logo

XVII October AD

Viták az új stílus körül

Vitruvius VII. könyvének 5. fejezetében foglalkozik a falfestészet kérdésével, és állást foglal korának stíluskérdéseiben. A következőket írja:

„A régiek, akik a falfestészetet elkezdték, először a márványlapok tarkaságát és elrendezését utánozták, majd a párkányzatokat és a fal más tagolásait, s azoknak különböző elosztását. Később rátértek arra, hogy épületeket, oszlopok és oromzatok kiugrását utánozzák, nyitott helyiségekben pedig, mint például az exedrákban a falak nagysága miatt -, a tragédiákban, komédiákban és szatírjátékokban előforduló színpadi díszleteket fessenek meg, a folyosókat viszont a falak hosszúsága miatt különféle tájképekkel díszítsék, amelyeknél a különböző helyek jellegzetességeit mutatták be. Kikötőket, hegyfokokat, partokat, folyókat, forrásokat, tengerszorosokat, szentélyeket, erdőket, hegységeket, nyájakat és pásztorokat festettek, és egyéb dolgokat, melyeket ezekhez hasonlóan a természet alkotott.
Ugyanígy vannak olyan falak is, amelyeken ott, ahol különben szobrok szoktak állni, nagy képek vannak: istenképek, vagy mítoszok jól szerkesztett ábrázolásai, de a Trója körüli harcok is, vagy Odysseus országról országra való bolyongásai. Mindezt, amit ábrázolásként a valóságból kölcsönöztek, most egy elfajzott ízlés következtében elutasítják; mivel a vakolatra szívesebben festenek szörnyűségeket, mint meghatározott dolgok természethű képeit. Az oszlopok helyére rovátkolt nádszálakat tesznek, a tetőormok helyére fodros levelekkel és volutákkal ellátott díszeket, továbbá kandelábereket, amelyek kis templomok modelljeit tartják, ezeknek orma felett voluta-gyökerekből sarjadó finom virágok nőnek ki, s rajtuk értelmetlen kis alakok ülnek, majd növényszárakat félalakokkal, akik közül az egyiknek ember-, a másiknak állatfeje van. Ilyesmi azonban nem létezik, nem is lehet, és soha nem is volt. Hogyan tarthat egy nádszál tetőzetet vagy egy kandeláber oromdíszt, vagy egy gyenge és hajlékony inda egy rajta ülő figurát, és hogyan sarjadhatnának gyökerekből vagy növényi szárakból egyszer virágok, másszor pedig félalakok?
De annak ellenére, hogy az emberek látják ezeket a melléfogásokat, mégsem kárhoztatják őket, hanem örülnek nekik, és nem kérdezik, hogy lehetséges-e ilyesmi a valóságban, vagy nem. így aztán egy új ízlésirány oda vezetett, hogy csekély ítélőképességű kritikusok kiváló műalkotásokat a művészet eltévelyedéseinek mondanak. A gyenge ítéleterő által megzavart értelem nem képes eldönteni, hogy mi az igazán követendő és megfelelő. Mert nem lehet helyeselni olyan képeket, amelyek nem hasonlítanak a valósághoz, és ha mesterségbeli szempontból finoman vannak is kidolgozva, ezért még nem szabad azonnal kimondani az ítéletet: »ez szép«, ha az ábrázolások nem valóságos viszonyokat mutatnak be, és azokat nem a tényeknek megfelelően adják vissza.”

Valóságos vitairatról van szó, amelynek szenvedélyes érvelése az ellentétes véleményt is láttatni engedi. Az új stílus képviselői elavultnak és elhibázottnak mondták azt a modort, ami korábban egyedül üdvözítőnek számított. Vitruvius a régi ízlésben megrekedt purifikátor örök szerepében a valóságra hivatkozik, visszautasítja a fölényeskedést, ami szerint a fontos csak az, hogy a mű jól legyen elkészítve és hogy tetszést arasson, s azt követeli, bizonyítsák be, létezik-e olyan dolog, amit megfestenek. Mintha a modern művészet körül folyó heves vitákat hallanánk! Mielőtt azonban mi magunk állást foglalnánk e vita történelmi igazságát illetően, nézzük meg, milyenek voltak a szóban forgó irányzatok alkotásai.
A faldíszítés módját, amit Vitruvius első helyen említ, a pompeji falfestészet első rendszerezője, A. Mau nyomán, I. stílusnak nevezzük. Ez a stílus a hellenizmus idején alakult ki abból az igényből, hogy a magánélet fokozódó fényűzésének megfelelően a különben másodrendű anyagból és technikával épült lakóházak belsejének a középületekhez hasonló pompát kölcsönözzenek.

A középületek márványból épült falait vagy nemes kőlapokból álló burkolatát vakolatból és stukkóból formált, festett domborművel utánozták. Mivel a falak márványlapokkal való burkolását incrustatiónak hívták, ezt a dekorációs rendszert inkrusztációs stílusnak is szokás nevezni. Megléte az i. e. II. századtól kezdve az egész hellenisztikus világban kimutatható, de Itáliában fejlődött ki a legjobban. A falfestészet terén az új építkezési technika és az álarchitektúra legkorábbi megnyilatkozása volt.
Ezt a dekorációs rendszert az i. e. II. század vége felé Rómában felváltotta az ún. II. stílus, amit Vitruvius jellemző szavakkal írt le, és az egyedül helyes falfestési modornak tartott. Az I. stílushoz hasonlóan ennek is megvoltak a hellenisztikus forrásai, de legkorábbi érett példáját Rómából ismerjük, és leginkább Itáliában virágzott, úgyhogy egészében már a római művészet termékének kell tartanunk. Legkorábbi emléke a római Casa dei Grifi faldekorációja, legtöbb és legszebb alkotásait azonban a campaniai városokból, elsősorban Pompejiből ismerjük, ahol a II. stílus a római kolonizációval, Sulla idejével kezdődött.
Az archit ektonikus stílus továbbra is utánozta a falak díszes kőborítását, annak alapzatát, falmezőit és párkányzatát, de már nem folyamodott a reliefszerű kidolgozáshoz, hanem az egyes alkotóelemek plasztikáját festői eszközökkel: árnyékolással és rövidüléssel utánozta. Nem maradt meg azonban ennél, hanem valóságos belső architektúrát varázsolt a falak elé. A szobák és termek falait látszatra kiugró alapzatokon és bázisokon álló oszlopsorok, ezekre támaszkodó párkányok és oromzatok, közöttük bemélyedő fülkék és ajtók vették körül, s a festők mindezt valóságos építészeti arányokban és a tektonika szabályai szerint, gyakran megtévesztő hűséggel ábrázolták.

Az i. e. I. század folyamán egyre gazdagodott és bonyolódott a falak látszatarchitektúrája. A fejlődés iránya az volt, hogy a valóságos falfelület helyére, illetve elébe helyezett festett architektúrát mélységben növelték, majd áttörték, és a látszólagos nyílásokon át a fal mögött levő, illetve az architektúra elemei között láthatóvá váló további épületeket vagy tájat mutattak be.
Az oszlopcsarnokokon, ablakokon át, vagy a látszólagos korlátok fölött a néző újabb épületek részleteit, oszlopcsarnokokat, templomokat, városrészleteket pillant meg, tekintetét idilli tájak, kertek és parkok szépsége gyönyörködteti. Vitruvius ezeket a valósághoz hű képeket részben színpadi kulisszáknak nevezi. Valószínű, hogy a perspektivikus látszat-architektúra kialakulását befolyásolta a hellenisztikus színpadok fala elé épített ideiglenes vagy tartós díszarchitektúra, valamint azok a festett kulisszák, amelyeket a játék természete szerint váltogattak.
A szerencsés véletlen kezünkbe adta egy boscorealei villa falain a Vitruvius által említett tragikus, komikus és szatírjáték díszleteinek valóságos példáit. A tragikus díszlet ünnepélyes oszlopcsarnokokat és szentélyeket mutat be, a komédia díszlete a profán élet keretéül szolgáló városképet ábrázol, míg a szarírjáték kulisszája ligetet jelenít meg.

A II. stílus római és itáliai emlékein megtaláljuk a tájképeket is, melyeket Vitruvius leírásának megfelelően, a hosszú falfelületek szalagszerű díszítésére használtak. Az architektonikus faldekoráció, mely a köztársaság utolsó évtizedeiben virágzott, és tovább élt Augustus korában is, az első érett és nagyszabású római falfestészeti rendszer volt. Korban és tartalomban az építészeti stílus festészeti megfelelőjének tekinthető. Az épületek fala elé tett oszloprendek, a látványos oszlopcsarnokok, térkompozíciók és nagyvonalú perspektívát nyújtó külső és belső építészeti együttesek látványát mutatta be a festészet nyelvén.

A házak tulajdonosai szobáik falán kívánták szemlélni azt a képet, amit a reprezentatív épületcsoportok vagy a nagy villák és előkelő házak nyújtottak, a falfestészet olcsóbb eszközével ezt még olyanok is megengedhették maguknak, akik ilyen pompás építészeti együtteseket, kerteket és parkokat nem mondhattak magukénak. A falak valóban a kulissza szerepét játszották, még akkor is, ha nem utánoztak színpadképeket. így érthető meg az is, hogy miért kaptak egyre nagyobb szerepet a festett architektúra keretében megjelenő tájképek, városi kertek és vidéki villák parkjai.
A festők megörökítették a korszak szenvedélyét a kertművészet iránt, és azt a mesterséges tájat mutatták be, melyet a festett falak mögül kilépve a ház vagy a villa tulajdonosa megpillanthatott. Lívia császárnő primaportai villájának egyik föld alatti termében a falak azt a látszatot keltik, mintha egy kert lugasában lennénk. Kis diszkért cserjéi és fái vesznek körül, a néhány lépésre húzódó rácsos kerítés mögött pedig, látszólag szabadon és emberkéztől érintetlenül, burjánzó liget dús növényzete pompázik. Az előtérben álló fák, bokrok és virágok mögött zöld párában olvad fel a lombok sűrűsége. Az impresszionisztikusan összemosódó növény-függönyből itt-ott előbukkan egy ág, egy fa sziluettje, a lombok között énekesmadarak röpködnek.
A nyári időben hűvös menedéket nyújtó grotta-teremben pihenő lakók a tavaszi kertek üde látványában gyönyörködhettek. Az architektonikus stílus falképei tehát nem az illúzió világába vezetnek, hanem az építészet fennmaradt emlékeit kiegészítve megmutatják, milyen volt az az építészeti és tájképi környezet, amit a római uralkodó osztály tagjai maguk körül láttak vagy szerettek volna látni.

Éppen azokban az években, amikor Vitruvius könyveit írta, az architekturális faldekorációban új elemek és irányzatok feltűnését figyelhetjük meg. Több lakóházban, így például jellemző módon Augustus palatinusi házában is, együtt találjuk a II. stílus rendszerét olyan motívumokkal, amelyek már nem tényleges építészeti alkotások és tájképek utánzatai, hanem a fantázia által teremtett játékos, díszítő kompozíciók. Egyelőre még csak az architektonikus részletek között meghúzódó felületeken, vagy az építészeti tagozatok díszeiként. Indák, meselények, növényekkel kombinált félalakok jelennek meg, mindazok a „nem létező” és „értelmetlen” dolgok, amiket idézett szerzőnk oly hevesen ostorozott.

Az ún. III. stílus kialakulása fontos változás jele volt. Nemcsak abban tért el a megszokott architektonikus faldekorációtól, hogy fantázia szülte motívumokat mutatott be, vagy a valóságban össze nem illő tárgyak és alakok képeit párosította, hanem főként abban, hogy a falak látszólagos építészeti rendjét, szabályszerű perspektíváját és áttörtségét fokozatosan megszüntetve, ismét helyreállította a fal tényleges síkját. Az új irányzat, amelyet sokáig a II. stílus-sal együtt alkalmaztak, később következetes díszítő rendszerként jelentkezett, majd a császárkorban általánossá váló falfestészeti modor kiindulásává vált. Vitruvius még abban a korban élt, amikor a két stílus egymás mellett virágzott, összekeveredett vagy szemben állt, és így nem érthette meg az új modor történelmi lét jogosultságát és jövőjét. Csak azt látta, hogy az újmódi festők nem létező dolgokat ábrázolnak, és megbontják, lerombolják az addig ésszerűnek és valóságosnak látszó faldíszítést.
Ha azonban a jelenséget történetileg vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az új irányzat a jövő stílusa volt, amely szükségképpen fejlődött ki a római építészet keretében. Mint ahogy az építészeti álarchitektúra, a festett álarchitektúra is a görög építészetből átvett díszletet állított egy új építkezési rendszer elé, amelynek nem voltak szükségszerű velejárói az oszloprendek, az oszlopcsarnokok és hagyományos építészeti elemek.
Az új építészet cement vagy téglafalak segítségével nagyszabású belső tereket, hatalmas boltíveket és kupolákat alkotott. Ezeket a falakat áttörték ugyan a boltíves nyílások és árkádok, sőt teljesen megszüntethette a pilléres-kupolás födémszerkezet, de semmi esetre sem voltak szükségesek bennük és rajtuk a görög oszlopok és a görög építészet más hagyományos elemei. A falak díszítése, anyaguk eltakarása céljából alkalmazták ezeket az elemeket, az álpillérekre, márványburkolatot, a festett vagy stukkóból formált tagolást. Mindez azonban csak a felületi dekoráció szerepét játszotta, és amilyen mértékben kifejlődött az új építészeti stílus, úgy adta át helyét a hagyományos álarchitektúra az új díszítésnek, amely ezekhez a falakhoz és boltozatokhoz illett.

A III. stílus, majd a későbbi IV. stílus ennek a fejlődésnek kezdetét jelentette. Már nem igyekezett a falak valóságos síkját és alakját eltüntetni vagy kulisszák mögé rejteni, hanem meghagyta az épület lényegét képező belső tér határoló síkjait, ezeknek megfelelő színes felületeket teremtett és díszített a hellenisztikus ornamentikából kifejlesztett gazdag és fantáziadús elemekkel. A folyamat eredményeként jött létre a későbbi császárkor faldekorációja, amely már szakított a görög architektúra látszatával, s a falak téralkotó szerepét hangsúlyozta. A felületeket dekoratív mezőkre osztotta, egységes ornamentikával vonta be, s végül a bizánci építészet nagyszerű mozaikdíszítéséhez jutott el.

Augustus korában tehát egy nagy jelentőségű fordulat első jelei bontakoztak ki, s azok a „természetellenes” képek, melyeket Vitruvius kárhoztatott, a római művészet általános fejlődésének, főként pedig az építészet alapvető irányvonalának jövőbe mutató elemei voltak.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora