logo

XVII October AD

Festészet - festészet alkotások

A római festészet alkotásaiból az egyiptomi római kori múmiaportréktól eltekintve többnyire csak a falképek maradtak ránk, ezek viszont olyan nagy számban, hogy láttukra a rómaiak látszanak az ókor népei között a festészet legnagyobb kedvelőinek. A római falfestmények fennmaradását főként maguknak az épületeknek, elsősorban a Vezúv által eltemetett campaniai városok házainak fennmaradása tette lehetővé. Bizonyos azonban, hogy a római birodalomban minden korábbi és későbbi kultúránál nagyobb volt a falfestészet alkotásainak száma, mert a késői köztársaság idejétől kezdve szokássá vált a módosabb lakóházak falainak festményekkel való díszítése.
A művészettel foglalkozó római kori írók ezzel szemben arról panaszkodtak, hogy az ő idejükben a festészet a hanyatlás korát élte. Ennek a különös ellentmondásnak okát abban találhatjuk meg, hogy ezek az írók a festészet igazi alkotásainak a klasszikus kor, és főként az i. e. IV. század nagy görög festőinek alkotásait, jórészt táblaképeit tartották, s ezekkel összehasonlítva joggal találták igénytelennek koruk falfestészetének többnyire iparszerűen előállított termését. A műértők az időszámításunk kezdete körüli századokban a klasszikus művészet normáit ismerték el egyedül üdvözítőnek, és klasszicista szemléletük meggátolta őket abban, hogy felismerjék saját koruk festészetének értékeit és figyelemre méltó törekvéseit.

A görög mesterek képei, amelyek közül a hódító háborúk hatalmas műkincs-zsákmányával igen sok jutott el Rómába, Augustus korában is rendkívüli becsben álltak. Ekkor ugyan már megszűntek azok a háborúk, amelyeknek során száz és ezerszámra rabolták el Görögországból és a hellenisztikus birodalmakból a műkincseket, de továbbra is virágzott a műkereskedelem és a műgyűjtés. Az utolsó hellenisztikus birodalom elfoglalásakor Augustus is magával vitt Alexandriából Rómába egy értékes képet, Nikias Hyakinthosát, amelyet később Tiberius császár elődjének templomában tett közszemlére. Azt is feljegyezték, hogy a császár néha képeket ajándékozott barátainak, az aranykori költők műveiben előforduló számos utalásból pedig kitűnik, hogy a híres és márkás képek a műkincsek gyűjtőinek és bámulóinak szemében a legbecsesebb tárgyak közé tartoztak.

Tudomásunk van arról is, hogy folytatódott a diadalmeneteket ábrázoló ún. triumphalis festmények készítésének szokása. A köztársaság utolsó századaiban a hadvezérek diadalmenetükre festményeket készíttettek, és ezeket a menetben vagy egy nyilvános csarnokban közszemlére tették. A festmények a háború eseményeit, a meghódított városokat és országokat mutatták be, a célnak megfelelő népies elbeszélő stílusban, feliratokkal ellátva, s nem annyira a forma szépségével, mint inkább a látványosság és a tárgy különösségével és érdekességével érték el hatásukat.
A triumphalis festészetnek nagy szerepe volt a később oly nagyszabású művekben kibontakozó római elbeszélő avagy történeti domborművek stílusának kialakításában. I. e. 29-ben, Augustus hármas diadalmenetén is mutattak be triumphalis festményeket, de ezekről csak annyit tudunk, hogy közöttük volt Kleopátra képe is, amelyen a királynő a halálát okozó kígyókkal együtt volt látható.

A triumphalis festményekhez hasonló céllal készültek a gladiátori viadalok szereplőit és küzdelmeit, valamint más látványosságokat bemutató képek is, amelyek már teljesen a mai plakátok szerepét töltötték be, s aligha volt művészi értékük. Ezek a gyakorlati és propaganda célokat szolgáló műfajok, amelyek a széles néptömegeknek szóló illusztrációk körébe sorolhatók, a római ábrázolóművészet egyik igen lényeges vonására és irányzatára vetnek fényt. Céljuk egy meghatározott esemény vagy hely pontos, jól felismerhető és az aktualitást hangsúlyozó bemutatása. Tárgyuk ennélfogva konkrét, egyedi és különleges, formájuk pedig a legérthetőbb, legvilágosabb és a legmegszokottabb volt. Mindez nemcsak az efemer műfajokra, hanem nagyjából a római figuratív művészet egészére, legalábbis mindazon ágaira vonatkozik, amelyeknek célja a bemutatás, nem pedig a díszítés volt. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ez a szemlélet milyen gyökeresen különbözik a görög művészet ábrázolásmódjától.

A görög művészet még akkor is, ha korabeli eseményeket vagy személyeket örökített meg, nagyfokú általánosításra törekedett, és az ábrázolásban az egyedit és az esetlegest mindig a mitológia vagy az általános világszemlélet ideális síkján mutatta be, a lényegest, a követendőt és a maradandót hangsúlyozta. Rendszerint mellőzte a mindennapit, a mellékest és a közvetlen jelenséget, ezzel szemben nagyfokú koncentrációra és eszményítésre törekedett. A római ábrázolásokban megnyilvánuló általános törekvés, éppen ellenkezőleg, nagy figyelmet szentelt a konkrét jelenségnek, az egyedinek és a külsőségesnek, sőt az esemény vagy a személy aktuális körülményeit tekintette elsődlegesnek, és hajlott arra, hogy a maradandót közhelyszerűen, készen kapott szkémával helyettesítse.
Minthogy a görög művészettől például vehette az emberábrázolás tökéletesre csiszolt, minden helyzetre és mozdulatra kimunkált típusait, az emberi test lényegre törő bemutatásának klasszikus megoldásait: megelégedett a minták utánzásával és variálásával. Olyan képet, amelynek célja egy emberalakban testet öltött gondolat, magatartás, vagy örökérvényű helyzet megörökítése volt, a római festők nem festettek, legfeljebb másoltak. Nem csoda, ha a nagy görög mesterek ismerői és csodáiéi koruk festészetét nem tekintették művészetnek.

A művészet történetének vizsgálója számára ez a vélemény a korszak szellemi elitjének nézeteire fontos felvilágosítást nyújt ugyan, de nem tükrözi a római társadalom döntő többségének, vagy akárcsak uralkodó osztályai egészének gondolkodását. Ez utóbbit csak azokból a művekből ismerhetjük meg, amelyeket a római házak ezreinek falaira festettek, a tulajdonosok igénye és ízlése szerint, azok a mesterek, akik koruk társadalmának fiai voltak. Ha kellő figyelemmel fordulunk alkotásaik felé, nemcsak a római társadalom gondolatvilágát ismerjük meg, hanem meglepődve tapasztaljuk, hogy még az igénytelenebb alkotások között is igen sokban találunk olyan elemeket, amelyek közelebb állnak saját ízlésünkhöz, mint a csodálattal körülvett klasszikus remekművek eszményi vonásai.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora