékesebb alapanyagot szállítottak Rómába és a fő művészeti központokba, hanem a kész alkotásokat is nagy mennyiségben vitte a kereskedelem a piacra.

Tovább folytatódott, sőt fokozódott a műgyűjtés. A magánosok hiúságát vagy művészetszeretetét az uralkodóház és a vezető politikusok példái ösztönözték. Az általuk létesített középületek és parkok képéhez hozzá tartozott a szobrok, festmények és más dísztárgyak gyűjteménye, melyet a főváros lakosságának rendelkezésére bocsátottak, hogy így részesítsék a nép széles köreit abban a pompában és élvezetben, ami különben csak a gazdagoknak jutott osztályrészül. Az ilyen „múzeum” legismertebb példája Augustus palatinusi Apollo-temploma volt. Ebben, mint már említettük, a könyvtárak mellett szobrok, domborművek és nemesfém-edények sokaságát helyezték el: itt álltak a görög művészet leghíresebb alkotásai közé tartozó Myron-féle tehénszobrok.
A korszak költői gyakran említik a gazdagok műgyűjtési szenvedélyét. Az irodalmi művekből tudjuk, hogy a bőkezűség és kedveskedés legmagasabb fokának számított az értékes műtárgyak ajándékozása. Maga Augustus is gyakran lepte meg barátait műtárgyakkal. Az előkelő körök példája nyomán sok hozzá nem értő is próbálkozott műgyűjtéssel, és vált gúny tárgyává selejtes szerzeményeivel. Még többen voltak, akik a műgyűjtést anyagi befektetésnek tekintették, vagy nyerészkedésre használták fel.

Augustus kora, de a római kultúra más korszaka sem hozott létre új és jelentős elméletet a képzőművészetről. A késői ókorban bekövetkezett nagy fordulat idejéig azok az írók, akik a művészet kérdéseivel foglalkoztak, kis kivételtől eltekintve, a görög esztétika és művészeti irodalom tételeit és értékeléseit ismételgették. A historizmus és a klasszicizmus uralma az elmélet terén jóval nagyobbnak látszik, mint az élő művészetben.
A képzőművészet virágkorának a görög klasszikus művészet számított, és ha művészeket említettek példaként, akkor újra és újra a legnagyobb görög klasszikusok: Pheidias, Polykleitos, Myron, Zeuxis és Apelles nevét írták le. Vitruvius könyve, amely a korszak egyetlen fennmaradt képzőművészetre vonatkozó munkája, a klasszicista szemlélet tipikus példája. Vitruvius görög forrásokból merített, és annak ellenére, hogy nagyon is jól ismerte saját korának építészeti feladatait és technikáját, az egyetlen mértékadó esztétikai normának a görög építészet rendszerét, arányait és szerkesztési módszereit tartotta.

A korszak művészetelméletének ez a rövid jellemzése, amelyet jól illusztrál a fennmaradt másolatok és a historizáló alkotások nagy száma, önmagában véve meglehetősen terméketlennek mutatná a római művészet eszmei fedezetét. Láttuk azonban, hogy az elmélet és a gyakorlat nem volt mindenben azonos. A társadalmi viszonyok állapotából és alakulásából fakadó új művészeti törekvéseket elméletileg nem általánosították. Ha azokat az eszméket keressük, amelyek a művészet új irányzataihoz kapcsolhatók, akkor nem annyira az elvont művészettörténeti és esztétikai tanok, mint inkább a költői elvek és az irodalom alkotó megnyilvánulásai felé kell fordulnunk. Ezekben találhatjuk meg a római világnézetnek azt a két jellegzetes vonását, amelyek a művészet igazi értékeiből is kiviláglanak: a mindennapi valóság megbecsülését, a természet tiszteletét és szeretetét.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora.